7. fejezet

Sziasztok!

Igen, tudjuk, hogy késtünk, amiért elnézést, csak mint írtuk előző posztban, technikai problémák merültek fel. De a lényeg: itt az új fejezet, amihez jó olvasást kívánunk! :) Továbbá köszönjük Beast Belle-nek és Snowdropnak a díjakat! Kedves tőletek, de ilyesmit nem szoktunk kitenni. 
Kárpótlásul kicsit hosszabb a mostani rész, mint szokott. :) Köszi az eddigi kedves szavakat, pipákat, és ezúttal is nagyon nagyon várjuk a visszajelzéseiteket. :3
(Mivel Beast Belle ennyire várta Lukast, így szerepel ebben a részben  ;-) ) 

– Sehogy… hmm, igazán szép név! – nevetett fel a fiú. – Bővebben? Ki ő? Honnan ismered?

Silja nem értette, mi ez a hirtelen érdeklődés. Igaz, nem csak testvérek voltak, hanem legjobb barátok, de általában az ilyen ügyeiket nem vitatták meg egymással. Bár Siljának nem is lett volna mit… Még a pápának is változatosabb a „szerelmi” élete, mint neki.    

– Áh, ő egy barom, szóra se érdemes – nevetett fel a lány elkínzottan.   

– Akkor hogyhogy szereted? – csodálkozott el Aleksi.

– Magam sem értem. Ráadásul tök hülye, mert egyáltalán nem vágja le. – Silja úgy gondolta, nyugodtan beszélhet ilyen nyíltan Aleksi előtt, ha eddig se vette a lapot, most se fogja.

– Ekkora egy idiótát! – erősítette meg a fiú a feltételezését. – Akkor ez a gyerek meg sem érdemel téged!

Siljából kitört a kényszeredett nevetés. Ez már nem lehet igaz! Bátyja tényleg vak, bár mindig is gondosan titkolta előle az iránta érzett vonzalmát.

– Hát igen, elég idióta, de én így szeretem. Még ha soha sem fogja észrevenni, mit érzek iránta. Te mit tanácsolsz? – kérdezte óvatosan. – Mit tudnék tenni, hogy észrevegyen?

– Állj elé, és üvöltsd a képébe, hogy szeretlek, te tuskó! Ha ez nem segít, akkor semmi sem segít.

Silja megfogta Aleksi vállát, a szemébe nézett, és rákiáltott:

– Szeretlek, te tuskó! – üvöltötte, majd kirobbant belőle a nem túl őszinte nevetés. Tudta, ha elvicceli, akkor Aleksi nem fogja komolyan venni, vagyis… remélte. Ugyanakkor egy picit az ellenkezőjében is bízott. A fiú is elnevette magát, bár Siljának úgy tűnt, mintha egy másodpercre lefagyott volna. De nem sejtett meg semmit, ugye…?

– Látod? Nem használ – nevetgélt tovább.

– Ó, én lennék az? – vigyorodott el végül Aleksi, de közben kissé gyanakvóan nézett rá. Silja elszégyellte magát a fiú tekintete miatt. Mi van, ha leesett neki, mit érez…? 

– Hogy találtad ki? – kérdezte a lány tettetett döbbenettel. – Aha, naná, hogy te vagy az, beléd mindenki szerelmes, nagyfiú! Na, megcsókolsz? – Ahogy ezt megkérdezte, enyhén elpirult, de mindeközben szélesen vigyorgott. Maga sem értette, miért bátorodott fel ennyire, hiszen még csak nem is ivott. Közben belül iszonyú kínosan érezte magát, és tudta, mennyire erőltetetten hatnak a szavai. Talán épp ezért reagált így. Érezte, hogy nagyon nem viselkedik természetesen, és ez Aleksinek is biztosan feltűnhetett. 

– Ki nem hagynám! – A fiú közel hajolt hozzá, és egy puszit nyomott az arcára.

– Ez nem is volt igazi csók – lökte vállba Silja a fiút kacagva, és remélte, nem túl vörös az arca. Persze, mit is remélt… Hogy majd Aleksi igazi csókot ad neki… Álmodozz, hercegnő. 

