2015. 04. 23.

20. fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnáljuk, hogy csak most hozzuk az új részt, de mint írtuk, suli elveszi Maiv idejét :( 
Nilla írt a blogunkról egy ajánlót, ami nem kicsit meglepett minket, rettenetesen örültünk neki, köszönjük szépen! :) Továbbá kaptunk egy újabb díjat Halenkától is, annak is igazán örültünk, köszi neki is ezúton! :) 


Lukas egykedvűen feküdt az ágyán, és a plafont bámulta. A mai nap az iskolában eléggé lefárasztotta, és nem akart semmit, csak egy kicsit pihenni… gondolataiból zene riasztotta fel, és csak fáziskéséssel tudatosult benne, hogy a mobiltelefonja az. A készüléket alig néhány napja vette, hogy Lucyvel könnyebben elérjék egymást, de még mindig nem szokott hozzá, hogy valaki esetleg keresheti őt. A kijelzőre pillantva a lány nevét pillantotta meg, amire nyomban jobb kedvre derült. Kapkodva felvette és beleszólt:
– Szia! Itt Lukas. Miért hívtál? – kérdezte vidám hangon. Iskolában találkoztak utoljára, de máris hiányzott neki a lány. Egyszerűen bearanyozta szürke hétköznapjait. Ő volt a fény, a gyertya lelke sötét labirintusában.
– Szia… Lukas… át… át tudnál jönni? – Lucy hangja olyan kétségbeesetten csengett, hogy a fiú szívébe fájdalom markolt. Megrémült egy kissé, és rögtön felpattant. Nem hallotta Lucyt még ilyen elkeseredettnek és aggodalom fogta el.
– Mi történt? Most azonnal indulok!
– Minden elmondok… szükségem… van rád… – lehelte a lány alig hallhatóan.
– Rohanok – tette le Lukas a mobilt, és felkapott magára egy vékony kabátot. Lélekszakadva rohant hozzá, és valósággal rárontott a lányra, aki nyitva hagyta neki az ajtót.
– Lucy! – kiáltott neki. A lány a nappaliban kuporgott a kanapén, de jöttére nyomban felkapta a fejét.
– Lukas! – Máris felpattant, hozzászaladt és szorosan átölelte. Lukas megdermedt, ugyanis a lány szinte a szuszt is kiszorította belőle, és egész testében remegett a kétségbeeséstől.
– Úristen, mi a baj, Lucy? – kezdte el automatikusan simogatni barátnőjét, majd a két kezébe fogta az arcát, és letörölte ujjaival a könnyeit. Megcsókolta a homlokát, és aggódva nézett rá. A lány arca maszatos volt a könnyektől, és a bőre kipirult a sírástól.
 – Én… nem akarlak elveszíteni – suttogta elhalóan, és az arcát a fiú ingébe fúrta.
Lukas gyomra és szíve azonnal görcsbe rándult és reszketés tört rá. A hideg is kiverte a lány szavaitól és teljesen lesápadt. Hogy mi…? Nem… Nem… az nem lehet… Eltolta magától Lucyt és megsemmisülten leroskadt a kanapéra. Hát bekövetkezett az, amitől tartott. Ez az egész túl szép volt, hogy igaz legyen.
– Tudtam… Tudtam, hogy szakítasz velem… – Lukas a tenyerébe temette az arcát, és minden erejével azon volt, hogy ne sírja el magát. Úgy érezte, mint akinek kést döftek a hátába. Hát ennyi volt. Ő is elhagyja őt, akárcsak mindenki más. De pont tőle nem várta volna. Lucyben megbízott, úgy, mint még soha senkiben. És ezek után már nem is fog…
– Micsoda? Én… soha! – kiáltott fel a lány hevesen, és szorosan mellé kuporodott. – Lukas… nekem… haza kell mennem… de nem akarlak itt hagyni…
– Mi… mi van? – Lukas szeme kikerekedett. Némileg megkönnyebbült, hogy a lány nem akar szakítani vele, de ez… Nem is tudta hirtelen, melyik a rosszabb. Úgy érezte, mint akit erősen felpofoztak. Lucy megfogta a kezét, és a szemébe nézett.
– Apa cége bedőlt, és minden odalett… a munkahely, a lakás, a kocsi… nem tudnák fizetni sem az albérletemet, sem a tandíjamat, sőt… – Elharapta a mondatot, mintha túl fájdalmas lenne a befejezés. – Haza kell mennem dolgozni.
Lukas nem bírta feldolgozni a szavakat. Túl fájdalmas volt. „Haza kell mennem”. - Ezt ismételgette magában megsemmisülten és némán tátogott. Még soha életében nem élt át ekkora kínt. Mint akinek kitépték a szívét a mellkasából.
– Nem… – Csak ennyit bírt kipréselni magából, majd szorosan megölelte a lányt és könnyek peregtek végig az arcán. Lucy teljes testével hozzásimult, és legalább ugyanolyan összetörtnek tűnt, mint amilyennek ő érezte magát.
– Azt akarom hinni, hogy ez egy rossz álom… amiből fel tudok ébredni…
– Itt... itt hagysz… – Lukas is azt kívánta, bár ez az egész egy rossz álom lenne csak… Nem bírta elviselni a tudatot, hogy nem láthatja többé a lányt. Hisz alig bírt ki nélküle egy napot is.
