2015. 02. 28.

14. fejezet

Kedves olvasóink! 

47 olvasónk van jelenleg, el sem hisszük, mikor elindítottuk a blogot, bele sem mertünk gondolni abba, hogy ilyen népszerű lesz. *-* Szóval hálával tartozunk nektek, nem győzzük elégszer megköszönni a támogatást és a kedves szavakat! :) 

Ez a fejezet lett a kedvencünk, ezt élveztük legjobban írni, szóval reméljük, ti is annyira fogjátok élvezni az olvasását! :) Barátnőnk még rajzot is készített a részhez Lucyről és Lukasról, köszönjük szépen neki ezúton! :) És ezt a fejezetet most Lukas szemszögéből írtuk. Kettévágtuk, mert már így is elég hosszú lett, szóval valószínűleg a következő fejezet is róluk fog szólni. 



Hol van? Miért nincs otthon? Ugye nem történt semmi baj vele? Lukas fejében ezek a gondolatok cikáztak. Immáron nem tagadhatta önmaga előtt sem, de aggódott Lucyért. Ahogy letette a telefont, azon nyomban viharozott is… volna ki az ajtón, ám nevelőanyja megállította.
– Mi történt, Lukas? – Nitta arca aggodalmasnak tűnt, mint akit őszintén foglalkoztat, minden rendben van-e a nevelt fiával.
– Lucy… – Lukas csak ennyit mondott: ebben a pillanatban egyáltalán nem hiányzott neki senki társasága. Csak meg akarta találni a lányt.
– Lucy? Az amerikai csoporttársatok? – csodálkozott rá a nevelőanyja.
– Igen, és? – Lukast kezdte bosszantani nevelőanyja kérdezősködése.
– Csak eddig nem meséltél róla túlzottan sokat. – Nitta arcán lassan mindentudó mosoly jelent meg, és a fiút ez, ha lehet, még jobban idegesítette. Mégis mi olyan mulatságos?
– Nincs időm most erre. – Lukas csak ennyit mondott, majd kiviharzott.
Hova menjen? Merre lehet Lucy? Csak nem történt vele semmi! Biztos csak az van, amit Aleksi mondott: elment bevásárolni vagy valami… De miért izgatja őt ez ennyire? Miért aggódik úgy érte? Nem értette, de száműzte a gondolatot: majd ráér ezen akkor agyalni, ha megtalálta a lányt!

Visszasietett Lucy albérletéhez, majd onnan elindult a központ felé. Minden üzletbe belesett, ami szóba jöhetett, de Lucyt egyikben sem találta. Az esze tudta, hogy ez nem mérvadó, hiszen könnyedén elkerülhetik egymást, de mégis az idő múlásával egyre idegesebbé és tanácstalanabbá vált. A kedvenc parkja felé vette irányát, és leült egy padra. Kétségbeesésében a tenyerébe temette az arcát, és belemarkolt a hajába. A háttérből vidám nevetés és lelkes taps szállt felé, és ez tovább dühítette. Milyen jogon érzik mások magukat ilyen jól, amikor ő szenved? Hol van Lucy? Mi van, ha Aleksi téved, és mégis valami baja esett? Ha valaki kileste, hogy egyedül lakik, követte hazáig, és… nem! Az nem történhet meg! Egyre jobban aggódott érte, és már minden rémkép lepörgött előtte. Lucyt elrabolták. Lucy rosszul lett és elájult. Lucyt elütötte egy autó…
– Nem! – kiáltott fel hangosan.
– Lukas? – Tétova hang szólította meg, amire nyomban felugrott és megpördült. Döbbenten pislogott, ugyanis Lucy állt előtte. A lány egy apró női táskát viselt a vállán, mintha csak egy pillanatra ment volna el otthonról, és bizonytalan mosollyal nézett a fiúra.
Lukas szívéről hatalmas kő gördült le, talán még sohasem örült senkinek ennyire. Egy másodpercig megkövülten állt előtte, és nem bírt megszólalni sem. Lucy… Hát itt van, él és sértetlen! Ugyanakkor…

– Hol voltál?! – A hangja a szokásosnál ingerültebben csengett. Legszívesebben magához szorította volna a lányt, de nem merte.
– Egy amatőr színjátszó-kör most lépett fel itt, a szabadtéri színpadon, és gondoltam, megnézem őket. – Lucy megszeppenten pillantott rá és leszegte a fejét, mintha megrémült volna a fiú hangnemétől.
– És miért nem szóltál?! Ott vártam az ajtódnál! Tudod, hogy mennyire…?! – Lukas elharapta a mondatot. Nem, nem fogja beismerni neki, mennyire aggódott érte! A lány szeme csodálkozva kikerekedett.  
– Eljöttél az albérlethez? Hozzám?
Lukas hirtelen megbánta, és elszégyellte magát.
– Csak elegem volt otthon, egyedül, és gondoltam…
– Bocsáss meg, de egyáltalán nem számítottam rá. – Csak képzelte, hogy a lány is zavartan elpirult? – Ha szóltál volna…
– Ne csinálj ilyet többet, oké?! – Lukas tétován közelebb lépett hozzá. Meg akarta ölelni, hozzá akart érni…
– Könnyebb lenne, ha tudnám a számodat. – Lucy az egyik hajtincsét a füle mögé igazította, és viszonozta a fiú pillantását.
– Nincs mobilom. Minek? Úgysem keres senki. – Lukas most először bánta, hogy nem szerzett be telefont. Jól jött volt ebben a helyzetben.
– Úgy viszont könnyebben tudnánk beszélni, ha esetleg legközelebb is… kedved támad átjönni. – A lány hangja bizonytalanul, ugyanakkor reménykedve csengett.
– Aggódtam érted – bukott ki a fiúból. Nem hitte el, hogy kimondta! Mi ütött belé?
Lucy közelebb lépett hozzá, és félszegen elmosolyodott.
– Minden rendben… most már végképp.
Lukas eddig bírta – kinyúlt a lány felé és esetlenül magához szorította. Ez most kellett neki. Kellemes, szívet melengető érzés töltötte el, és erősen ölelte magához Lucyt. A forróság a bensőjében tovább fokozódott, amikor a lány is átkarolta őt, és a mellkasára hajtotta a fejét.
– Ne hagyj itt… Te is – motyogta az orra alatt, saját magát is meglepve.
Lucy kérdőn felpillantott rá.

– Én is? Miért, ki még…? – Az ajkába harapott, mintha megbánta volna a kérdést, ugyanakkor erősebben szorította a fiút.
– Senki… Nem kellettem soha senkinek.
– Nekem igen – suttogta a lány, és újból hozzábújt.
Lukas keserűen felsóhajtott. Annyira szeretett volna neki hinni.
– Akkor gyere el velem! – Lukas hirtelen felindulásból, gondolkodás nélkül mondta, és megdöbbent saját magán. Ha semmi másban nem is, abban igaza van Aleksinek: ha akar magának lányt, akkor nem üldögélhet egész nap a szobájában. És Lucy meglehetősen tetszett neki… Bár nem hitte, hogy van esélye nála.
– Mehetünk! – vágta rá a lány céltudatosan. – Hova szeretnél?
– Szaunázni – vágta rá a fiú tőle szokatlan módon. Félig-meddig viccnek szánta, de közben reménykedett benne, hogy a lány elmegy vele. Kezdett felbátorodni – hirtelen megnőtt az önbizalma attól, hogy nem utasította el. Tényleg igent mondott neki a lány? Tényleg vele tart? Lucy néhány pillanatig dermedten bámult, majd vidáman ránevetett.
– Sőt, utána ne sztriptízeljek neked a szobádban?
– Gondolatolvasó vagy. – Lukas eleresztette a lányt, és lazán leült a padra. Hirtelen megszűnt a feszélyezettsége, és akaratlanul is elképzelte a lányt falatnyi ruhákban… Határozottan tetszett neki a gondolat. Lucy felkacagott, majd mellé kuporodott.
– Szóval ezért akartál átjönni, hogy ott kettesben lehessünk – vigyorgott továbbra is.
– Igen, le akartalak teperni és megerőszakolni, hogy találtad ki? – vigyorodott el Lukas.
– Férfiak! – A lány színpadiasan felsóhajtott.
– Vagy… nem is lett volna erőszak? – Lukas akaratlanul is közelebb csusszant hozzá, de közben belül rossz érzés marta. Lucy úgysem hagyná magát, úgyhogy tényleg erőszak lenne. Elhúzta a száját.