– Igazit akarsz? Hmm… azt hiszem, akkor a Lannister-família büszke lenne ránk – nevetett Aleksi.

– Te barom – bökte oldalba a lány, majd hirtelen felindulásból eldöntötte a fiút a földön. Valahogy le kellett vezetnie a lelkében dúló, hirtelen támadt haragot. – Mi nem vagyunk vér szerinti tesók – nézett le rá fölényesen.

Aleksi egyetlen határozott mozdulattal átfordította Silját a hátára, és immáron ő hajolt fölé.

– De te olyan vagy, mintha a húgom lennél. – Játékosan összekócolta a lány haját.

– Hát ez csodás – motyogta Silja az orra alatt alig hallhatóan. Csalódottság markolt szívébe, de igyekezett jó képet vágni. Ez kissé nehezére esett, főleg, mert a fiú csaknem rajta feküdt. – Igen, pont olyan… Bátyus – mosolygott kényszeredetten. – Bár ha vér szerinti tesók lennénk, elég furcsán venné ki magát ez a helyzet…

– Ellenedre van? – kérdezte Aleksi incselkedve.

– És neked? – Silja inkább visszakérdezett, mert jobbnak látta, ha nem válaszol erre.

– Hm. Ha nem lennél a húgom, most megdugnálak – kacagott.

Silja mélyen elpirult, és vállba ütötte a fiút. Rettentő zavarba jött, és szinte lángolt az arca. Az első reakciója az volt magában, hogy „képzeld azt, hogy nem vagyok a húgod”, de ha kimondta volna, és Aleksi így tesz, ő lett volna legjobban meglepődve. Sőt, tiltakozott volna. Ő nem egy tárgy, nem bánhat vele akként, mivel láthatóan nem szerelmes belé. De ezek szerint vonzónak találja, és ez hízelgett neki, bár mindig is mondta, hogy mennyire csinos. A vágy viszont nem egyenlő a szerelemmel, ugyanakkor, ha valaki szerelmes, a legtöbb esetben automatikusan vágyik a partnerére. A kettő nála együtt járt. Amíg viszont csak a vonzódás van meg – ami persze, átalakulhat szerelemmé, hiszen az az alapja –, nem akart lefeküdni vele. És a jelek szerint Aleksi megmaradt a testiség szintjén, vagy még úgy sem, hiszen ezeket nem mondta komolyan.

– Azt hiszed, hagynám? Amúgy is, miért akarnál megdugni?

– Miért ne? Tök jó csaj vagy.

– Hátöö… Kösz. – Erre nem tudta, mit feleljen, mert még jobban zavarba jött. Szíve hatalmasat ugrott mellkasában, és ismét elpirult. Orrát megcsapta Aleksi frissen mosott ruhájának az illata, amely keveredett édeskés parfümjével. Beszívta az orrába, amire még nagyobb vágy lett úrrá rajta. Eközben észrevétlen közelebb hajolt az arcához, és érezte, hogy szinte ég az ajka a meg nem történt csóktól. A fiú – direkt, vagy akaratlanul –, ránehezedett a testére, ami túl sok inger volt neki. Combjuk, csípőjük és hasuk egymásnak préselődött, és ettől Silja minden porcikája lüktetett és bizsergett. Még többet akart Aleksiből. A nyaka köré kulcsolta a karját, majd lehúzta magához. Kissé hevesebb mozdulattal, mint szerette volna, és így ajkuk pár centire állt meg egymástól… Silja érezte, hogy a pulzusszáma megugrik, és önkéntelenül is megnyalta az ajkát. Néhány másodpercig némán meredtek egymásra, és a lány az önuralmával küzdött. Most megcsókolhatná… De nem szabad. A helyzet egyszerre töltötte el érzékeit gyönyörrel és kínnal. Itt van, rajta fekszik a szerelme, de a fiú mit sem sejt az iránta táplált szerelemről… Késztetést érzett, hogy ismét a szemébe ordítsa, majd szenvedélyesen megcsókolja. De nem. Nem szabad, mert Aleksi nem szereti, és csak hülyét csinálna magából előtte. És ha mégis megtenné…? Hisz azt mondta, jól néz ki, és megdugná… Igaz, csak akkor, ha nem lenne a húga. De az volt.