Sokat voltak egymás társaságában az utóbbi időben, órák után estig sétálgattak vagy épp iszogattak teázókban, kávézókban. Lukas még sohasem érezte ilyen boldognak magát. És erre meg… ez.
– Vissza fogok jönni hozzád – felelte Lucy, és a szavaival egyaránt akarta önmagát és a fiút is megnyugtatni.
– Sz… Szeretlek – mondta ki Lukas életében először ezt a szót. Maga is meglepődött rajta, de természetesen jött a szó a szájára. Sőt, még soha semmit nem gondolt ennyire komolyan. Lucy pár pillanatig némán nézett rá, majd a szeme sarkában egy könnycsepp jelent meg.
– Én is téged, Lukas – felelte végül halkan, de tisztán érthetően, majd lágyan megcsókolta a fiút. Lukas teljesen meghatódott és érezte, hogy szíve a torkában dobog az örömtől. Lucy is szerelmes belé! Úgy érezte, forog vele a világ. Ugyanolyan gyengéden, óvatosan visszacsókolta, miközben a vállát simogatta. A lány teljesen ellazult, és egy pillanatra elégedetten behunyta a szemét. Úgy tűnt, átmenetileg ő is száműzte a nyomasztó gondolatokat. Így voltak egy ideig, ám ekkor Lukasba, mint villámcsapás hasított Lucy távozásának a híre.
– Nem akarom… Nem akarom… – suttogta a fülébe. Dühös volt, kétségbeesett és végtelenül csalódott. Hihetetlenül fájt neki az, hogy Lucynek el kell mennie. A hajába markolt és legszívesebben felordított volna kínjában.
– Ne, kérlek! – A lány megragadta az ujjait, és óvatosan, de határozottan lefejtette őket a fényes, fekete tincsekről. – És… én sem akarom… – remegett meg a hangja. – De a szüleimnek szükségük van rám…
– Veled megyek! – jelentette ki Lukas vehemensen, majd olyan kétségbeesetten megcsókolta, mintha az élete múlna rajta. A lány ugyanilyen hevesen csókolta vissza, és csak akkor húzódott el, amikor már nem kaptak levegőt.
– Nem hagyhatod itt a sulit… a családodat… az egész életedet… miattam… – suttogta aztán reményvesztetten.
– Nem érdekel… Szeretlek… Még soha senki iránt nem éreztem így, és irántam sem éreztek így. Most, hogy végre megtapasztaltam, milyen is ez, nem akarom, hogy máris véget érjen! Veled megyek! – jelentette ki határozottan. Bár nem gondolt bele abba, hogy ezt mégis hogy vitelezné ki, de nem akarta elfogadni, hogy távol legyen Lucytől. És segíteni akart rajta valahogy. A lány a mellkasára hajtotta a fejét.
– Bár eljöhetnél… – lehelte alig hallhatóan, és még kétségbeesettebben kapaszkodott belé.
– Bár… – sóhajtott fel a fiú szaggatottan, majd eldöntötte a kanapén, és átfonta a karját a nyaka körül. Úgy bújt oda Lucyhez, akár egy kisfiú, aki oltalomra vágyik. Úgy is érezte magát. A lány lassan a haját kezdte simogatni, és szaggatottan felsóhajtott.
– Tudom, hogy nem kérhetek ilyet… de… várni fogsz rám? – kérdezte reménykedve.
– Igen! Hogy kérdezhetsz ilyet? – Lukasnak a feltételezés is fájt. Még senkit nem szeretett ennyire, és úgy érezte, nem is fog tudni mást. És nem is akart.
– Csak… engem még soha, senki… nincs senki más, aki megtenné ezt értem. – Hangja elhalkult a mondat végére.
– Mikor utazol el? – kérdezte megsemmisülten a fiú. Nem akart gondolni sem rá, de ha tudja előre, mikor megy el Lucy, úgy talán fel tudja valamennyire készíteni magát lelkiekben.
– Jövő hétvégén… még el kell rendeznem a sulival a papírmunkát, meg a főbérlővel a dolgokat… – A lány megremegett a karjai közt.
– Ne… – motyogta a fiú maga elé, és kicsordult egy könnycsepp a szeméből. – De… addig még van egy hét… Minden napot együtt töltünk addig.
– Maradj itt velem az albérletben! – Lucy könyörgően pillantott rá.
– Itt maradok. Veled. – Lukas hangja elcsuklott, és beletemette az arcát a lány hajába. Nem akart elválni tőle. Minden porcikája tiltakozott ellene, és a rosszullét kerülgette a puszta gondolattól is. Félig elfeküdt a kanapén, és magára vonta a lányt, hogy még jobban át tudja ölelni. Lucy a mellkasára hajtotta a fejét, és görcsösen kapaszkodott belé.
– Vissza fogok jönni, amint lehet… – suttogta elszántan.
Lukas csak szaggatottan felsóhajtott, majd vigasztalóan simogatni kezdte a lányt. Úgy érezte, lelke darabjaira hullott, és képtelen volt feldolgozni a tényt. Lucy elmegy. A lány, akit a legjobban szeret a világon, itt hagyja őt. Nem akart belegondolni, milyen üresek lesznek a napjai nélküle. Újra csak kínzó magány vár rá… Két hét. Ennyi jutott nekik. Mégis, ez a két hét elég volt ahhoz, hogy mindörökre belészeressen…