– Micsoda magabiztosság! – A lány igyekezett határozott maradni, de belepirult a gondolatba.
– Szóval eljössz velem? – kérdezte meg Lukas újra, és a torkában dobogott a szíve. Nem hiszi el! Miért akarná elhívni a lányt bárhová is? Miért viselkedik ilyen lehetetlenül?
– Ha előtte elmegyünk olyan helyre is, ahol az embereken több ruha van, akkor igen – egyezett bele Lucy paradicsomvörös arccal.
Lukas egy pillanatig némán, döbbenten tátogott. Most tényleg? Lucy tényleg elmegy vele szaunázni? Ezt nem merte elhinni… Többé-kevésbé viccnek szánta a felvetést, meg amúgy is utált szaunába járni. Gyűlölte, ha mások megbámulják őt, és szánakozva méregetik a hegeit. Lucy előtt is rettenetesen szégyellte őket, de már úgyis látta. Az, hogy megcsodálhatja az ő – valószínűleg gyönyörű – testét, megért számára száz lenéző pillantást is. Nem merte elhinni a szerencséjét, és ebben a pillanatban annyira örült, hogy automatikusan száműzte a fejéből a negatív gondolatokat. Valami miatt most félretette a lánnyal kapcsolatos kételyeit, hogy Lucy esetleg ki akarja használni… Túl jól érezte magát a társaságában, hogy ezen agyaljon. Egyszer az életben járhat neki ennyi! És ha kiderül, hogy a lány tényleg átveri őt… Nos, legalább ezt a napot szép emlékként őrizheti. Nem fogja megbánni, még akkor sem, ha félreismerte Lucyt. Erősebb volt benne az iránta érzett vágy. Most az egyszer olyan akart lenni, mint a többi fiú, akik önfeledten szórakoznak a szeretteikkel. Szeretteik…? Mióta szereti Lucyt…? 

– Tényleg? – Lukas nem bírta palástolni izgatottságát, amit valószínűleg érezni lehetett a hangján. De ebben a pillanatban nem érdekelte. – Hova? És mikor? Menjünk most! – Nem értette a viselkedését – még soha nem lelkesült fel ennyire. Úgy viselkedett, mint valami kisfiú, aki megkapta hőn óhajtott akciófiguráját. Lucy lelkesen mosolygott rá, és útra készen felpattant.
– Ismersz valami jó helyet?
Lukas el sem merte hinni, hogy a lány ilyen könnyedén beleegyezett.
– Nincs nálam pénz… De elmehetnénk le, a partra, van egy elhagyatott világítótorony. – Tiltakozásra számított, de Lucy mosolya csak még szélesebbé vált.
– Menjünk!
– És nem félsz tőlem? Kettesben leszünk, egy olyan helyen, ahol csak mi vagyunk, sehol senki. – Meglehetősen izgalomba jött a gondolattól, és kéjes képek peregtek le lelki szemei előtt.
– Legutóbb is kettesben voltam veled, amikor Siljáék koncertre mentek – emlékezett vissza a lány. – Ha akkor nem éltél vissza a helyzettel, most sem fogsz. Nem. Nem félek.
– És ha visszaélek?
Lucy konokul rázta a fejét.
– Nem tűnsz olyannak… de ha mégis, arra az esetre figyelmeztetlek, hogy kung-fuzom már néhány éve.
– Kezdek félni – vigyorodott el Lukas, majd elindultak a torony irányába. A part mellett húzódó fenyvessávon haladtak, ami elég ritkás volt, így a fák ágai közül láthatták a tengert. Körülbelül tíz perces séta után kiértek a sziklás partra, amire fel-felverődtek a hullámok. A víz kékeszöld színben pompázott, és olyan kristálytiszta volt, hogy le lehetett látni az aljáig. Lucy nyomban odaszaladt és leguggolt, még az sem zavarta, hogy a nekicsapódó hullámok átáztatják a szoknyája szegélyét.
– Nézd, halak! – mutatta kislányos rajongással.
Lukas is leguggolt mellé, és szemlélni kezdte a vizet.
– Kiskorunkban volt akváriumunk… De Aleksi nekiment és eltörött.
– Tőle nem is számítottam másra – nevetett fel Lucy. Óvatosan belemártotta a kezét a vízbe, amire a halraj nyomban szétrebbent. Lukas követte példáját, majd hirtelen felindulásból lefröcskölte a lányt.  

– Héé! – kiáltott fel Lucy. – Gonosz! – Ledobta maga mellé a táskáját, hogy viszonzásul mindkét kézzel árhullámot zúdíthasson a fiú nyakába. Lukas nevetve prüszkölt, és ebben a pillanatban olyan felszabadultnak érezte magát, mint még soha életében.  
– Én? Gonosz? És te? – Megfogta a lányt, és belelökte a vízbe.  
– Kikérem magamnak! – Lucy felemelkedett, éppen csak annyira, hogy megragadhassa Lukas kezét, és lerántsa maga mellé. A fiú sem volt rest: fölé térdelt, és a lány mindkét kezét a feje fölé szegezte.
– Megvagy!
– És most mit teszel velem? – Lucy kihívóan, ugyanakkor egy kicsit tétován pillantott rá.
Lukas elveszett a lány türkiz árnyalatú szemében, amely pont olyan színben játszott, akár a tenger. Közelebb hajolt hozzá akaratlanul is, és az ajkára bámult. Olyan jó lenne most megcsókolni… A lány önkéntelenül is megnyalta az ajkát, ahogyan ő is. Lucy lassan kiszabadította az egyik kezét, de csak azért, hogy Lukas egy kósza hajtincsét a füle mögé igazítsa. A fiú megremegett az érintéstől, és hirtelen elbizonytalanodott. Megijedt a közeledésétől, és gyorsan mellé hemperedett. Ez mi volt? És csak képzelődött, vagy mellette Lucy valóban felsóhajtott?

– Ha ezt tudom, fürdőruhában jövök – nevetett fel végül a lány, és feltápászkodott, hogy kicsavarja a ruhájából a vizet.
– Felőlem leveheted a vizes ruháidat, engem nem zavar. – Lukas lassan elmosolyodott, és végigmérte a lányt. Hmm… Határozottan az ínyére lenne. Most már nem is próbálta tagadni önmaga előtt, mennyire vonzónak találja őt.  
– Kellemes idő van, meg fogok száradni – hebegte Lucy zavartan, majd kilépett a vízből. – Felderítjük? – mutatott a torony felé. Közel jártak hozzá, és mivel a hely nem örvendett túl nagy népszerűségnek, a környezetét is elhanyagolták. Itt-ott szemét hevert a földön, és gaz nőtt ki a sziklák közül.
Lukas némi fáziskéséssel felállt, és követte a lányt. Hamarosan a magas épülethez értek, amely, mint mindig, most is lenyűgözte a fiút. Piros falán málladozott a festék, ajtaja rozsdás volt, ahogyan az azt őrző lakat is, ennek ellenére mégis volt a helyben valamiféle méltóság. Lucy tanácstalanul bámult rá, tekintetében kérdés ült: „Hogy fogunk bejutni?”  
Lukas elmosolyodott, és intett a fejével. A világítótorony mögé mentek, ahol is a fiú elkezdett a lábával kotorni. Kisvártatva egy csapóajtó tűnt fel előttük, ami szintén le volt zárva lakattal. Illetve csak látszólag, hiszen már járt itt többször is, és feltörte a zárat, amit nem pattintott vissza a helyére. Szerencsére abban az állapotban találta, ahogyan hagyta. Kitárta az ajtót, ahonnan egy vaslépcső vezetett a torony alagsorába. Először ő mászott le rajta, majd segített a lánynak, aki magukra húzta a fedelet. Egy pillanatra sötétség borult rájuk, de Lucy rögtön bekapcsolta a telefonján a zseblámpát. Nem volt lent semmi különös, csak törött bútorok és törmelékek a földön. Egy szűk csigalépcső vezetett a felsőbb emeletekre. Lukas előreengedte Lucyt – azt olvasta egy könyvben, így szokás, és udvarias akart lenni. Egy kisebb, kör alakú terembe értek, ami tele volt kacatokkal – köztük egy ütött-kopott ládával. A kis ablakokon keresztül fény szűrődött be, és egy rozoga ajtó vezetett a balkonra. A fal kissé mállott, és a levegőben nem épp a legfrissebb szag terjengett, ezért Lukas kitárta az egyik kerek ablakot.  Így már mindjárt más.