Dilemmáját végül Aleksi oldotta meg, aki zavartan megköszörülte a torkát, majd elhúzódott tőle. Bánta, hogy nem tette meg, ugyanakkor megkönnyebbült. Kikecmergett a fiú alól, majd mélyet sóhajtott. Le kell nyugodnia.

~~*~~

– Voltál… voltál már szerelmes? Igazán – tette fel a kérdést a fiúnak elmélázva. Közel tíz percig szótlanul ültek egymás mellett, és a történteken gondolkoztak. Legalábbis Silja mindenképpen, és jobbnak látta, hogy nem tudja, a fiú mit gondol róla ezek után.

Aleksi szemöldöke kérdőn a magasba szaladt.

– Janinát sokkal jobban szerettem, mint a többieket együttvéve – felelte hosszas töprengés után. – De aztán dobott egy atomfizikusért. 

– Igen, emlékszem… Nem érdemelt meg téged. Hozzád nem egy ilyen liba való. – Hozzád én vagyok való.

– Akkor szerinted ki illene hozzám? – kérdezte Aleksi, mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban.

– Egy olyan lány, aki azért szeret téged, aki vagy. Egy hűséges, kedves lány, akivel bármit megoszthatsz, és nem ver át. Aki nem csak a szerelmed, hanem a legjobb barátod. – Mint én.

– Ilyen nem is létezik! Eddig mind csak azért járt velem, mert jól nézek ki.

– És ha azt mondanám, hogy létezik? – pillantott fel Silja a fiú szemébe.

– Akkor meghívlak egy vodkára, ha idehozod nekem.

Itt ül melletted, te sötét!! – Silja majdnem a képébe ordította, de moderálta magát.

– Talán nincs is olyan messze – suttogta a lány.

A fiú a szemét beárnyékolva körülnézett.

– Hol van? Én nem látok itt senkit rajtunk kívül. Vagy… magadra utalsz? – nézett rá felvont szemöldökkel.

– Azért, mert jól nézel ki, nem kéne így elbíznod magadat, és azt hinni, hogy mindenki beléd van zúgva…

– Pedig most komolyan megfordult a fejemben, hogy te tényleg… Várj egy kicsit! – Aleksi hirtelen mozdulatlanná dermedt. – Ugye nem Lucyre gondolsz?

– Lucy? – kerekedett ki Silja szeme. – Hát te ennyire vak vagy?! Lucy fülig bele van esve az öcsédbe, ha nem vennéd észre! – Nem. Nem veszi.

– Hé, nyugi! Tudom, és nem is akarom elvenni Lukastól. – A fiú feltartott kézzel mentegetőzött. – De rá még egészen illik az a leírás, amit adtál az ideális barátnőről.

– Ja, meg rám – kuncogott Silja. Gyökér, gyökér, gyökér.

– Végül is, rád is. És azt mondtad, szerelmes is vagy belém – tért vissza Aleksi a korábbi játszadozásukhoz, és felnevetett.

Az is vagyok!

– Halálosan – közölte Silja szemrebbenés nélkül, őszintén, majd elvigyorodott. – És te belém? – kérdezte incselkedve.

– Ó, hogyne, már az első pillanattól fogva, hogy megláttalak – kacsintott rá a fiú, és még egy komolytalan mosolyt is megengedett magának.

– És ha… nem lennénk mostohatesók, akkor tudnál rám nőként nézni? – kockáztatta meg a lány a kérdést. Ki akarta puhatolni tőle, mit gondol Aleksi erről az egészről, hogy van-e esélye. Bár sejtette, hogy nem sok... Azaz: örökké szűz marad, és egy kis albérletben fog élni húsz macskával együtt. Nagyszerű kilátások. 

Aleksi eltűnődve tanulmányozni kezdte az égboltot.

– Ezen még sohasem gondolkodtam…

Sejtettem – nyugtázta Silja magában. Ez sok mindent megmagyaráz.