~~*~~

Silja magányosan üldögélt földön az üres szobájában, amit immár teljesen kipakoltak. Ma volt a költözés napja, amit a háta közepére sem kívánt. A dobozok pakolásától úgy érezte, hogy menten kettétörik a dereka… ugyanakkor a lelke sokkal jobban fájt. Hosszú évekig ez a hely volt az otthona, és most továbbállnak egy albérletbe, ami nem is az övék. A lány erősen kételkedett benne, hogy képes lesz-e valaha is megszeretni úgy egy helyet, mint ezt. Ráadásul Aleksitől is el kell válnia. Minden porcikája tiltakozott ellene, és nem bírta elfogadni egyszerűen, hogy többé már nem mostohatestvérek. Ekkor léptek hallatszottak, amiből ráismert Aleksiére.
– Gyere be… – szólt ki neki.
Az ajtó nyikorogva kitárult, és valóban a fiú jelent meg a küszöbön.
– Kell még valamiben segíteni? – kérdezte bizonytalanul. Lerítt róla, hogy nem ezért jött, de túl zavarodottnak tűnt ahhoz, hogy bármi mást mondjon. Nyilván neki sem tetszett a költözés ténye.
– Csak ölelj át… – jelentette ki sírós hangon a lány, majd felállt. Rettenetesen érezte magát, mint akin átment egy úthenger. Aleksi gondolkozás nélkül átszelte köztük a távolságot, a karjába zárta, és félszegen puszit nyomott a feje búbjára.
– Minden rendben lesz… – motyogta, de meggyőződéstelen hangja arról árulkodott, hogy magát sem sikerült megnyugtatnia.
– Nem… Semmi nem lesz rendben és ezt te is tudod jól… Itt hagylak titeket, és… nem akarom! – Silja nem bírta tovább, elsírta magát.
– Találunk megoldást! – vágta rá a fiú határozottan, és még erősebben vonta magához.
Silja össze volt zavarodva, és rettenetesen szomorúnak érezte magát. Meg akart vigasztalódni valahogy, el akarta felejteni, hogy ez a valóság… Felemelte a fejét, majd óvatosan megpuszilta Aleksi állát. A fiú felsóhajtott, majd a lány hajába temette az arcát, és mélyen beszívta az illatát.
– Nem hittem volna, hogy ez valaha is be fog következni… Tudod, régebben örültem volna annak, ha nem vagyunk mostohatesók, mert akkor talán… nem úgy néztél volna rám, mint a húgodra.
– Vajon akkor is ismertük volna egymást? – kérdezte a fiú elmélázva.
– Nem tudom… De ha igen, akkor… – A lány elharapta a mondatát. Nem akarta ezt most felhozni, de érdekelte, a fiú hogy látja kettejük helyzetét.
– Szerintem… udvaroltam volna neked – fejezte be Aleksi hosszas gondolkodás után. – Bár lehet, hogy a módszereimet nem díjaztad volna.
– Öö, az meglehet – kuncogott fel a lány. – Téged ismerve… De örülök is, hogy így alakult, mert így nem csak egy név vagyok a listádon.
Aleksi felsóhajtott.
– Tudod, hogy sose a listaírás motivált…
– Jó, persze, csak úgy értem, hogy volt pár egyéjszakás kalandod… Mindegy, ne haragudj, hogy felhoztam. – Silja kibontakozott a fiú öleléséből. Kellemetlenül érezte magát, hogy szóba hozta ezt a dolgot. Aleksi némán tanulmányozta a szoba üres falát, és a lány azt hitte, hogy nem is fog megszólalni.
– Nem számít… – dünnyögte végül a fiú alig hallhatóan. – Most már nem ilyen leszek. – Próbált a körülményekhez képest erősnek mutatkozni, ám Silja szavai valóban megbántották.
– Tudom, hogy már nem ilyen vagy, és ne haragudj, hogy ezt egyáltalán szóba hoztam.
– Talán meg is érdemlem, hogy folyton felhozd…
– Ne mondd ezt, kérlek… És nem fogom többet - rázta meg a fejét, majd kisvártatva megszólalt: – Egyébként van szauna a kertben az új házban, kipróbálhatnánk…
Aleksi szeme nyomban felcsillant.
– Ez már lényegesen jobban hangzik!
– Akkor hozz fürdőnadrágot is. Most csak bepakoljuk a cuccokat a házba, holnap fogjuk őket kidobozolni, és meló végén lehetne szaunázni.
– Fürdőnadrágban? Úgy már nem is olyan poén… – nevetett fel a fiú.
– Öö… Felőlem lehetünk meztelenül is… – Silja arca vörösre gyúlt.
Aleksi rápillantott, majd nyomban elkapta a tekintetét. A lány mégis látta, hogy ő is elvörösödött.
– Igazad van… az a következő lépcsőfok… – nyögte ki végül. A lány lassan kifújta a levegőt.
– Biztos, hogy ezt akarod csinálni…?
– Lépésről lépésre haladni? Így helyes, nem?
– Igen, de úgy értettem, hogy biztos akarsz így haladni? Biztosan kezdjünk neki ennek? Úgy érzed, esélyes, hogy mi…? Hisz még alig volt időd ezt az egészet végiggondolni, és nem szeretném, ha elhamarkodott döntést hoznál.
– Elhamarkodott? – visszhangozta a fiú döbbenten. – Egy teljes hetem volt ezen agyalni!
– Egy heted... De évekig úgy tekintettél rám, mint a kishúgodra.
– Miért akarsz lebeszélni róla? – A határozott kérdés arról árulkodott, hogy Aleksi nem gondolta meg magát.
– Nem akarlak lebeszélni róla, kérlek, ne értsd félre. Csak tényleg nem akarom, hogy miattam tedd ezt. Azt akarom, hogy te is akard. – Silja felnézett a fiúra és közelebb lépett hozzá.
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük. – Aleksi is tett felé egy lépést, és a lány szemébe nézett.
– Tudom, csak… tisztázni akartam még egyszer. Ez a helyzet nem csak neked, hanem nekem is furcsa.
– Azt elhiszem – biccentett a fiú. – De én… látok esélyt.
Silja csak nézett a fiú gyönyörű kék szemébe, amiben teljesen elveszett. Annyira felbátorodott a fiú válaszától, hogy nem bírta ki, lábujjhegyre állt, és félénken megpuszilta Aleksi ajkát. A fiúnak reagálni sem maradt rá ideje, mert azon nyomban megbánta, és szélsebességgel elhúzta a fejét.  
– N… Ne haragudj – motyogta a lány megsemmisülten és szidta magát. Úgy örült annak, hogy Aleksi lát rá esélyt, de akkor is… hogy bátorodhatott fel ennyire? Lépésekben haladni… Lépésekben haladni…
– Nem… nem is volt rossz – vallotta be a fiú, majd elhúzódott tőle. – De a többit… majd legközelebb. – Zavartan tördelte a kezét, látszott rajta, hogy még furcsállja a szituációt. Egy cseppet sem hibáztatta ezért.
– Gyertek, a bútorszállítók mindent bepakoltak, indulhatunk! – jelent meg Nitta az ajtóban.