– Ez olyan, mint egy mesében! – nézett körül a lány csillogó szemmel, majd a ládához sietett. Megpróbálta felnyitni, de a karja túl erőtlennek bizonyult. Lukas odalépett hozzá, és segített neki felfeszíteni a zárat. Eléjük tárult a láda tartalma, amely sajnos nem kincseket, hanem ruhákat rejtett. Lukas nyomban kiszedett egyet a halomról – egy csipkés, egyberészes ruhát, ami nem tűnt egy mai darabnak. Már többször járt itt, de valahogy nem jutott eszébe kinyitni a ládát.
– Hűha! Kíváncsi vagyok, hogy ez kié lehetett. – Lucy óvatosan végigsimított a lágy anyagon, majd átvette tőle. Magához mérte, majd nevetve megpördült vele. – Nézd, hercegnő vagyok!
Lukas mosolyogva nézte a lányt – igazán gyönyörűnek találta ebben a pillanatban.
– Nem próbálod fel? – kockáztatta meg a kérdést.
– Iszonyat vékony a dereka… nem biztos, hogy jó lenne rám – állapította meg csalódottan.
– Majd segítek neked felhúzni – ajánlkozott a fiú kissé sunyi mosollyal, és nem minden hátsó szándék nélkül. Aztán pedig segítek lehúzni.
– Azt megköszönném – válaszolta ugyanolyan vörös arccal, mint Lukas.
– Öhh… Akkor… – pirult el még jobban a fiú. A lány most tényleg előtte fog átöltözni? Érezte, hogy megremeg a teste, és nagyot nyelt. Tenyere izzadt, és a szíve hevesen kalapált - fogalma sem volt, hogyan viselkedjen.
– Végül is egy strandon is látnál belőlem ugyanennyit – motyogta Lucy, majd kibújt a blúzából.

Lukas döbbenten tátogott – nem akarta elhinni, hogy Lucy tényleg előtte vetkőzik… Tekintetével akaratlanul is végigmérte a lányt, akit hihetetlenül gyönyörűnek talált. A hasa lapos volt, a dereka karcsú, és a bőre fehér, akár a tej, a melle pedig… Megrázta a fejét, ez már túl sok volt számára, úgy érezte, ennyi gyönyört nem bír már el. Rögtön lángba borult, és kissé meg is szédült a fejébe (és az egyéb testrészébe) tóduló vér miatt. Vágyakozva felszisszent, és erősen ráharapott az alsó ajkára. Arra gondolt, Aleksi már rég kihasználta volna a helyzetet, és ő is kísértést érzett rá. Ezt most vegye kihívásnak? Nem, nem lehet ilyen szerencsés… Egy igazi lúzernek érezte magát, hogy csak áll ott, és nem tesz semmit, csak bámul a lányra szájtátva.
Lucy megilletődötten pillantott rá, majd elvette tőle a ruhát. Szoknyáját alsószoknya gyanánt magán hagyta, és óvatosan megpróbálta felvenni a csipkés ruhakölteményt.
– Segítenél befűzni a fűzőt?
A fiú még mindig nem akart hinni a szemének, és továbbra is mohón legeltette a tekintetét a lányon. Elképzelte, ahogyan odalép hozzá, majd nekiszegezi a falnak, és végigsimít azon a gyönyörű, hibátlan bőrön… Belemarkol a derekába, nekiszegezi a csípőjét a lányénak, hogy érezze, mennyire kívánja őt… Lerántja róla a maradék ruhát is, majd durván megcsókolja.

Ez volt a terve.

Ehelyett félszegen biccentett, majd lassan odalépett a háta mögé. Lehunyta a szemét, ahogy megcsapta a Lucy hajából áradó samponnak az illata. Az az átkozott kókusz… Nem, muszáj türtőztetnie magát! Ő nem olyan, mint Aleksi… Különben is, Lucy nem hagyná úgysem… Hisz megmondta. Ennek ellenére belefúrta a fejét Lucy hajába, és mohón belélegezte az illatát. Mámorító érzés öntötte el, és akaratlanul is a hátának simult. De nem tehetett róla – ez egyszerűen túl sok inger volt neki, és észveszejtően kívánta őt.
– Lukas… – sóhajtotta a lány a nevét. Valószínűleg arra akarta kérni, hogy inkább a ruhával foglalkozzon, de a hangja teljesen elgyengült.
A fiú magához tért némileg Lucy hangjától, és zavarba jött. Mit művel? Megrázta a fejét, és mélyeket sóhajtott, hogy lenyugtassa kalapáló szívét. Távolabb lépett a lánytól, és esetlenül elkezdte beszorítani a fűzőt. Keze remegett, és nem bírta megállni, hogy hozzá ne érjen a bőréhez. Olyan bársonyos és puha… Mutatóujjának ujjbegyét lassan végigfuttatta Lucy gerince mentén, de olyan óvatosan és finoman, mintha a lány porcelánból lenne. Kirázta a jóleső hideg, és ismét lehunyta a szemét, hogy kiélvezze a pillanatot. Valószínűleg soha többé nem lesz ilyen alkalma az életben. Érezte, hogy Lucy összerándul, ugyanakkor nem húzódott el tőle, sőt, még halkan fel is sóhajtott. Lukas szerette volna azt hinni, hogy a lány is annyira élvezi az érintését, mint ahogyan ő. Hamarosan végzett a művelettel, de egyszerűen nem akaródzott eleresztenie Lucyt.
– Kész vagyok – suttogta, és végigsimított a lány karcsú derekán.   
Lucy pár másodperc fáziskéséssel ellépett tőle, majd nevetve megpördült.
– Hogy áll? – pillantott végül kérdőn a fiúra.
Lukas végigmérte és elmosolyodott. A halványkék, csipkés ruhakölteményt mintha Lucyre öntötték volna – úgy nézett ki benne, akár egy igazi hercegnő.
– Csinos – biccentett elismerően.
Csak képzelődött, hogy a lány a bóktól elpirult és zavartan elnézett?
– Köszönöm – suttogta, majd elmerengve hozzátette: – Az előadáson is olyan gyönyörű ruhákban léptek fel…
– Mit adtak elő? – kérdezte Lukas, és beletúrt a ládába. Kicsit örült is annak, hogy Lucy már nincs a közelében, mert így le tudott valamelyest nyugodni. Valamelyest.
– A Szentivánéji álmot. Ugyan amatőr kör, de fantasztikus volt! És a jelmezek is… – A lány lelkesen csillogó szemmel mesélt. – Persze, téged nem hat meg, hogy Titániának milyen meseszép abroncsos szoknyája volt, de én szívesen felpróbálnám azt is. Mondjuk nem telhetetlenkedem. – Boldog mosollyal végigsimított a ruhája csipkeszegésén.
– Én is el akartam menni színházba, de nem jött el senki velem. Szóval még nem voltam soha – ismerte be a fiú, és előtúrt egy elegáns férfijelmezt a ládából.

– Ez nagyon jól állna – vágta rá Lucy szinte azonnal, majd zavartan visszatért az előző témához: – Én bármikor elmegyek veled nagyon szívesen. És igazából szívesen ki is próbálnám. Az előadás végén azt mondták, hogy várják az érdeklődőket.
– Menj – vonta meg a vállát mellékesen Lukas. – Na ne, nem veszem fel ezt a förtelmet! – hördült fel.
– Szerintem szép. Olyan, mint egy herceg ruhája, és szerintem jól állna neked ez a méregzöld – makacskodott a lány, majd felsóhajtott. – Igen, csak egyedül annyira nincs kedvem elmenni. Nem ismerek ott senkit.
Lukas egy pillanatra elgondolkodott. Nem, kizárt, hogy elmenjen a lánnyal! Semmi kedve nem volt leégetni magát sok ember előtt. Magához mérte a ruhát, és megállapította, hogy nem is olyan vészes végül is. Meg ha Lucynek tetszene rajta…
– Na jó, felhúzom. – Lukas elkezdte kapkodva kigombolni az ingét, miközben a földet pásztázta. Szégyellte magát, a hegeit a lány előtt, és undorítónak tartotta emiatt és a soványsága miatt a testét. Kinek kellene egy betegesen sovány, összeszabdalt fiú…? Félénken felnézett Lucyre, és legnagyobb döbbenetére a lány lelkesen, kislányosan mosolygott rá. Lenéző, lesajnáló pillantásra számított, és erre… Csordultig telt a szíve hálával, és ekkor belátta. Lucy más, mint a többi ember, ő nem fogja se kihasználni, se megbántani. Egyszerűen érezte. A lány felé nyúlt, hogy segítsen neki az öltözésben, de aztán zavartan elhúzta a kezét. A fiú meglepetten pillantott rá, majd hirtelen felindulásból magához rántotta, így Lucy nekiütődött fedetlen mellkasának. Átkulcsolta a derekát, és belefúrta tekintetét a lányéba. Lucy tartotta vele a szemkontaktust, és lassan a vállára tette a kezét. Ahogyan ott állt előtte, abban a királynői ruhában, amire ráomlott selymes, szőke haja, ismét elállt a lélegzete. Te jó ég… Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű?
– Én meg akarlak… – Lukas hangja elcsuklott, és a lány ajkára bámult. Már fogalma sem volt, mit hord összevissza, már rég száműzött mindent a fejéből… Őrülten kívánta őt. Csak ez számított. Vajon milyen ízű lehet az ajka…?
– Mit? – kérdezett vissza Lucy hasonlóan zavartan, és átkulcsolta a nyakát.
– Én... – motyogta Lukas, és lassan elkezdte közelíteni a fejét. Rettegett attól, hogy a lány visszautasítja. Teste és lelke reszketett, de egyszerűen nem bírt parancsolni önmagának. Szorosabbra fogta az ölelését, de megállt a lány szája előtt pár centivel. Mi van, ha Lucy nem akarja? Mi van, ha undorodik tőle? Mi van, ha…?

