6. fejezet 2. része

Sziasztok!

Mivel kettészedtük ugye ezt a fejezetet, ezért ez is értelemszerűen rövidebb. A következő fejezetet viszont már nem szedjük ketté. Nos, nem is csépeljük a szót, itt az új rész, továbbra is várjuk a véleményeiteket! :) És köszi az eddigi 13 feliratkozót! :) 

Silja és Aleksi alig fejezte be az ebédet, amikor Lukas visszatért. A fiú meglehetősen feldúltnak és még a szokásosnál is mogorvábbnak látszott. Köszönés gyanánt csak mormogott valamit, és nyomban a szobájába indult volna, de Silja az ingénél fogva visszarángatta.

– Hol van Lucy? Mit csináltál vele? – támadt neki azonnal, és a szeme haragos szikrákat szórt. Ha kiderül, hogy a fiú bántotta a lányt…

Lukas viszonozta a dühös pillantást.

– Az albérletben van, él és sértetlen. Most meg hagyj! – Kitépte magát Silja szorításából, és felviharzott a lépcsőn.

– Felhí… – A lányban csak késve tudatosult, hogy Lucy telefonja még mindig náluk van, így nem érheti el őt. A francba is!

– Túlaggódod – legyintett Aleksi, de Silja idegessége ezzel cseppet sem csökkent.

– Egyszer megölöm az öcsédet – fogadkozott gyilkosan. Nem fért a fejébe, Lukas hogyan viselkedhet ilyen lehetetlenül, az pedig végképp nem, hogy Lucy ennek ellenére miért kedveli. Kedveli? Ugyan! A lány reménytelenül bele van esve, és ez a lehető legrosszabb… Ő már csak tudja.

Összerezzent, amikor Aleksi megérintette a vállát.

– Már mondtam. Lukas nem baltás gyilkos, csak te hiszed azt. Inkább menjünk vissza az erdőbe!

Silja tépelődött magában egy kicsit, majd felsóhajtott. Végül is… Kijár neki egy kis lazulás a „bátyjával” együtt. Nem koslathat örökké Lucy sarkában! Talán igaza van mégis Aleksinek… Barátnője tud magára vigyázni.

– Na, jó, de előbb csomagolok kaját, hogy ne kelljen hallgatnom a nyafogásodat – vigyorodott el Silja, és kinyitotta a hűtőajtót.

– Rakj a szendvicsekbe mindent, amit találsz! – kacsintott rá Aleksi. – Én addig szerzek egy plédet – lépett ki a konyhából.

Silja csak megcsóválta a fejét, és nekiállt szendvicseket gyártani. Hamarosan végzett, és felment a szobájába, hogy összepakoljon. Pár perc múlva készen állt, és lent, az ajtó előtt várta Aleksit. A fiú hamarosan befutott.

– Először majdnem azt a szakadt asztalterítőt hoztam el – nevetett fel a fiú. – Ugyanolyan mintája volt, mint ennek. – A kezében tartott plédet palástként Silja vállára terítette. – Remekül áll önnek, felség! – vigyorgott, és mélyen meghajolt a lány felé. Silja felnevetett – imádta Aleksit, amikor ilyen bolondos.

– Igazán köszönöm megtisztelő bókját, hercegem! – pukedlizett.

– Megengedi, felség, hogy elkísérjem a hintóhoz? – intett a fiú a buszmegálló felé, és a karját nyújtotta. Sija levette a válláról a pokrócot, és a hóna alá csapta, majd boldog mosollyal belekarolt a fiúba.

– Mi sem okozna nagyobb örömet, uram! – Csak az, ha megcsókolnál.

– De ezt én hozom! – vette el tőle Aleksi a hátizsákot, majd elindultak.

– Óó, micsoda lovagiasság! – kuncogott a lány; határozottan tetszett neki a fiú önzetlen viselkedése. Hamarosan megérkezett a busz, és kisvártatva már az erdőben gyalogoltak. Gyönyörű, augusztus végi idő volt – a szél enyhén fújdogált, és a levegő olyan tiszta volt, hogy el lehetett látni egészen a világítótoronyig. A fák mintha üdvözlés gyanánt feléjük integettek volna az ágaikkal, és az árnyékukba érve a levegő kellemesen hűvössé vált. A lombok közt madarak trilláztak, és Silja a távolban egy rénszarvast is megpillantott, ámde az állat eltűnt, mielőtt közelebb érhettek volna.

– Ha legközelebb kopókkal érkezünk, levadászom önnek, felség! – tért vissza Aleksi a korábbi lovagszerepébe.