Silja és Aleksi lementek, majd beültek a taxiba a nővel együtt. A bútorokkal megpakolt teherautók követték őket, és hamarosan meg is érkeztek az új házhoz. Miután kifizették a sofőrt, kiszálltak az autóból. Silja elszoruló szívvel mérte végig újdonsült otthonukat. Kétszobás, barackszínre festett ház volt, és falát vadszőlő futotta be. A kertben virágok és sudár fák nőttek, és volt egy kör alakú, kövekkel felszórt kiülő a konyha előtt fapaddal és üvegasztallal. A szauna a kert hátsó részében kapott helyet. Egész takaros… mégsem tudott otthonaként gondolni rá.
– Lássunk neki! – sóhajtott fel szomorúan. Jobb, ha minél hamarabb végeznek a pakolással. Már járt itt édesanyjával együtt több alkalommal is, de képtelen volt megszokni, és úgy érezte, nem is fogja tudni. A szállítók segítettek kipakolni a bútorokat, de így is több órájukba telt, amíg végeztek. Silja kapta a kisebb szobát, ami a tengerre nézett. Szép kilátás, mindazonáltal a lány alig tudta leplezni a csalódottságát, ugyanis, miután mindent bepakoltak, szinte mozdulni sem lehetett. A bútorok alig hagytak szabad helyet, és sejtette, hogy a falra is csak a képek és poszterek töredéke fog majd kiférni. Egy apró zug az előző, tágas szobája után… Legalább a kilátás kárpótolja. Sírni támadt kedve, és amikor Aleksi belépett új szobáján, rögtön odarohant hozzá és megölelte.
– Annyira fogsz hiányozni…
– Nyugi! – A fiú vigasztalóan végigsimított a vállán. – Nem a világ végére költöztetek, csak húsz percre… és a suliban úgyis találkozhatunk minden nap!
– Igen, tudom, de… az nem ugyanaz. És ez a hely is olyan idegen… Nagyon furcsa lesz itt élni, kettesben anyával, nélkületek… Ugye sűrűn át fogsz jönni hozzám?
– Amikor csak szeretnéd! – Aleksi szélesen mosolygott rá.
– Még az a hülye öcséd is fog hiányozni… De őt ne hozd szaunázni, ha lehet! Tényleg, kipróbáljuk?
– Most? – A fiú lelkesen kipillantott az ablakon a kertben megbúvó faépületre.
– Miért is ne? Csak előbb be kell üzemelni ugye… Igaz, ki kéne pakolni meg ilyesmi, de jelenleg baromi fáradt vagyok és nyűgös, szóval nem árt egy kis lazítás.
– Ránk fér… jó kis edzés volt a mai.
– Na, akkor irány a szauna! – bontakozott ki a lány Aleksi öleléséből, és kimentek beüzemelni a szaunát. Félóra elteltével pedig már bent csücsültek a priccsen egymás mellett. Silja fekete-fehér csíkos bikinit viselt, Aleksi pedig egy szál sötétkék fürdőnadrágot. A lány lopva-lopva végigmérte a fiút, akit ugyancsak vonzónak talált. De azért remélte, hogy képes lesz ellenállni neki.
– Itt el tudnék aludni… – mormogta Aleksi kimerülten, és behunyta a szemét, így a lány kevésbé óvatoskodva is szemügyre vehette. Tekintete a fiú nadrágjára rebbent, és gondolatban megszabadította tőle.
– Aha, én is…
Aleksi elégedetten felsóhajtott.
– Határozottan tetszik nekem ez a hely. Lehet, hogy beköltözöm ide hozzád a kert végébe…
– Csak nyugodtan, majd néha adok kaját – kuncogott Silja, majd elhallgatott. – Ez… most randi? – kérdezte meg félénken. A fiú hosszú másodpercekig néma maradt, majd halkan annyit felelt:
– Azt hiszem, igen.
Silja érezte, hogy elönti a forróság és nem csak azért, mert meleg volt bent. Tétován a fiú keze után nyúlt és megfogta. Közben végig Aleksi szemébe nézett, aki időközben kinyitotta a szemét.  A fiú rámosolygott, és egymásba kulcsolta az ujjaikat.
– Legközelebb hova szeretnél menni? – Aleksi lágyan végigsimított a haján.  
– Ahova te… bárhová. Tudsz valami jó helyet?
– A kocsmákon kívül? – kacagott fel a fiú. – Hmm… egyik este kimehetnénk a tengerpartra, amíg még jó idő van.
– Jó ötlet. Meg elutazhatnánk akár Helsinkibe, lesz egy csomó jó koncert mostanság.
– Hallgassunk hörgős metált! Centrifugaa!! – üvöltött fel Aleksi reszelős torokhangon.
– Tessék? – nézett rá döbbenten Silja. Hát belé meg mi ütött? Eddig is idióta volt a fiú, de ez a beszólása túltett minden eddigin.
– Nem hallottad még, milyen hangja van a mosógépnek? Tisztára, mint a Children of Bodom, meg a többi black-metal zenekar!
– Most hogy mondod, tényleg – kacagott a lány. Egy picit feszélyezve érezte magát a fiú közelében, és érezte, hogy szinte szikrázik közöttük a levegő. Zavara tovább erősödött, amikor Aleksi átkarolta a derekát, és közelebb vonta magához. Ujjai végigsimítottak a lány fedetlen bőrén.
– Szóval elmegyek Sanojával Helsinkibe… megmutathatod, melyik egyetemre jársz – vigyorodott el.
– Ööhh, igen… A jogi karra – nyögte ki a lány forró arccal, és lesütötte a szemét. Aleksi azonban az álla alá nyúlt, és kényszerítette, hogy viszonozza a pillantását.
– Bírom az okos jogászlányokat – jelentette be kihívóan.
– Be kell érned egy okos történelemszakos hallgatóval. Bocs. – Silja közelebb húzódott Aleksihez, majd összeérintette a homlokukat.
– A töriseket még jobban szeretem… – A lány figyelmét nem kerülte el, hogy a fiú tekintete az ajkára rebbent. Csókolj meg, csókolj meg… – szuggerálta magában, de ő nem merte megtenni. Lépésekben haladni.
De hogy álljon ellen neki, ha ennyire iszonyúan vonzó…? Aleksi ekkor benedvesítette az ajkát, majd lehunyta a szemét. Silja szíve majd’ kiugrott a helyéből, de győzött a józansága és elfordította a fejét. Ha most Aleksi megcsókolja, felborul a koncepció, mert szinte biztos volt benne, hogy hagyná magát, ha a fiú tovább akarna menni…
–  A… azt hiszem, elég volt a szaunázásból – jelentette ki Silja, majd kilépett a helyiségből. Le kell hűtenie magát… 

2015. 04. 15.

Designcsere +ez-az, háttérinfók

Sziasztok!

Ahogy írtuk a 19. fejezet elején, meguntuk már kissé a régi, lila designt, így lecseréltük. Reméljük, tetszik nektek! :) Nekünk jobban, mint az előző, nem tudom, ti hogy vagytok vele. A fejlécet én készítettem. Ismét kaptunk díjat, ezúttal Arianától, köszönjük neki! :) 
Ezt a képet pedig Laura küldte nekünk chaten, tényleg nagyon Aleksi és Silja. :3 Csak Aleksinek nincsen (még :D ) tetoválása. 


Sajnos az utóbbi időben nem tudjuk úgy hozni a részeket, ahogyan szeretnénk, mert Maiev barátnőm el van havazva az egyetem miatt. De azért igyekszünk. Nagyon sokat jelent nekünk ez a sztori és a ti támogatásotok. A mai napom azzal telt el, hogy kijavítottam az összes elgépelést a szövegben, legalábbis, remélem, sikerült kijavítanom, de lehet, még maradt pár benne. Eddig 110 oldal Wordben (12-es betűméret, Times New Roman), nem hittük volna, hogy ilyen hosszú lesz és hogy ilyen sokan fogjátok olvasni. Egyébként szerepezésnek indult az egész, a Thor című film inspirált minket, ha még valaki nem jött volna rá, bár nyilván igen, ezért is a sok utalás. :D Ugye abban Thor úgy néz Sifre, mintha a húga lenne, és nem úgy tűnik, mintha észrevenné őt, pedig a csaj bele van esve. Nem volt túl jól kifejtve ez a szál, mondhatni semennyire, max. ha tíz percet szerepeltek együtt a filmvásznon, de minket nagyon megfogott valami miatt. A történetet ugye ketten írjuk, Facebookon keresztül. Beosztottuk, ki kivel van, Maiev Lucyvel és Aleksivel, én pedig Siljával és Lukasszzal. Kb. öt-tíz mondatonként írjuk, hogy egységesebb legyen  a szöveg, és  utólag összefésülöm, javítom. Próbálunk gördülékenyen fogalmazni, reméljük, sikerül is. 


Még nem tudjuk, mikor hozzuk a következő részt, próbáljuk a héten. Addig is itt a fejezet eleje, egy kis előzetes. :) 


Lukas egykedvűen feküdt az ágyán, és a plafont bámulta. A mai nap az iskolában eléggé lefárasztotta, és nem akart semmit, csak egy kicsit pihenni… gondolataiból zene riasztotta fel, és csak fáziskéséssel tudatosult benne, hogy a mobiltelefonja az. A készüléket alig néhány napja vette, hogy Lucyvel könnyebben elérjék egymást, de még mindig nem szokott hozzá, hogy valaki esetleg keresheti őt. A kijelzőre pillantva a lány nevét pillantotta meg, amire nyomban jobb kedvre derült. Kapkodva felvette és beleszólt:
– Szia! Itt Lukas. Miért hívtál? – kérdezte vidám hangon. Iskolában találkoztak utoljára, de máris hiányzott neki a lány.
– Szia… Lukas… át… át tudnál jönni? – Lucy hangja olyan kétségbeesetten csengett, hogy a fiú szívébe fájdalom markolt.
Megrémült egy kissé, és rögtön felpattant. Nem hallotta Lucyt még ilyen kétségbeesettnek és aggodalom fogta el.
– Mi történt? Most azonnal indulok!
– Minden elmondok… szükségem… van rád… – lehelte a lány alig hallhatóan.