Tétovázott, és behunyta a szemét. Ha a lány elutasítóan pillantana rá, azt nem viselné el… Egyre rosszabb ötletnek tűnt, hogy engedjen a vágyainak, ám ekkor megérezte a lány ajkát az ő ajkán. Lucy átszelte a köztük lévő távolságot, és félszegen megcsókolta, mintha nem lenne biztos benne, hogy a fiú hogyan fogadja. Lukas el sem merte hinni, hogy ez vele történik, és annyira meglepődött, hogy egy pillanatra ledermedt. Teste lángba borult, szíve ki akart ugrani a helyéről. Nem gondolta volna álmaiban sem, hogy valaki… főleg egy ilyen szép lány meg fogja őt csókolni, ráadásul önszántából. Életében először úgy érezte, hogy kell valakinek. Mérhetetlen boldogság és szenvedély járta át, és nem tehetett róla, de kicsordult egy könnycsepp a szeméből. Végigsimított Lucy hátán, majd ugyanolyan óvatosan viszonozta a csókot. Forró ajkát erősen a lányéra nyomta, de nem érte be ennyivel. Kidugta a nyelve hegyét, és hozzáérintette Lucy enyhén elnyílt ajkához, bebocsátást kérve. A lány azonnal engedett neki, és a hajába markolt, hogy még közelebb húzza őt magához. A fiú magánkívül volt örömében, mikor Lucy elmélyítette a csókot. Ettől felbátorodott, és halkan felnyögött. Nyelveik vad táncra perdültek, és ő is belemarkolt Lucy hajába. A lány boldogan felsóhajtott, és Lukas érezte, milyen forró a bőre, és milyen hevesen ver a szíve. Ebben a pillanatban minden kételye szertefoszlott, és könnyen elhitte, hogy Lucy is ugyanúgy élvezi a közelségét, ahogyan ő. Hogy esetleg a lány… szereti őt. Lucy végül zihálva, levegő után kapkodva elhúzódott tőle. Nem szólt semmit, de rajongó tekintetéből Lukas mindent kiolvasott. A vágyat, a boldogságot, és talán… a szerelmet is. A fiú szinte lebegett a testét elöntő eufóriától, és ő is pont ugyanolyan elbűvölten nézett a lányra. Ez tényleg megtörtént? Álmodik? Mi volt ez…?

– Miért? – Csak ezt a kérdést tette fel, és mélyen Lucy szemébe nézett. A lány lágyan megérintette az arcát.
– Mert vágytam rá. Már egy ideje – ismerte be félszegen.
A fiút kirázta a jóleső hideg az érintésétől. Alig bírta felfogni a szavait.
– Te? Pont te? – kérdezte kikerekedett szemmel. Lucy túl gyönyörű hozzá… Testileg és lelkileg is. A lány elbizonytalanodott Lukas kérdésétől, és elhúzta a kezét.
– Más lányra vágytál volna?
Lukas akaratlanul is felhördült.
– Én… – Elfordította a fejét, és kinézett az ablakon.
– Te…? – Lucy finoman az álla alá nyúlt, és kényszerítette, hogy újra a szemébe nézzen.

Lukas nem bírta tovább – ismét magához vonta a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta. Nem bírt betelni Lucyvel. Sokkal bátrabb volt, mint előtte, ujjbegyei belenyomódtak a lány hátába, olyan erővel szorította magához. Lucy halkan felszisszent, de őt is elragadta a vágy. Immáron ő is hevesebben reagált, hezitálás nélkül visszacsókolta, és lágyan végigsimított Lukas fedetlen mellkasán. Lukas nem számított erre, de nagyon is tetszett neki a dolog… Hihetetlenül jó érzés öntötte el, ahogyan teljes testük egymásnak feszült. Olyannyira erős vágy tört rá, hogy vissza kellett fognia magát, hogy ne teperje le a lányt azon nyomban. Lágyabban, lassabban csókolta tovább, de ugyanolyan mély átéléssel. Csak Lucy létezett a számára ebben a pillanatban, és nem érdekelte semmi más. Érezni akarta a lányt, az ajkára tapadó ajkát, a forró testét, az összes porcikáját… Érezni, hogy kell valakinek, hogy igenis számít, hogy nem egy elcseszett lúzer… Ebben a pillanatban ő volt a világ legszerencsésebb embere. 
  


Vélemények:

2015. 02. 23.

13. fejezet


Másnap Aleksi jóformán egész nap csak a szobájában ült és gondolkozott. Milyen lesz az életük így, hogy Nitta és Silja elmegy? Miért csókolta meg a lány, és ő miért élvezte ennyire? Sőt, nem csak, hogy élvezte, egyenesen meg volt veszve a lányért abban a pillanatban. Vajon csak az alkohol miatt? Esetleg azért, mert iszonyúan ki van éhezve, vagy a kettőtől együttvéve? Vagy mert… mert szerelmes belé?! Az utolsóra gondolni sem akart, így gyorsan ki is zárta a fejéből. Hogyan is lenne szerelmes a tulajdon húgába? Még vonzódnia sem szabadna hozzá, márpedig ő vonzódott, nem is kicsit. A jelek szerint Silja is őhozzá, sőt, talán több is… Nem! Nem akarta ezt az egészet, nagyon furcsa volt számára a gondolat, hogy a fogadott húgával járjon, még akkor is, ha mocskosmód szexi. Ennek ellenére minduntalan felderengett előtte a csókok emléke, és még így, józanul is ugyanolyan forróság öntötte el, ha arra gondolt, hogy Silját öleli és kényezteti. Vágyat érzett rá, hogy átmenjen a szobájába, és jól… Ez volt az a pont, amikor Aleksi lefejelte a falat. A fájdalom némileg magához térítette, és gyors elindított a gépén egy zúzós számot. Talán a hörgős metal segít lenyugodnia…
Délután Aleksi felhívta a kórházat, és Filip hogyléte után érdeklődött. Szerencsére azt mondták, hogy jobban van, ezért nyomban bejelentkezett meglátogatni őt. Siljával együtt ment, mert a lány is látni akarta a fiút. Aleksinek pár óra leforgása alatt sikerült magához térnie, így képes volt szégyen nélkül a lány szemébe nézni.
Kisvártatva Siljával közösen kopogtattak a kórterem ajtaján - gyalog mentek, de alig szóltak út közben egymáshoz. A fiú meglehetősen sápadtnak tűnt, és mindkét karját kötés fedte, de amikor meglátta őket, nyomban felderült az arca.

– Barátaim! Igazán örülök annak, hogy megtiszteltetek a jelenlétetekkel! – köszöntötte őket kedélyesen.
– Hogy vagy? – Silja aggódva leült az ágya végébe Aleksivel együtt. Filip hiába mosolygott rájuk szélesen, nem palástolhatta beteges fehérségét és erőtlen hangját.
– Igaz, hogy hajnalban majdnem elvéreztem és túl vagyok egy műtéten, de most, hogy látlak titeket, sokkal jobban. Felüdíti lelkemet, hogy ennyire törődtök velem.
– Jann egy igazi barom… megverjem a nevedben? – ajánlotta fel Aleksi, és a kérdéséből hiányzott a szokásos viccelődő hangneme.
– Semmi szükség erre. Felhívott, és bocsánatot kért tőlem, ennyi elég is. Különben is én vagyok a hibás, hisz gondolhattam volna… Ez az egyik oka annak, hogy nem iszom alkoholt.
– Meddig kell bent maradnod?
– Még pár napot bent kell feküdnöm sajnálatos módon, de nem is ez a legnagyobb bajom…
Aleksi kérdőn összenézett Siljával.
– Kis híján elvéreztél, de van nagyobb baj is? – kerekedett tágra a fiú szeme.
– Így nem tudok játszani se csellón, se gitáron… – ingatta a fejét Filip szomorúan. – Lehet, már sosem.
– Ez tényleg nagy veszteség – biccentett Aleksi együtt érzően. Egy pillanatra belegondolt, milyen érzés lenne, ha soha többet nem sportolhatna… – De legalább életben vagy!
– Nos, igen, ez felettébb szerencsés. Bár mi értelme így élni, ó, jaj… Legyen zene, és legyen szerelem, ez a kettő az, mi kell nekem – idézett Filip valamiből, bár az is lehet, hogy ezt ő találta ki. Színpadiasan felsóhajtott, és közben Siljára sandított, figyelve a reakcióját. Aleksi elégedetten látta, hogy a lány felvont szemöldökkel néz rá.  