– Ne… ne értsd félre – De, értsd félre! – Csak úgy eszembe jutott. Tudom, nem vagyok a legszebb meg minden…

– Szerintem csinos vagy. Határozottan csinos – jegyezte meg Aleksi elismerően.

Silja arca vörösbe borult, és egy pillanatra nem kapott levegőt.

– Te sem panaszkodhatsz – jegyezte meg szégyenlősen.

– Tudom – hangzott a meglehetősen szerény válasz.

– Tényleg… szépnek találsz? – húzódott közelebb Silja akaratlanul is a fiúhoz.

– Ja. Vékony vagy és szép színű a szemed.

– Te aztán tudsz bókolni! – nevetett fel a lány.

– De tényleg szép! Nem csúnya mocsárzöld, hanem olyan… szép.

Silja még hangosabban kacagott.

– Hát, kösz, szüleim igyekeztek. Szóval ezek szerint tetszem – nézett Silja mostohatestvérére. Mélyen a szemébe bámult, és ezúttal nem nézett félre.

– Ja. Mondtam, csinos vagy – ismételte meg Aleksi, és állta a tekintetét.

– Ha… nem lennénk mostohatesók, akkor… – kezdett bele ismét.

– Akkor? – A fiú szemében őszinte érdeklődés villant. – Akkor leszaggatnád rólam a ruhámat, hogy megcsodálhass teljes szépségemben? – öltött nyelvet Siljára.

– Ó, ha tudnád, még miket tennék veled! – vigyorgott a lány. Valamiért ebben a pillanatban egy cseppet sem zavartatta magát, teljesen természetesen jöttek a szavak a szájára.

– Hű, azt hiszem, kezdek félni tőled! – Aleksi védekezően összehúzta magát.

– Félj is! Megvan minden okod rá.

A fiú arca váratlanul elkomorult.

– Szerinted hol tudnék magamnak normális barátnőt találni? – kérdezte tőle szokatlan komolysággal.

Silja közömbösen megvonta a vállát.

– Én tudjam? De talán felregisztrálhatnál társkeresőre – jutott eszébe hirtelen az ötlet, amiért utólag átkozta magát.

– Te, ez nem is olyan rossz ötlet! – Aleksi azonnal fellelkesült a gondolattól. Nagyszerű. – Ha hazamegyünk, meg is csinálom!

– Csodás – mormogta a lány az orra alatt, és elfeküdt a füvön.

Vajon hogy fog tudni ránézni arra a lányra, akit a fiú ott szed össze? Akit az ő ötletének köszönhetően ismer majd meg? Remélte, hogy a csalódottságából semmi sem ül ki az arcára.

– Amúgy szerintem te is megpróbálhatnád – vetette fel váratlanul Aleksi. – Hátha lesz ott valaki, aki elfeledteti veled azt a tahót! – Aki nem mellesleg te vagy.

Silja elgondolkozott. Hm, miért is ne? Bár Aleksit úgysem fogja tudni elfelejteni. És mi lenne, ha… – fordult meg hirtelen a fejében egy ötlet, majd megrázta a fejét. A fiú ezt úgy értelmezte, hogy az ő javaslatára mond nemet, és kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Nem? Pedig szerintem akadnak rendes srácok is. Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, aki regisztrál – vigyorgott.

– Még meglátom – mondta a lány tűnődve; folytatta korábbi gondolatmenetét. Mi lenne, ha ő is regisztrálna… és létrehozna egy kamuprofilt, és írna álnéven Aleksinek? Ismét megrázta a fejét. Nem, ez túl meredek ötlet…

– Viszont a haveroknak ne meséld el! Kegyetlenül kiröhögnének, ha megtudnák. 

– Pedig pont most akartam küldeni körSMS-t – kuncogott a lány. – Olyan jó itt, álmos lettem kicsit…

Aleksi erre felkapta a plédet, és betakarta vele Silját.

– Puszit is kérsz, hogy nyugodtan tudj aludni?

Silja elégedetten felsóhajtott, majd a fiú combjára hajtotta a fejét.

– Igen, kérek.

– Aludj jól, kislány! – Aleksi végigsimított a haján, majd megpuszilta a homlokát.