2015. 04. 08.

19. fejezet

Sziasztok! 

Kaptunk Lorette T.-től díjat, köszönjük szépen neki! :) Illetve végre elkészült a második kritikánk Beast Belle tollából, (szintén köszönjük!!) a Kritikák menüpont alatt és itt tudjátok megtekintetni. 
Az új fejezethez nem is fűzünk hozzá semmit, jó olvasást! :) Reménykedünk abban, hogy kapunk véleményt is, és köszi az eddigieket! :3 Oh, és lehet, lecseréljük a design-t, mert bevallom, mi már unjuk kissé. xD Nem tudom, ti hogy vagytok vele... 


Aleksi rögtön felrántotta magán a nadrágot, és Silja megpróbálta eltakarni magát. Filip pár másodpercig még dermedten állt, majd elviharzott. A fiú némiképp feleszmélt, bár rettenetesen darabosak voltak a gondolatai. A rengeteg vodka tett róla, hogy az emlékeiből csak szilánkos képek álljanak össze. Filip, amint átkarolja Silját a tábortűznél. A tehetetlen, megmagyarázhatatlan harag, majd alkohol, alkohol és még több alkohol… Ezt követően még több momentum hiányzott. Valamiért belement a vízbe. Kiabált Siljával, bolondoztak, majd a lány kisietett, ő pedig utána… aztán Filip itt találta őket, és tudta, bármit mondana, barátja nem hinne neki. Ebből a helyzetből nincs kiút. A húga megcsalta a barátját… miatta! Pontosabban vele, mint egy béna szappanoperában, csakhogy ez a valóság. És a legrosszabb, hogy még élvezte is.
– A kurva életbe… – dünnyögte. Egyszerűen képtelen volt máshogy kifejezni, mit gondol. Valami benne sürgette, hogy siessen Filip után, és kérjen tőle bocsánatot. Mégsem bírt felállni, és ugyan, mégis mit mondhatna neki? Ez nem az a helyzet, amit egy egyszerű elnézéskéréssel meg lehet oldani.
– Mit tettem… – motyogta Silja maga elé. Falfehér volt az arca és egész testében reszketett. Majd a tenyerébe temette az arcát és Aleksi látta, hogy rázza a vállát a sírás. Át akarta ölelni, hogy megvigasztalja, de nyomban megfogalmazódott benne a kérdés: jó ötlet ezek után hozzáérnie a lányhoz? Tanácstalanul felsóhajtott, és Silja vállára tette a kezét.
– Az én hibám… – mormolta rettenetes bűntudattal, amikor halványan bevillant még néhány apróság. Düh és irigység keveréke, majd ahogy magához rántja a lányt, hogy megcsókolja. Ő kezdeményezte ezt az egészet, Silja pedig túl részeg volt ahhoz, hogy tiltakozzon… Egyáltalán miért kezdeményezte? Miért tette azt, amit tett? Kanos volt, de nem csak… Mostanában egyre többet gondolkozott Silján, és sokszor azon kapta magát, hogy pornónézés helyett róla fantáziál. Nagyon is vonzónak találta mostohahúgát, és ez kissé zavarta. Most pedig…

– Nem, az enyém… utálom magamat.
A fiú elkínzottan felnevetett.
– Én kezdeményeztem – sóhajtotta aztán, és lelkiismeret-furdalás mart belé. Van esély, hogy Filip valaha is megbocsásson neki? Valószínűleg többet a szemébe sem bír majd nézni…
– Nem, én vagyok a hibás… Ha tudnád, hogy mit tettem… – Silja felnézett rá és megragadta az ingét. Aleksi a fejét rázta.
– Nem lehet rosszabb annál, amit most én tettem veled. – Fel kellene állnia, visszamenni a többiekhez, és megkérdezni Filiptől, van-e mód, hogy megbocsásson neki. Mégsem bírt feltápászkodni.
– Nekem tetszett – nyögte ki Silja vörös arccal.
A fiú nyomban megdermedt. Hogyan…? Nem, ezt nyilván csak rosszul hallotta, mert annyit ivott, hogy már hallucinál, hiszen Silja Filipet szereti! Pont ma jelentették be. Emiatt bukott ki olyan brutálisan. Akkor meg hogyan…? Viszont, be kellett ismernie, hogy ő is roppantul élvezte a helyzetet, és bánta, hogy nem mentek tovább. Nagyon halványan még mindig élt benne az a tudat is, hogy a lány a húga. Bár abban a pillanatban egy cseppet sem zavarta, sőt, külön izgatónak találta a helyzetet. „Bassza meg!”
– El kell felejtenünk ezt az estét – mondta lassan. Abban bízott, hogy ő reggelre még kevesebbre fog emlékezni, de Filip emlékeit nem törölheti ki, és ez a legnagyobb probléma. Miért nem Jann vagy Ejno találta meg őket? Azt még olcsóbban megúszhatták volna…
– Nem akarom, és nem is tudom. Nézd, Aleksi, én… – Silja megrázta a fejét majd ismét rátört a heves zokogás. A rossebb egye meg! Mi ütött a lányba is? Miért? Mi ez az egész? Már semmit sem értett. A lány dereka után kapott és magához ölelte. Utálta sírni látni.
– Te…? – kérdezte teljesen összezavarodva. – Emlékezni akarsz arra, hogy megcsaltad a szerelmedet… pont velem?
– Akartam… Akartalak – sírta a lány a vállába. Nem. Félrebeszél. Rettenetesen részeg, biztos csak ezért mondta, különben mi másért lennének ilyen gondolatai?
– Hazamenjünk? – kérdezte csendesen.
Silja csak biccentett. Fogalma sem volt, ezek után hogy is jutottak haza, de valahogy hazakeveredtek. Mindketten iszonyatosan elcsigázottak voltak, és jóformán beájultak az ágyukba. A másnap borzalmas volt. Hasogatott a feje, és ahogy eszébe jutott, mit művelt a fogadott húgával, szörnyű szégyen fogta el. Hogy lehetett ekkora barom? Kihasználta Silját, az ő kishúgát, akit a legjobban szeret, és elárulta a barátját.