– Haver, ennyire azért ne dramatizáld túl! – szólt rá a fiú. Nem akart ilyen barátságtalan lenni, de az a tekintet… hiába kedvelte a fiút, de cseppet sem tetszett neki az, ahogyan a lányt bámulta. Igaz, közel sem olyan szemérmetlenül, mint a többi férfi, vagy akár ő, viszont akkor is zavarta. Csak ne nézegesse senki az ő húgát!
– Lehet, hogy most reménytelenül romantikusnak fogtok tartani, de nekem hiányzik a szerelem. Olyan jó lenne összebújni valakivel, magadhoz szorítani, a fülébe súgni édes szavakat... – Filip szürke szeme megtelt bánattal, ahogy ezt mondta, és kibámult az ablakon. Valakivel? – gondolta Aleksi gyanakodva.
– Szólítsd le az egyik nővérkét, szerintem valamelyik biztosan beleegyezne! Ha pedig minden jól megy, még többe is.
– Ezt kikérem a nevükben. Egyrészt úgy vélem, ezt csak – már megbocsáss – a pornókban látott sémák mondatják veled, amiknek semmi közük a valósághoz, másrészt érzelmek nélkül olyan szeretkezni, akár fűszerek nélkül enni. Jó-jó, mert ugyanúgy laktat, de nem az igazi. És ha már ez így szóba jött… Van egy hölgy, aki elnyerte tetszésemet, de félek, ez a hölgy nem tart igényt rám.
A fiú figyelmét nem kerülte el, hogy Filip újra Siljára pillantott, amire a lány kibámult az ablakon.
– Előfordul… – dünnyögte Aleksi, és remélte, hogy rosszallása inkább együttérzésnek hat. Amit elmondott a szerelemről, egyetértett vele, hiszen most már ő is kezdte belátni, hogy az egyéjszakás kalandok csak arra jók, hogy pillanatnyi vágyát kielégítsék. Érzelmek nélkül az egész annyira… sótlan. Igaza van Filipnek.
– Velem sajnos elég gyakran… De tudod? Talán így kellett, hogy történjen. Rám másvalaki vár. Viszont nem adom fel.
Háborút akarsz? – A fiú az ajkába harapott, hogy magába fojthassa a kérdést. Sohasem gondolta volna, hogy pont Filipet akarja majd távol tartani a húgától, de valamiért úgy érezte, így kell tennie. Ésszerű magyarázatot természetesen nem talált rá, de a gondolat, hogy Silja Filippel járjon… nem! Egyszerűen nem.

– Szép tulajdonság a kitartás – jegyezte meg meggyőződéstelenül.
– Ki tudja, lehet, hogy meggondolja magát az illető hölgy. – Filip állta Aleksi tekintetét. – Lehet, ő az igazi, csak ezt még nem tudja.
– És te ennyire biztos vagy a dolgodban? – A fiú érezte, hogy egyre jobban elönti a düh. Megcsikordult a foga, és összeszorította az állkapcsát, hogy visszafogja magát. Próbált nyugodt maradni, de ez egyre kevésbé ment neki. Már a nyelve hegyén volt, hogy haver, le lehet szállni a húgomról! 
– Távol álljon tőlem, sőt, épp ellenkezőleg. – Filip szünetet tartott, majd Siljára nézett. – Igazán csinos ma a hölgy, ha szabad megjegyeznem.
A lány zavartan elfordult, Aleksi szeme pedig döbbenten kikerekedett. Hogy mi?! A haverja ilyen nyíltan flörtöl a húgával? Vagyis… a fogadott húgával? Mi történt a csendes, visszahúzódó Filippel?
– A nővérkék címszó alatt nem éppen őrá gondoltam – próbálta elviccelni a helyzetet, de érezte, hogy valami kellemetlen növekszik benne. Az a bizonyos zöldszemű szörny, aki legszívesebben ízekre szaggatott volna mindenkit, aki csak rá mer nézni Siljára. Nevetséges. Pont ő lenne féltékeny, ráadásul Filipre, a fogadott húga miatt?!
– Sajnálom, én csupán megjegyeztem, elnézést kérek, én mindössze jó kedvre akartam deríteni a hölgyet.
Jó kedvre deríteni, igen… jól beverhetted a fejedet is – gondolta a fiú, de magába fojtotta a szavakat. Silja elvörösödött. 
– Öö… köszönöm – felelte némi fáziskéséssel, mintha feszélyezné Filip kedveskedése.
– Sajnálom, nem akartam tolakodó lenni, és ezúton bocsánatot szeretnék kérni – mondta Filip egy mély sóhaj kíséretében.
– Semmi baj – felelt Aleksi Silja helyett kissé összeszűkült szemmel.
Ekkor egy nővérke lépett be az ajtón, és közölte velük, vége a látogatóidőnek, Filipnek pihennie kell, így hát elbúcsúztak tőle. A fiú talán a kelleténél hangosabban tette be az ajtót maga után, és feldúltan távozott Siljával együtt. Kapóra jött számára, hogy kitessékelték őket, mert már így is alig bírta visszafogni magát. Semmi kedve nem volt hazamenni, így a közeli park felé vették az irányt. A fiú megkönnyebbült, ugyanis rajtuk kívül csak egy nagymama sétált erre az unokáival, így gyakorlatilag kettesben maradtak. A nem túl meleg idő és a borús ég is rátett a hangulatára, pedig egyébként semmi baja nem volt ezzel. Amúgy is, megszokta, hogy Finnországban többet van sötét, mint világos. A park a parttól nem messze volt, így friss, sós levegő áramlott a tüdejükbe.

– Filip, Filip… megártott neked a halálközeli élmény – dünnyögte félhangosan. Nem értette, miért zavarja ennyire barátja viselkedése.
– Mi a baj? – érintette meg Silja a vállát.
– A buli óta mindenki olyan fura… te is – pillantott rá Aleksi, ahogy újra felidézte a csókot. Silja mélyet sóhajtott, és leült az egyik padra.
– Tudom, most mire gondolsz – nézett maga elé, és tördelni kezdte a kezét. A fiú leguggolt vele szembe, így egy magasságba kerültek.
 – Akkor magyarázd meg! Mégis mi volt az a csók?
– Én is ugyanezt kérdezhetném tőled.
– Én kérdeztem előbb – makacsolta meg magát Aleksi.
– Ez volt a feladat… De te ott bent, a szobában, mikor kettesben voltunk, akkor miért? Az már nem volt a feladat része, és te... – Silja hangja elcsuklott.
– Az sem a te feladatod volt, hanem az enyém lett volna. – A fiú nem engedte, hogy fogadott húga ismét elterelje a témát. Kezdett belefáradni Silja furcsa viselkedésébe, és válaszokat akart. Azonnal.
– Csak… Elragadott a hév, és én baromi részeg voltam. Ne haragudj, nem lett volna szabad. Sajnálom.
– Szóval részeg voltál – mormolta Aleksi. Még mindig kételkedett a lány szavaiban, úgy vélte, ennél több áll a háttérben… ugyanakkor részegen ő is hajlamos volt meggondolatlanul cselekedni, elég, ha csak arra az estére gondolt. Ha Silja akkor nem löki el, ki tudja, meddig megy el… az alkoholtól rendesen elborult az agya, és nem foglalkozott semmivel, csak az számított, hogy a húga milyen csinos. Mert ezt mindenképp be kellett ismernie magának, most, józan fejjel is. A kishúga felnőtt, még ha ezt ő nem is vette észre, és egy vonzó nő lett belőle. Nem csoda, hogy felkeltette Filip érdeklődését…