Silja édesen bekucorodott a fiú ölébe; ebben a pillanatban tökéletesen boldognak és elégedettnek érezte magát. Azt képzelte, hogy Aleksi szerelmes belé, hogy együtt vannak, és most minden szép és jó és örökké együtt lesznek, és…

Percekkel, vagy talán órákkal később arra ébredt, hogy egy esőcsepp végiggördül az arcán. Nyomban kinyitotta a szemét, és felnézett; Aleksi épp a szürke viharfelhőket kémlelte derűs arckifejezéssel. Mostohabátyja imádta a borús időt. Emlékezett, egyszer kiskorukban a fiú felmászott egy magas fára a viharban, miközben a szél vadul tépte az ágakat, és ő boldog mosollyal az arcán dülöngélt rajta ide-oda...   

– Bevállalósak vagyunk? Mert én szívesen maradok még! 

– Azt mindjárt gondoltam – kuncogott. – Én meg nem vagyok Thor, szóval a részemről vége a partinak – tápászkodott fel a lány.

– Thor én vagyok! – jelentette ki Aleksi, majd a vállára csapta a plédet. – Jól van, akkor menjünk!

Silja szívesen nézte volna Aleksivel a csillagokat, de majd legközelebb. Így, rossz időben úgysem látszanának. Az utat futóléptekben tették meg, mert az eső egyre nagyobb cseppekben esett. A buszt nem várták meg, mert ritkán járt, így inkább gyalog mentek. Persze bőrig áztak. 

– Igyunk valamit, az majd átmelegít! – javasolta Aleksi, amint hazaértek, és nyomban a nappaliban álló bárszekrény felé indult. A helyiséget mintha csak egy IKEA-katalógusból szalajtották volna; letisztult pasztellszínek, és egyszerű berendezés jellemezte. Silja megpróbálta feldobni pár képpel és növénnyel, így már nem nyújtott olyan rideg hatást.

– Más is átmelegít… – csúszott ki akaratlanul is a lány száján, majd, amikor rájött, mit mondott, elvörösödött.

– Más? Áthívod azt a srácot? – nevetett fel Aleksi, és kiemelt a szekrényből egy üveget. – Na, iszol velem egy kis vodkát?

– Nem, én Lukasra gondoltam – öltött rá nyelvet Silja. – Tessék, lebuktam! – kacagott.

– Azt a rohadt élet…! Hát mit ne mondjak, ügyesen titkoltátok eddig!

Silja hangosan kinevette a fiút.

– Remélem, ezt te sem gondoltad komolyan… Akkor inkább már te.

– A két rossz közül a kisebbik rossz, mi? Na jó, mennyit kérsz? – szedett elő a fiú két poharat, amire Silja levágódott a nagyképernyős tévével szemközti bőrkanapéra. Kényelmes darab volt, annak ellenére, hogy nyáron szó szerint beleragadtak, így ráterítettek egy fehér színű ágytakarót.

– Tele! Ha lúd, legyen kövér – közölte, amire Aleksi teletöltötte a poharat, majd leült. A lány kezébe adta, aki belekortyolt, majd letette az előttük álló, kör alakú asztalra.  

Ekkor Lukas jelent meg a nappaliban morcos arckifejezéssel. Silja elhúzta a száját, nem hiányzott neki a társasága. A kijelentéséből ítélve a fiú sem kért az övékéből:

– Azt hittem, nyugtom lesz tőletek. 

– Nem kötelező itthon lenned – vágta hozzá Silja kapásból. – Kimehetsz te is a zuhogó esőre!

– Vagy Lucyhez – kacsintott rá Aleksi.

Lukas tekintete megvillant, mint akit érzékenyen érint a téma.

– Mi van Lucyvel?

– Szerintem örülne, ha átmennél hozzá. Kérsz inni? – emelte meg a bátyja az üveget.

– Te meg miről beszélsz mégis?! Lucy csak a csoporttársam.

Aleksi csak sokatmondóan vigyorgott.

– Meglehetősen vak vagy, öcsém!

Siljának komoly erőfeszítésébe került, hogy visszafojtsa elkínzott nevetését. Pont Aleksi mondja?