Nem tudott ezek után a fürdőszoba tükrébe nézni, és bezárkózott a szobájába. Gyűlölte magát, és úgy érezte, nem bírna most emberek közé menni. Hosszú percekig csak feküdt az ágyán, de képtelen volt megszabadulni a nyomasztó gondolatoktól. Muszáj találnia valamit, ami lefoglalja! Végül feltápászkodott, és a gépe elé ült. A múltkor Janntól kapott egy posztapokaliptikus világban játszódó játékot, az tökéletes lesz! Az ellenséges robotok kiirtása elterelheti a figyelmét. Megszokásból mégis a Google Chrome ikonjára kattintott elsőnek, hogy elolvassa az üzeneteit, bár nem gondolta volna, hogy az előző este után bárki is keresné… A társkeresőre is felnézett, és látta, hogy Sanoja írt neki. Megnyitotta és elolvasta. Mindössze ennyi állt benne:
– Szia! Ma Hankóban van dolgom, így arra gondoltam, találkozhatnánk. Háromkor a parton, a szirénes szobornál?
Érezte, hogy a szívverése felgyorsul a találkozó gondolatára. Sanoja itt van, és látni szeretné! Végre valaki, aki nem utálja, aki előtt nem kell azt éreznie, hogy a legnagyobb szerencsétlenség a világon! De tényleg őt érdemelné az a lány? Bunkóság lenne eltitkolnia előle a tegnap estét? És ha igen, akkor mit szólna, ha elmesélné neki? Megrázta a fejét. Túl kimerült volt ahhoz, hogy ilyeneken törje a fejét.
– Király, ráérek! *szélesen vigyorog* Már alig várom! – gépelte végül válaszként, és remélte, hogy addigra elmúlik a fejfájása. Hamarosan, miután lefürdött és evett valamit, elkezdett készülődni, mert már két óra volt. Direkt a zombis pólóját vette fel, hozzá terepszínű nadrágot. Közben Silján gondolkozott, és átkopogott hozzá, ám a lány nem nyitott neki ajtót, ezért belépett. Senkit nem talált ott, ezért megijedt. Hova tűnhetett? Felkereste Nittát, aki közölte vele, hogy a lány már délelőtt távozott. Ismét lelkiismeret-furdalás tört rá, hiszen bizonyára átment Filiphez, megbeszélni a dolgokat… Valószínűleg neki is azt kellene, azonban még mindig nem tudta rászánni magát. Most ki akart kapcsolódni, egy kicsit eltemetni a tegnap estét… időt akart, hogy átgondolja, mit is mondhatna a barátjának, ami talán enyhít a bűnein. Jelenleg azonban semmi sem jutott eszébe.

Hamarosan ott volt a megbeszélt helyen – csupán félóra séta a házuktól. Messziről látta, hogy áll valaki a szobornál, és ahogy egyre közelebb ért, pontosabban is ki tudta venni. Hosszú fekete haj, gyönyörű alak… Kísértetiesen emlékeztette Siljára, de elhessegette a gondolatot. Az nem lehet… Ám ekkor a lány szembefordult vele. Zöld szeme ékkőként csillant meg, és ismerős arcán szégyenlős, félénk mosoly ült.
– Te? – Aleksi izmai megdermedtek, és a fiú megkövülten pillantott Siljára. Nem… az nem lehet, hogy ő legyen Sanoja! Levegőért kapkodott, és úgy érezte, mintha valaki erőből felpofozta volna. Hirtelen értelmet nyert a lány kérdezősködése a húga után, és a sok-sok hasonlóság is… mégsem bírta feldolgozni. Silja volt az! Végig vele chatelt és flörtölt! De miért most és miért így kellett megtudnia?
– Igen. Én vagyok Sanoja. – A lány arca komolynak, sőt, komornak tűnt, mint aki fel van készülve a legrosszabbra is. – Már az elején sejtettem, hogy ebből baj lesz, és az is lett. Tudom, hogy ezek után sohasem fogsz megbocsátani nekem, de kérlek, hallgass végig! – A lány könyörögve nézett rá.
– Hallgatlak – biccentett a fiú érzelemmentesen, és karba fonta a kezét. Próbált nyugodtnak mutatkozni, de belül indulatok rágták. Miért lesz ez a napra egyre rosszabb? Ugyanakkor remélte, hogy most megkapja a választ, hogy a lány miért viselkedett olyan furcsán az utóbbi időben. Belefáradt már a folyamatos kitérő válaszokba.
– Én… – Silja mély levegőt vett, majd lehajtotta a fejét. Aztán pár másodperc múlva újra felnézett rá, mélyen a szemébe. – Szerelmes vagyok beléd. Már tizenegy éves korom óta.
Aleksi hallotta a szavakat, de a jelentésük alig jutott el a tudatáig. Nem… ilyen nincs…
– Most csak viccelsz velem – motyogta hitetlenül.
Persze valahol belül sejtette. Sejtette, hogy a lány másképp néz rá, de hogy szerelmes belé, ráadásul ilyen régóta…? Ezzel meg most mit kezdjen? Vegyes érzések kavarogtak benne –sajnálat, együttérzés, és enyhe kétségbeesés. Sőt, ha egészen őszinte akart lenni magához, némi izgalom és megkönnyebbülés is, hiszen rettenetesen vonzódott a lányhoz. Hogy mennyire utálta magát miatta…! El sem merte képzelni, fogadott húga mit élhetett át, hogy hogyan dolgozhatta ezt fel…

– Nem viccelek. Nagyon is komoly, és sajnálom, hogy így kellett kiderülnie.  
– Én nem haragszom, de miért kellett ennyi hazugságot keríteni köré? Nem lehetett volna egyszerűen a szemembe mondani? Nem vagyok hülye!
– Sohasem vettél engem észre… Próbáltam apró jelzéseket adni, hátha abból leszűröd, de nem. Azért folyamodtam ehhez a módszerhez, amit ezerszer is bánok. Arra gondoltam, hogy… így talán belém szeretsz. Filip tud erről az egészről, sőt, ő ajánlotta fel, hogy eljátssza, hogy a barátom legyen, hátha észreveszel engem. – Silja arca égett a szégyentől, és látta, hogy folynak arcáról a könnyek.
– Apró jelzéseket? A húgomként nőttél fel! Szerinted mégis miből feltételeztem volna, hogy…? – A fiú elharapta a mondatot. Túl furcsa lett volna kimondania.
– Ezért is… tettem azt, amit tegnap tettem, nem csak azért, mert részeg voltam… Iszonyatosan kívántalak és... – A lány hangja elcsuklott, és a tenyerébe temette az arcát.
Aleksi némán meredt maga elé. Egyszerűen sok volt ez neki egyszerre, és végig ott kattogott a kérdés az agyában: miért? Miért most és miért így? Túl sok ez erre a napra…