– Igen – vágta rá azonnal Silja, és lesütötte a szemét. – Tudom, nem mentség, csak… – Megrázta a fejét. – És te miért csókoltál meg? – Silja felnézett rá, és Aleksi ismét megállapította magában, milyen szép zöld a szeme. Egy pillanatig eltűnődött azon, milyen lenne most, józanul megcsókolni… Furcsának találta a gondolatot, de nem visszataszítónak. Hiszen Silja olyan szép lány, ráadásul pont az esete. Visszaemlékezett arra, hogy a társkeresőn is ezeket az adatokat adta meg: fekete haj, zöld szem. Tényleg, vajon a lány visszaírt már neki?
– Én is eléggé berúgtam, és hát elég rég voltam már nővel… – Pláne olyannal, mint a fogadott húga! – De miért sírtál? – Silját az alkohol leginkább vidámmá és élénkké tette, ha olykor-olykor lerészegedett. Ez a kitörés egyszerűen nem vallott rá.
– Izé… megijedtem.
– De ennyire? És tőlem?!
– Részeg voltam, és te is, és nem tudtam, meddig fogsz elmenni, és én még nem voltam sohasem pasival, ez volt életem első csókja – hadarta a lány.
Aleksi arca vöröses árnyalatot öltött.
– Öö, én… – Nem is tudta. De, tudta, csak eddig nem tudatosította magában. Kimondva viszont valóságossá vált, és a fiú zavarba jött. – Szóval én sajnálom. – Pont így kellett akkor megtörténnie? A fogadott bátyjával, részegen? A lány biztosan nem így tervezte. Bár, az is igaz, hogy Silja az utóbbi időben egyre többször kezdte hangsúlyozni, hogy valójában nem testvérek… Miért? Tényleg igaz a feltételezése, és mostohahúga szerelmes belé?
– Én nem bántam – motyogta a lány az orra alatt, megerősítve a feltételezését.
– Hogy mondtad? – Vagy… mégis lehet?
– Úgy értem… Legalább ismerlek téged, és tudom, te nem fogsz kihasználni. És inkább veled történjen életem első csókja, mint olyannal, aki lehet, dob engem rögtön utána…
– De nem is járunk… – Aleksi ekkor elgondolkozott a saját szavain. Milyen lenne, ha mégis járnának? Az elképzelés meglehetősen bizarrnak tűnt, ahogy maga elé képzelte kettejüket, ahogy randiznak, csókolóznak, szexelnek… hiszen testvérekként nevelkedtek! Ugyanakkor a lány elég vonzó…

– Tudom, félreértesz, én… Tudom, hogy te sohasem tudnál járni velem, hisz a húgod vagyok, nem igaz? – Silja ránézett szomorú zöld szemével, amiért valami miatt fájdalom hasított szívébe. Egyszerűen rossz volt a lányt ilyen bánatosnak látnia.
– A húgom vagy – hagyta helyben, bár a szavak az ő fülének is hamisan csengtek. Már kezdte újragondolni ezt az elképzelést. – Bár kezdesz nagyon elbizonytalanítani…
Silja szeme kikerekedett, és hosszas hallgatás után ennyit nyögött ki:
– I… igen?
– Nem tudom, pontosan mit érzel, de nem úgy viselkedsz velem, ahogy egy testvérrel szokás – felelte a fiú lassan.
– Miért, hogy kéne? – Silja hangja megremegett, ahogyan a keze is. Utána nyúlt, és megfogta, miközben mindvégig a szemébe nézett.
Hát nem így – gondolta Aleksi, de nem húzódott el tőle. Valamiért kellemesnek hatott a lány érintése.
– Ahogy viselkedtél, amikor kicsik voltunk, meg még néhány éve.
– De azóta felnőttünk. Megkomolyodtunk, megváltoztunk… És amúgy sem vagyunk vér szerint testvérek. És most, hogy elköltözünk anyával, egy házban sem fogunk élni…
A fiú felsóhajtott. Kezdett már elege lenni ezekből a homályos szavakból és titkos utalásokból.
– Ezzel mit akarsz mondani? – szegezte a lánynak a kérdést. Természetesen voltak tippjei, de Siljától akarta hallani az igazságot.
– Csak az okot mondtam, miért nem viselkedem úgy, ahogyan régen. – Silja elhúzta a kezét, és felállt. Hátat fordított a fiúnak, és leszegte a fejét. Aleksi utána lépett, és megérintette a vállát. Meg szerette volna vigasztalni a lányt, ugyanakkor valódi magyarázatot akart. Úgy érezte, hogy Silja csak terelni akarja a témát ezekkel a válaszokkal, és elhallgatja előle a valóságot.
– Azzal, hogy felnőttünk és szétköltözünk, megszűnök a bátyád lenni? – Érezte, hogy buta kérdés, de mégsem mert arra rákérdezni, hogy a lány szerelmes-e belé. Nem bírta volna feldolgozni, ha a válasz „igen”.
– Mindig a bátyám maradsz – felelte a lány csendesen, de továbbra sem fordult vele szembe.
– Értem – mormogta a fiú, majd a derekánál fogva magához húzta és átölelte. Valami miatt rossz volt ezt a szájából hallania, főleg, mert nem tűnt őszintének. Arcát a lány hajába temette, és mélyen belélegezte a samponjának az illatát. Nem is rossz így… Ebben a pillanatban könnyebben el tudta képzelni, hogy járnak.
– Ne… – suttogta a lány erőtlenül, és egy pillanatra megfeszült a karjában. – Miért teszed ezt velem? – Aleksi hallotta, hogy a lány szaporán és szaggatottan veszi a levegőt.
– Mert jó érzés – válaszolta a fiú őszintén, és szorított a fogásán. Ismét átjárta az a furcsa, ugyanakkor kellemes érzés, mint ami a házibuli éjszakáján. Ágyéka a lány kemény fenekének feszült, mellkasa a hátának, miközben folyamatosan szívta be orrába az illatát. Így képtelen volt közömbösséget színlelni.

– Ne tedd ezt velem, oké?! A húgod vagyok, nem?! Akkor eressz! – Silja erőtlenül megpróbálta kiszabadítani magát. A fiú kis gondolkozás után elengedte, és tanácstalanul meredt a tarkójára.
– Teljesen összezavarsz… – mormogta alig hallhatóan. Silja szavai tökéletesen ellentmondtak az apró jelzéseknek. Minek hihet jobban? A lány leült a földre, és átkulcsolta a térdét.
– A kishúgod vagyok, nem igaz?
– Már nem tudom, hogy ki vagy nekem – sóhajtott fel Aleksi.
Silja megpaskolta maga mellett a földet, amire helyet foglalt mellette.
– Mit érzel? – kérdezte a lány, de továbbra sem nézett rá.
– Évekig azt, hogy a húgom vagy, de elbizonytalanítottál. Valami azt súgja, hogy te nem azt akarod, hogy a bátyád legyek, és nekem ehhez alkalmazkodnom kellene, de… ez elég fura így. – Aleksi elkínzottan felnevetett.
– Nem kell alkalmazkodnod. A bátyám vagy és kész. Így van rendjén. – Silja hangja jóval komolyabban és határozottabban csengett, mint előtte.
– De akkor miért viselkedtél olyan furán? – Mert az nem volt rendjén. – Valami baj van?
– Ami azt illeti, te is furán viselkedtél. Az hagyján, hogy megcsókoltalak, de te nem csak megcsókolni akartál, mikor kettesben maradtunk. 

Aleksi újra zavarba jött. Rátapintott a lényegre, de próbálta kimagyarázni magát.
 – Az más. Az egy este volt, rohadtul el voltam ázva, és kanos voltam. – Aleksi igyekezett, hogy hangja magabiztosan csengjen. Ez csupán féligazság volt, hiszen józanul is ugyanúgy vágyott rá. – Te viszont nem csak akkor voltál furcsa, hanem már előtte is.
– Á, értem, szóval akár egy szamár is lehettem volna…
– Héé, azért ízlésem részegen is van! – igyekezett a fiú viccelődni.
– De józanul nem tetted volna már meg, mondjuk megértem…
– Jó ég, Silja! Nem arról van szó, hogy nem tartalak vonzónak, de mégiscsak testvérekként nevelkedtünk… – Aleksi a tenyerébe temette az arcát. Már fájt a feje ettől a beszélgetéstől, és úgy érezte, nem jutnak sehová. Minduntalan vissza – és visszakanyarodtak a „testvéri” kapcsolatuk ügyére. A fiú sejtette, hogy Silja ezt már régen átértékelte, de ő így nőtt fel, ez tűnt természetesnek, és mégis hogyan változtathatott volna egyik pillanatról a másikra? Ha a lány valóban szerelmes belé, ő akkor sem bírná csak úgy háttérbe szorítani, hogy ezidáig a húgaként nézett rá. Lehetséges, hogy sikerülne, de nem így, hirtelen. Ehhez neki idő kell, ki tudja, mennyi. Bár akkor, amikor kettesben maradtak és felszabadultak a gátlásai, elég könnyen túllendült azon, hogy ők mostohatestvérek… Sőt, most is, hogy őt ölelte.  És ott volt az a bizonyos shakespeare-i zöld szörny, aki meg akarta sebesíteni szegény Filipet. Ezeket összevetve jogos Silja megállapítása.
– Igen, tudom. Sajnálom, felejtsük el a dolgot, oké? Lépjünk túl rajta. Megtörtént, ez van…
Valóban. A múlton már egyikük sem változtathat.
– És mi lesz velünk ezután?
– Mi lenne? Semmi – vonta meg Silja a vállát.
– Semmi? Ezt hogy értsem? Minden olyan lesz, mint régen, vagy mint nem olyan régen, de még a múltkori este előtt?
– Te mit szeretnél? – kérdezte tőle a lány, és kérdőn pillantott rá.
– Fogalmam sincs… – Aleksi tanácstalanul felpillantott az égre, mintha azt várta volna, hogy a felhők megadják a választ. Immáron semmit sem értett. A legtöbb barátnőjén és lányismerősén könnyedén kiigazodott, Silja viszont maga volt a rejtély, ennélfogva ő sem tudta, mit is akar pontosan.