– Ezt pont te mondod? – sandított Lukas Siljára, megismételve a lány gondolatát, mintha csak a fejében olvasna. Silja zavarában és dühében elvörösödött. Hiába gyűlölték egymást Lukasszal, a fiú valahogy tudta, mit érez Aleksi iránt, az ő legnagyobb bosszúságára.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Na, egészségünkre! – döntötte le Aleksi az italt.

– Ahhoz képest, hogy a Rorschach-teszten pszichopatának minősítettek, mégis jobban tudom, mi a helyzet – közölte Lukas gúnyosan, miközben a körmeit piszkálgatta egy tőrrel.

– Hogy vágnád el az ujjadat… – motyogta Silja alig hallhatóan.

– Micsoda fenyegetés! Kezdek megijedni. – Lukas hirtelen Silja előtt termett, majd megvillantotta előtte a tőrét. Gonoszul elvigyorodott, majd felkacagott. A lány felugrott és reflexből arcon vágta.

– Ne is az ujjadat, inkább a torko… – kezdte indulatosan, de ekkor egy erős kar szorította meg az övét.

– Elég legyen! – lépett közéjük Aleksi, és eltolta őket egymástól.

– Á, a hősszerelmes! Jött, hogy megmentse a hercegnőjét! Hogy oda ne rohanjak! – Lukas megvető tekintetet lövellt feléjük. 

– Eressz el, hadd verjem péppé! – sziszegte Silja.

– Tudd, hol a helyed, öcsém! – mennydörögte Aleksi vészjóslóan.

– Azt hiszed, félek tőled? – lökte mellen Lukas Aleksit. Tekintete izzott a gyűlölettől.

– Nem akarlak bántani… de adj rá okot, és megteszem!

– Gyáva! – lökte ismét mellen a fiú a bátyját, ezúttal jóval erősebben.

Aleksi felmordult, majd egyetlen határozott mozdulattal kicsavarta Lukas kezéből a tőrt, és lefogta a fiú mindkét karját.

– Ne kényszeríts erre!

Lukas fájdalmasan felszisszent, de állta bátyja tekintetét.  

– Csak rajta! Üss meg! 

Silja látta Aleksi arcán a vívódást. Fogadott bátyja rengeteget járt kondizni, ellenben Lukasszal, aki egész nap a szobájában kuksolt. Játszva földbe döngölhette volna a fiút… ám mégsem tette.

– Nem – eresztette el végül. – Akkor csak még rosszabb lenne a helyzet.

Pedig megérdemelné – gondolta a lány.

– Most hősnek érzed magadat, mi? Bravó, bravó, tapsot az ünnepelt sztárnak! Micsoda kegyelem! – kacagott a fiú sötéten.

– Menj ki! – parancsolt rá Aleksi, és ellentmondást nem tűrően nézett a szemébe.

– Nekem te nem parancsolsz!

– Azt mondtam, menj ki!

Silja ekkor avatkozott közbe.

– Hé, nyugi, álljatok már le! Nem veszitek észre, hogy mennyire szánalmasak vagytok?! Komolyan, mint két ötéves! 

– Ha így mersz bánni Lucyvel is, ne akarj a közelembe kerülni! – Aleksi remegett a dühtől, de lassan leeresztette a kezét.

– Csak azokkal viselkedem így, akik megérdemlik.

– Megérdemeltük? És mégis mivel, öcsém? Azzal, hogy egyáltalán élünk? – Silja még sohasem látta fogadott bátyját ennyire dühösnek.

– Többek között. – Lukas olyan gyilkosan nézett rájuk, mintha a következő pillanatban elmetszené a torkukat. – Na további jó enyelgést! – köszönt el gúnyosan, majd a szobája felé vette irányát.

– Végre – sóhajtott fel Aleksi, majd lehuppant a kanapéra. – Csak tudnám, miért lett ilyen…

Silja az ajkába harapott. Őt más nyomasztotta: Lukas tulajdonképpen mindent kitálalt az érzéseivel kapcsolatban. Lehet, hogy Aleksi ezúttal nem foglalkozott vele, annyira elborította az agyát a düh, de később vajon mire fog emlékezni? Egy része még mindig azt remélte, hogy semmire… 

Következő fejezet