– Igazán elmondhattad volna – mormogta alig hallhatóan. Hirtelen megsajnálta a lányt, de a dühe nem engedte, hogy odalépjen hozzá és vigasztalóan megölelje. Fájt neki is, hogy Silja titkolózott és hazudott az egyenes beszéd helyett.
– El akartam, ne haragudj, csak nem volt hozzá bátorságom, mert nem tudtam, mit fogsz szólni hozzá… Tudom, hogy te nem érzel így irántam, és soha nem is fogsz…
– De hazudni volt bátorságod. – A fiú még mindig nem tudott napirendre térni, úgy érezte, mintha Silja elárulta volna őt. Az utolsó mondatán pedig végképp felhúzta magát. Szinte kimondatlanul is azt követelte, hogy rávágja, de igen, én is szeretlek téged… csakhogy túlságosan össze volt zavarodva ahhoz, hogy tudja, mit is gondol. A lányt fizikailag vonzónak találta és szerette is, de azt nem lett volna képes megmondani, hogy mint testvérét, vagy mint férfi egy nőt. Jelenleg a csalódottság és a harag minden mást elnyomott a lelkében.
– Meg tudsz nekem valaha is bocsátani? – Ismét felnézett rá a lány. Aleksi megenyhült egy kissé a tekintetétől, melyben nem ült más, mint végtelen bűntudat. Hogy ennyi éven át szerelmes volt belé… És ő észre sem vette. Hogy lehetett ennyire vak…?
– Meg. Azt hiszem, meg. De ezt még fel kell dolgoznom – biccentett lassan.
– Sajnálom… Nem akartam hazudni, főleg nem annak, akit a legjobban szeretek a világon…
Mégis azt tetted, éveken át – gondolta a fiú, de nem olvasta a fejére. Belefáradt már ebbe az egész ügybe, és nem akarta tovább szítani a vitát, mert azzal csak még kellemetlen helyzetbe hozta volna mindkettejüket.

– Túlteszem magamat rajta.
– S… Sajnálom. – Silja remegő hangon mondta ezt ki, majd rázni kezdte ismét a sírás. Aleksi odalépett hozzá, és vigasztalóan a vállára tette a kezét.
– Mondom, túlteszem magamat rajta – ismételte meg –, de ez így most hirtelen jött.
– Jobb, ha most… most megyek – szipogta a lány, majd elindult.
Aleksi szíve összeszorult. Utána akart kiabálni, de mégis mit mondhatott volna? Némán figyelte, ahogy Silja egyre távolodik tőle, míg végül eltűnt a fák között. Talán így a jó. Most mindkettejüknek időre lesz szükségük, hogy alaposan átgondolják a dolgokat…

~~*~~

Az elkövetkező öt napban nem sokat látták egymást. Silja jóformán otthon sem volt, sőt, megesett, hogy haza sem ment, mert Lucynél aludt. Aleksinek így volt alkalma végiggondolni ezt az egészet. Valahol, belül mindig is sejtette, mostohahúga mit érez iránta, hiszen ahogy utólag belegondolt, valóban voltak a lánynak kétértelmű célzásai. Ha pedig Silja nem lenne a mostohahúga, valószínűleg már rég megpróbálta volna felszedni… Igen, határozottan vonzónak találta a lányt. És az, amit vele művelt akkor este… Igaz, részeg volt és nem emlékezett túl jól rá, de még senkivel nem élt át ilyet. Se részegen, se józanul nem kívánt egy lányt sem ennyire. Na meg a beszélgetések Sanojával! Akkor úgy érezte, rátalált a neki való lányra, akivel önmaga lehet. Persze, mindig is jól kijöttek Siljával, de komolyabban sohasem gondolt bele, hogy ennyire összeillenek. Pedig minden egybevágott: a személyiségük, az érdeklődésük, a temperamentumuk… a lánnyal bármikor el tudott bolondozni, ugyanakkor a komolyabb dolgait is megoszthatta vele, ha épp arra volt szüksége, egyszóval igen, tökéletesen megfelelt a számára. Ebbe csak most gondolt bele, most, hogy kiderült, a lány mit érez iránta. Már nem neheztelt úgy rá, mint akkor, amikor mindez kiderült, hiszen nem lehetett úgy könnyű Siljának együtt élnie vele, hogy közben szerelmes belé. Lehet, ő sem merte volna elmondani neki fordított helyzetben. Na meg aztán ő csókolta meg azon az estén… És nem csak azért, mert részegre itta magát. Vágyott rá, még annak ellenére is, hogy úgy érezte, tilos… de most már szabad, nem igaz? Eddig is csak mostohatesók voltak, és most, hogy a lány elköltözik, már azok sem lesznek…

Elhatározásra jutott.

– Találkoznunk kell – írt Siljának SMS-t. Persze már megint nem volt otthon. Rögtön jött is a válasz:
– Hol és mikor?
– Most. Hol vagy? Odamegyek.
– A parton, ahol…
Nem kellett befejeznie, tudta jól, mire céloz. Felkapott magára egy kapucnis pulóvert, és odasietett a helyszínre. Silja ott várta őt, egy padon ücsörögve.
– Szia – köszönt neki félszegen a lány. Nem nézett a szemébe.
– Szia! – Aleksi leült mellé, és megköszörülte a torkát. – Én gondolkoztam a dolgokon… kettőnk dolgán – kezdte zavartan. Érezte, hogy a szívverése megugrik, és a tenyere izzad az idegességtől. Utálta magát a reakciójáért, és nem is értette, miért most hagyja el a bátorsága. Eddig bármelyik lányt könnyedén leszólította… mi történt vele? Persze azért teljesen más ez a helyzet, mint az eddigiek, elvégre nem mindennap vallja be a mostohahúgod, hogy ja, bocs, tizenegy éves korom óta szerelmes vagyok beléd.
– És mire jutottál? – Silja hűvösen, reményvesztetten kérdezte. Még csak rá sem nézett, mintha rettegett volna a választól.
– Hogy… megpróbálhatjuk – felelte a fiú megilletődötten. – Már, ha még szeretnéd… de rendesen, az elejétől, mintha eddig nem ismertük volna egymást. Randi, apránként haladni… – Szaggatottan, összefüggéstelenül beszélt, és lélegzetvisszafojtva várta a lány reakcióját. De miért is izgult ennyire…?
Silja ekkor végre ránézett. Zöld szemében hitetlenkedés ült és némi harag is. Szeme összeszűkült és alig hallhatóan felsóhajtott.  
– Nem kell. Miattam nem kell. Tudom, hogy te nem vagy belém szerelmes, és nem fogsz így érezni irántam. Nem kérek a szánalmadból.
– Hogy mi? – Aleksi döbbenten meredt a lányra. Mindenre számított, de erre nem. Korábban úgy képzelte el, hogy Silja megkönnyebbül és örülni fog. Ez azonban teljesen váratlanul érte.
– Félreértesz! – vágta rá hevesen, miközben idegesen tördelni kezdte az ujjait. – Én úgy érzem, hogy tudnálak szeretni úgy, ahogyan te is engem, csak ahhoz az kell, hogy randizzunk párszor.
Silja csak némán tátogott hosszú másodpercekig, majd végül felnézett rá. Tekintete csillogott az örömtől.  
– Ezt most komolyan gondolod? – Csak ennyit kérdezett végül, mint aki nem hisz a fülének. Aleksi azonban elhatározta. Igen. Ez lesz a legjobb döntés. Neki és a lánynak is.
– Komolyan gondolom – bólintott, és mindvégig Silja szemébe nézett.
– De miért? Mi változott? Mi történt? Hiszen egészen eddig úgy néztél rám, mint a húgodra…
– Egy ideje már nem teljesen – felelte Aleksi lassan, hiszen így is volt. – Volt pár gondolatom, ami miatt bűntudatom is volt… egy báty nem csókolja meg a húgát, és nem élvezi… nem tudom, mi változott. De azt hiszem, el tudok vonatkoztatni attól, hogy testvérekként nőttünk fel.
– Ha tényleg így gondolod… És ne haragudj azok miatt, amiket tettem veled. Nem volt szép tőlem. Ha tudnád, mekkora lelkiismeret-furdalásom van!  
Aleksi az álla alá nyúlt, és finoman, de határozottan kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