– Igazán ízletes a rénszarvashús, így támogatom az ötletet! Mit szólna hozzá, hercegem, ha kinyújtóztatnánk fáradt végtagjainkat? – Silját rendkívül szórakoztatta ez a kis színjátszás, és visszaemlékezett arra, hogy kiskorukban mennyit játszottak ilyeneket. Mindig ő volt a hercegnő, Aleksi pedig a királyfi… Eleinte Lukast is hívták, de ő mindig elrontotta a játékukat, mert állandóan szörny akart lenni. Azt viszont már nem tűrte, hogy a királyfi legyőzze…

– Tarthatunk pihenőt, amennyiben a hölgy úgy kívánja – biccentett a fiú. Végszóra a fák ritkulni kezdtek, és egy apró tisztásra értek ki. Közel volt a romokhoz, bár nem egészen értették, hogyan jutottak el ide, mert legutóbb másik útvonal felől közelítették meg.

– Úgy kívánja – biccentett a lány, és leült a fűbe. Fejét hátravetett, és lehunyta a szemét – élvezte a nap sugarait az arcán, a friss, langyos levegőt, és a hajába kapó, lágy szellőt. Aleksi leterítette a plédet, majd ő is lekuporodott mellé. Egy darabig így ücsörögtek, közel egymáshoz, és gyönyörködtek a tájban. Innen jól lehetett látni a kikötőt és a tengert, ahogyan a part melletti házikókat is. A fű és a virágok magasra nőttek, és kicsit szúrták is őket, de nem törődtek vele. Az égen átúszó felhők egyre alacsonyabban szálltak, és sötétebbé váltak. Silja remélte, hogy nem fog eleredni az eső.

– Szerezhetnénk egy kutyát – vetette fel váratlanul Aleksi.

– Jó ötlet, de a szüleink mit szólnának hozzá? Apropó, mikor érnek haza üzleti útról? – kérdezte a lány. Már lassan két hete távol voltak. Szüleik ugyanazon a munkahelyen dolgoztak, ott ismerkedtek össze egymással. Mindketten riporterek voltak, és ezúttal Angliába utaztak ki.

– Tudtommal egyikük sem allergiás a szőrre… és ha Lukast elviselik, egy kutya meg se kottyan! – legyintett Aleksi. – És ha jól tudom, három nap múlva.

– Na, azért rosszabb napjaidon téged is elég nehéz. Lukas legalább nem olyan rendetlen, mint te, ez az egy írható fel a számlájára.

Aleksi megvonta a vállát.

– Anyukád úgyis kitakarít utánam!

– És mit fog szólni majd a barátnőd ahhoz, hogy ilyen rendetlen vagy? – nevetett fel a lány kényszeredetten. A barátnője, aki nem ő lesz… A lány elszomorodott a gondolattól, de már megszokta tulajdonképpen. Ez az egész annyira reménytelen volt…

– Az én barátnőm ugyanolyan rendetlen lesz, mint én – kacagott a fiú. – Vagy majd akkor ő takarít helyettem. Vagy felfogad egy bejárónőt.

– És… van már kiszemelted? – kíváncsiskodott a lány óvatosan.

– Most épp nincs. És neked? – kapta vissza Silja a saját kérdését.

– Izé… nekem se – pirult el a lány.

– És hogy hívják? – vigyorodott el Aleksi.

Úgy, ahogy téged – gondolta magában Silja. A kérdéstől kis híján szívrohamot kapott – még jobban elpirult, és köhögni kezdett.

– Ööh… Sehogy – felelte zavartan. Remélte, hogy a fiú nem kezd gyanakodni zavara láttán, és hogy nem kérdezgeti tovább. Mit mondjon…? Gyűlölt hazudni, de mostohabátyja előtt nem tehetett mást. Azokban az esetekben, ha az igazság túl fájdalmas, járható út a kegyes hazugság. Legalábbis a lány ezzel nyugtatta magát. De úgy érezte, egyre kevésbé bírja titkolni a fiú előtt az iránta táplált, gyengéd érzéseit. Félt, hogy ki fog bukni belőle előbb vagy utóbb az igazság, hogy mennyire is szereti őt…

Aleksi ugyan imádta fogadott húgát, és bármit megtett volna érte, de Silja többre vágyott. Nem volt elég neki a fiú barátsága; ölelni, csókolni akarta, elveszni a karjában, és ezerszer is elmondani neki, mennyire szereti… Még ha mostohatestvére sohasem fog rá nőként tekinteni.

Következő fejezet