– Megbocsátok – felelte egyszerűen. Már túllépett a haragján, és próbált belegondolni abba, mit élhetett át a lány. Valóban nem lehetett könnyű neki. Minek nehezítsen a helyzetén azzal, ha még ő is neheztel rá?
– Köszönöm, meg sem érdemlem…
– Ne mondd már ezt! Tudod, mit? Randizzunk most!
– És hova viszel randizni? – mosolygott rá a lány. Aleksi látta rajta, hogy megkönnyebbült, ahogyan ő maga is. Önkéntelenül is visszamosolygott Siljára – olyan szép volt ilyenkor!
– Hmm… mit szólnál ahhoz a lepukkant kocsmához a kondi mellett? Na jó, csak vicceltem – nevetett fel a lány fancsali arcát látva. – Hova szeretnél menni?
– Veled? Kocsmába – vigyorgott rá a lány. – Ahogy téged ismerlek, oda vinnél legszívesebben – kuncogott fel.
– Akkor keressünk valami kevésbé lerobbantat… de előbb hadd ugorjak be hozzánk, mert egy vasam sincs – nyúlt a fiú a zsebébe.
– Hát jó, felőlem… Egyébként a kocsmát csak viccből mondtam. Mit szólnál, ha bepótolnánk a múltkori csillagnézést a romoknál?
– Jó ötlet! – Sokkal meghittebb, és még ingyen is van.
– De csak ha nem viszünk piát… Nincs kedvem megint lerészegedni.
– Ott nem is nagyon tudnánk mitől… bár a mobilom itt van, szóval Jannékat felhívhatom, hogy hozzanak valamit – vigyorodott el Aleksi, ahogy elindultak. Tekintete a lány kezére rebbent. Meg szabad fognia, vagy egyenesen meg kell fognia? Korai lenne, vagy pont, hogy épp itt az ideje?
– Nem azt mondtad, hogy hazamegyünk előtte? Amúgy is, ha ott akarunk aludni, nem ártana pokrócot meg hálózsákot vinni… Meg ételt, te éhenkórász. 
– Jó is, hogy mondod! – Aleksi ugyanakkor meglepődött saját magán. Máskor valóban azzal foglalkozna, hogy éhen fog halni, most viszont teljesen lekötötte az a gondolat, hogy Siljával tölti majd az estét. Máris ilyen komoly lenne részéről is a dolog? De nem agyalt rajta, egyszerűen csak jól érezte magát a lány társaságában.

~~*~~

Gyönyörű, őszi este volt. Se nem hideg, se nem meleg, a kettő között. Ő és Silja egy közös pokróc alatt ücsörögtek a romoknál, és önfeledten beszélgettek egymással. Tábortüzet is gyújtottak, hogy ne fázzanak. Sok mindenről csevegtek, főként apró, hétköznapi semmiségekről, amiken jót mulattak, de a szerelem-téma nem került szóba. Egyszerűen csak ki akartak kapcsolódni, nem törődni a múlttal, hisz megbeszélték, hogy nulláról indítanak, mintha csak most ismerték volna meg egymást.  
– Éhes most már nem vagyok, de fenntartom, hogy a Göncölnek olyan alakja van, mint egy serpenyőnek – vigyorgott Aleksi, ahogyan az eget fürkészte. Pont mintha ott folytatták volna, ahol abbahagyták.
– Valóban – nevetett fel a lány, majd a vállára hajtotta a fejét. Aleksi érezte, hogy megborzong, és nem csak azért, mert hűvös volt.
– Viszont szomjas vagyok – folytatta viccelődve. – Mégis kellett volna valami piát hoznunk.
– Itt van víz – szedett elő Silja a táskájából egy üveget és a kezébe nyomta. – El sem hiszem, hogy megértem ezt a napot…
– Hogyan képzelted el az első randit? – Aleksi egy húzásra kiitta a víz felét, majd őszinte érdeklődéssel pillantott a lányra.

– Pontosan így – húzódott még közelebb Silja hozzá és halkan felsóhajtott. Ő önkéntelenül is átkarolta a vállát, és végigsimított a karján. Jó volt így. Nem kellettek a szavak. A tűz halkan duruzsolt, a Hold fényesen ragyogott, és a levegő is rendkívül tiszta volt és friss. Az ősi romok különös, vöröses színben sejlettek fel előttük, és a lángok táncoló árnyékot vetettek a falra. A fák közül állatok neszezései hallatszottak. Minden olyan békésnek és idillinek tetszett, akár egy álomban. Most tökéletes volt így. Hosszú ideig nem szóltak egymáshoz, csak ültek csendben. Ez a csend egyike volt azoknak a csendeknek, amik többet mondanak minden szónál. Hamarosan azonban ólmos fáradság vett erőt rajta, ezért szótlanul eldőlt a lánnyal együtt. Magukra vonta a nagypokrócot, és némi habozás után végigsimított Silja arcán.
– Jó éjt, Sanoja – suttogta.
– Neked is – mosolygott rá a fogadott húga, akit eszméletlenül gyönyörűnek talált. Hogy nem vette eddig észre? Kedve támadt megcsókolni, ám mégsem tette. Nem. Lépésekben fognak haladni, ahogyan kell. Végre, életében először tisztességesen akart randizni, így hát csak arcon puszilta a lányt, majd lehunyta a szemét. Silja ekkor odabújt a mellkasához, amire átkarolta és lágyan simogatni kezdte a haját. Annyira imádta az illatát és a tapintását!
– Silja… – lehelte maga elé a lány nevét szeretetteljesen.
– Hm? – kérdezett vissza a mostohahúga, amin meglepődött. Azt hitte, alszik.

– Csak… köszönöm. Még sohasem volt ilyen jó randim.