– Maradjunk ennyiben, oké? Maradjon ugyanaz, mint régen – sóhajtott fel a lány. – De ugye azzal, hogy elköltözünk, fogunk még találkozni? Ugye nem szakadunk el egymástól?
– Naponta zaklatlak majd telefonon, mert hiányzol! – ígérte Aleksi kisfiús mosollyal, majd az arca elkomorult. – Borzasztóan hiányozni fogtok Nittával.
– Te… ti is nekem. – Silja végigsimított a hátán, majd karjával átfonta a derekát. Gyengéden magához szorította és beletemette a fejét a nyakába. Aleksi is átölelte és magához húzta őt.
– Ennek nem kellett volna megtörténnie…
– Nem hittem volna, hogy ez valaha meg fog történni… De mi mindig itt leszünk egymásnak, ugye? Ugye? – Silja hangja megremegett, és kicsire húzta össze magát a karjában, mint akinek égető szüksége van a szeretetre. Aleksi érezte, hogy megmelegszik a szíve – ebben a pillanatban a lány olyan elveszettnek és sebezhetőnek tűnt… Védelmezni akarta őt.
– Ígérem, hogy így lesz. – A fiú nyomatékképp biccentett, és megpuszilta a lány feje búbját.
– Szeretlek, Aleksi – súgta Silja, és elégedetten felsóhajtott.
– Én is téged. – Aleksi utólag gondolt bele, hogy ennek egy kicsit vallomásszaga lett… de valóban szerette a lányt, és abban a pillanatban természetesnek tűnt kimondania. Meg aztán mondták is egymásnak már jó párszor. Nincs ebben semmi…
– Szerinted Filip mit akar tőlem? – nézett fel rá a mostohahúga.
A fiú említésére Aleksit újból megrohanta a düh, és mélyeket lélegezve próbálta lecsillapítani magát. Nem haragudhat ennyire a barátjára, csak azért, mert tetszik neki a húga! A gondolat mégis bosszantotta.

– Elég egyértelmű, nem gondolod? Szexelni és járni veled, bár lehet, hogy ő fordított sorrendben tenné – morogta végül szárazon.
– Egész jóképű – jegyezte meg a lány vállrándítva.
– És ez neked elég? – A fiú hiába kísérletezett, nem tudta csillapítani az indulatait. Komolyan… mi ütött Siljába? Próbálkozott nála már néhány értelmes fiú, de őket szinte azonnal lepattintotta. Filipnek meg adna egy esélyt, csak azért, mert „egész jóképű”? Jó, igaz, hogy a haverja elég okos, de ők akkor sem valók egymásnak! A lány egy idő után beleőrülne Filip elvont, művészi dolgaiba, és abba, hogy egész nap csak a szobájában gubbaszt. Egyszerűen nem illenek össze.
– Nem, nem elég, minek nézel te engem? Nekem nem elég a bájos pofi, ahogy egyeseknek – hangsúlyozta ki Silja az utolsó szót, és lesújtó pillantást vetett rá –, de Filip nem csak, hogy jóképű, okos is. És szép a szeme.
– És szép a szeme… – A fiú leakadt az utolsó érven. Döbbenten tátogott, amire végül összeszedte magát: – Meglehet, de ő az az otthonülős típus. Be is kattannál, hogy nem menne el veled soha sehova.
– Biztos, hogy rá tudnám venni valahogy, ha együtt járnánk – kuncogott a lány. Aleksi szeme összeszűkült.
– Honnan ez a hirtelen támadt érdeklődés? – Mindkét oldalról…
– Te mondtad nekem mindig, hogy kéne nekem egy pasi, nem? És ő egészen tetszik.
– Ez igaz. De tartok tőle, hogy csalódni fogsz. – Vagy pont, hogy ő fog csalódni, bár maga sem értette, miért is gondolja ezt. De ezek szerint, ha Siljának Filip tetszik, akkor nem lehet, hogy szerelmes legyen belé! Hisz most mondta, hogy szívesen járna a fiúval. Vagy csak féltékennyé akarja tenni? Vagy mi van? Egyre kevésbé igazodott ki Silján, és saját magán is.

– Kedves, hogy így aggódsz, bár nem értem, miért, én sem szólhattam sohasem bele, te kivel jársz.
– Te nem ismerted korábbról a kiszemeltjeidet, én viszont ismerem őt… Á, inkább hagyjuk! – Aleksi kezdte belátni, hogy hiába mondana bármit is, a lány úgysem hallgatna rá, ezért próbált közömbös maradni. – Végül is felnőtt, felelősségteljes nő vagy, és azt csinálsz, amit akarsz.
– De mi bajod Filippel? Hisz a barátod! Miért nem örülnél neki, ha járnánk…?
– Nem illetek össze, és hosszú távon szerintem nem járnátok jól… – dünnyögte a fiú kitérően. A valódi okot magának sem bírta megfogalmazni.
– Miért ne illenénk? Meg amúgy is… Ahogy te is mondtad, Filip otthonülős fajta, és nekem eléggé mélyérzésű fiúnak tűnik, szóval meg se csalna. Vagyis, persze, ezt nem tudhatom előre, de nem nézem ki belőle.
– Nem, valóban nem. De lelkileg egyáltalán nem vagytok egy hullámhosszon.
– Honnan veszed? Mióta lettél te pszichológus?
Aleksi felkacagott.
– Én mindenhez értek! – Egy pillanatra visszatért a megszokott könnyedsége, majd komolyabb hangvételben folytatta: – De ismerem őt, elég régóta… És téged is ismerlek, szintén elég régóta.
– Akkor szerinted ki való hozzám? – Silja törökülésbe ült, és szembefordult vele.
– Valaki, aki olyan, mint te. Életvidám, vicces, szeret kirándulni, és benne van minden őrültségben. Akivel ugyanabban az agybajban osztozol. – A fiú vigyorogva beleöklözött a lány vállába.
– Ismerek ilyet – szólalt meg a lány. – Itt ül mellettem, de egy kretén, szóval marad Filip – nevetett fel Silja.

– Kretén? – hördült fel a fiú, de már ő is vigyorgott. – Kikérem magamnak!
– Az hát, de én így szeretlek – felelte a lány nevetve. Odahajolt hozzá, és puszit nyomott az arcára, amitől egy csapásra elpárolgott a rosszkedve és a féltékenysége. Silja minden tekintetben furcsa hatással volt rá; az egyik pillanatban még forrt a dühtől, a másikban pedig ugyanolyan vidám volt, mint előtte. Ezt csak a lány tudta elérni nála.
– Na azért! Ez enyhít némiképp azon, hogy kreténnek neveztél! – Aleksi összekócolta a haját és őszintén felnevetett. Az előző este óta tartó érzelmi völgyből kezdett kilábalni.
– És én nem kapok? – biggyesztette le a lány az ajkát.
– Nem, most haragszom, mert ezt mondtad rám… na, jó. – A fiú nem tudott sokáig haragot színlelni, és ő is megpuszilta Silját. Ebben a pillanatban úgy érezte, mintha valóban minden úgy lenne, mint régen. Mintha az elmúlt néhány napot kitörölték volna a múltból…
– Még a végén féltékeny lesz Filip – kacagott a lány, és újból átölelte őt.
– Úgy kell neki! – vágta rá Aleksi harciasan, és ő is átkarolta Silját. – Különben is, előbb gyógyuljon meg, ráér utána csajozni!
– De kegyes vagy, hogy megengeded neki – bökte oldalba fogadott húga. Ekkor megcsörrent Aleksi telefonja.
A fiú előhalászta a zsebéből, és a kijelzőre pillantott. Az otthoni szám… valószínűleg Nitta lesz.
– Igen?
– Lucy… Nincs otthon… – zihálta bele az öccse a telefonba.
Aleksi kérdőn felhúzta a szemöldökét. Lukas mikor vállalta fel, hogy ilyen nyíltan érdeklődik a lány iránt?
– Nem törvényszerű, hogy folyton otthon üljön. Biztosan csak kiment boltba – próbálta megnyugtatni Lukast. – Apropó… honnan tudod? Hogyhogy átmentél hozzá?
– Semmi közöd hozzá. – A fiú hangja némileg sértettnek tűnt, de sokkal inkább aggódónak. Aleksi ritkán hallotta így beszélni. – Én nem tudom a számát, szóval hívjátok fel, és utána engem vissza. – Lukas ennyit mondott, majd megszakította a hívást.
– Na? Mi van? – érintette meg Silja a karját.
– Lucy. Átment hozzá Lukas, és nincs otthon. Egy pillanat, felhívom.
Aleksi azon nyomban hívta Lucyt, ám a lány nem volt elérhető, és csak a gépi hang felelt.
– Ki van kapcsolva, de ne aggódj, biztos csak elment a boltba vagy valami. Visszahívom Lukast. – Aleksi megszorította Silja kezét, hogy ezzel éreztesse vele, hogy nincs oka az aggodalomra. Hisz Lukas esete is csak vaklárma volt.
– Na? – szólt bele öccse a telefonba.
– Nem veszi fel – közölte vele, amire a fiú rögtön bontotta a vonalat.
Aleksi összenézett Siljával, és rögtön felpattantak. Meg kell keresniük Lucyt!
Vélemények:

2015. 02. 18.

12. fejezet

Sziasztok!

Ne haragudjatok a késésért, de most itt van az új fejezet! :) Igyekszünk a következőt hamarabb hozni... Köszönjük Trisnek a díjat! <3 Jó olvasást, és továbbra is várjuk a véleményeiteket! :))




Aleksiék Siljának is szóltak, aki lesietett a nappaliba. Épp akkor érkezett meg a mentő. Halálra vált arccal, sokkot kapva figyelte, hogy Filipet hordágyra emelték, és nagyot nyelt.
– Mi történt? – kérdezte döbbenten, miután a fiút elszállították.
– Azt a feladatot adtam neki, hogy roppantsa össze az üveget… Csak poén volt! Viccnek szántam. De megcsinálta, és… – mondta Jann megtörten, és sötét hajába markolt. Látszott rajta, hogy mardossa a bűntudat. Silja aggódva az ajkába harapott, amikor felfogta a szavak értelmét. A szilánkok ütőeret értek… abban bizakodott, hogy a mentők hamar eljutnak a kórházba, és a fiú időben segítséget kap. Muszáj, hogy így legyen!
– Hogy lehetsz ekkora balfasz?! Baromi jó vicc, mondhatom! – ragadta meg Aleksi barátja ingét, és ütésre emelte a kezét.
– Én… nem gondoltam komolyan! – Jann megszeppenten pillantott rá vissza, és védekezően összehúzta magát.
– Aleksi! Ne – tette rá Silja a kezét mostohabátyjára, amire Aleksi felsóhajtott, és eleresztette őt.
– Sajnálom… Nagyon sajnálom – mormolta maga elé a fiú.
– Sajnálhatod is! – vetette oda Aleksi még mindig indulatosan. – Te és Ejno hívjatok taxit, és menjetek haza! Elegem volt belőletek – közölte, azzal felcsörtetett a lépcsőn és bevágta maga után a szobája ajtaját.
Silja nem tudta, mit tegyen, rettenetesen össze volt zavarodva. Egyrészt a történtek miatt, másrészt Aleksi… Jobb lesz, ha ő is felmegy a szobájába. Le kell nyugodnia. Ekkor észrevette legjobb barátnőjét, aki láthatóan sokkot kapott. Silja a halálsápadt Lucyhez lépett, és végigsimított a karján.
– Gyere… Velem alszol – karolt bele.
Felkísérte a még mindig önkívületben lebegő lányt, és nem kerülte el a figyelmét, hogy Lukas dühösen méregeti őt. Nem érdekelte. Most neki van szüksége a legjobb barátnőjére! Úgy, ruhástul elnyúltak a lány ágyán, és átölelték egymást. Mindkettejüknek szüksége volt a támogatásra. Nem szóltak egymáshoz, csak feküdtek, és közben mindketten a történteken gondolkodtak. A csend köztük egyáltalán nem tűnt kínosnak, inkább meghittnek. Legalább ők itt voltak egymásnak!

– Rendbe fog jönni – suttogta Lucy percekkel később, de Silja sejtette, hogy csak magát próbálja megnyugtatni.
– Holnap meglátogatom – mondta, majd lehunyta a szemét. Nagyon aggódott Filipért, de minduntalan Aleksi jutott eszébe. Az a csók, az… Minden porcikáját átjárta, és sohasem hitte volna, hogy a fiú magától meg fogja csókolni őt. De hajtotta a vére, hajtotta az alkohol, és tudta, hogy úgysem ellenkezne. Gyakorlatilag bárki lehetett volna, ezért is akadt ki ennyire. Ő nem bárki volt, és rettentően fájt neki, hogy Aleksi egy kalap alá veszi a többi lánnyal. Ki akarta használni, hiszen Aleksi nem érzett így iránta. Csak kanos volt, és kapóra jött neki a helyzet. Amikor őt pörgették ki üvegezésnél, és Aleksi szájra puszit adott neki, egyszerűen nem bírta visszafogni magát. Lassan tíz éve várt erre, és nem érdekelte, hogy mindenki őket bámulja. Muszáj volt megtennie.
– Lehet, hogy én is beugrok hozzá – motyogta a barátnője még mindig sápadtan.
– Mi volt veled és Lukasszal?
Lucy ábrándosan elmosolyodott.
– Megölelt…
Silja szeme kikerekedett. Hogy Lukas? Átölelt valakit, aki ráadásul vele ellentétes nemű? Mi történt?
– Tudod, mit gondolok Lukasról, és nem akarom, hogy azt hidd, hogy el akarlak tiltani tőle, vagy ilyesmi, mert erről szó sincs. Felnőtt nő vagy, el tudod dönteni, mit akarsz, de kötelességem… – Lucy belevágott a szavába:
– Aranyos tőled, hogy aggódsz értem. De tudom, hogy Lukas engem sohasem bántana.
– Mondom, te tudod, mit csinálsz. Én csak féltelek. De ha tényleg őt akarod… – Felsóhajtott. Lucy mindig is az igazit kereste, és valamiért úgy érezte, hogy legjobb barátnője Lukasban találta meg. Pont a legjobb emberbe kellett beleszeretnie… A saját példájából kiindulva ezt rossz ötletnek tartotta, de nem lehet mit tenni. Kénytelen lesz elfogadni, bármennyire is a nehezére esik. Nem is attól tartott igazából, hogy Lukas fizikálisan bántaná Lucyt, hanem hogy lelkileg. Mostohaöccse olykor meglehetősen durva tudott lenni, és Lucy olyan érzékeny lány… Barátnője bánatosan felsóhajtott.
– Lehet, hogy nem ésszerű. De a szerelem mikor volt az?
– Ettől tartottam… Hogy szerelmes leszel belé. De pont én beszélek… – A lány színtelenül felkacagott.
– Szerintem a te helyzeted a reménytelenebb. – Lucy együtt érzően pillantott rá.
– Hát, kösz a biztatást.
Barátnője gondterhelten meredt maga elé.
– Bárcsak tudnék segíteni neked!
– Most nem akarok ezzel foglalkozni… Aludjunk, oké? – húzta magára Silja a takarót, és végigsimított barátnője haján.
– Jó ötlet. – Lucy összegömbölyödött az ágyon, és magához ölelte a lány egyik díszpárnáját. Hamarosan mindkettejüket elnyomta az álom, bár meglehetősen nyugtalanul aludtak.

Reggel kopogtatásra ébredtek, és arra, hogy a hasukra süt a nap.
– Gyere – szólt ki Silja álmosan, és még jobban összegömbölyödött. Az ajtó kitárult, és Aleksi lépett be.
– Baromi. nagy. gáz. van. – jelentette be minden szót kihangsúlyozva.
Silja agyán minden keresztülfutott egy másodperc töredéke alatt. 
– Jézusom, ne ijesztgess….! Mi a baj?! – pattant fel Lucyvel együtt. – Ugye nem Filip? Ugye nem halt meg?!
– Nem, nem Filip. Felhívtam a kórházat reggel, és azt mondták, még alszik. Tegnap megműtötték, és még nem kelt fel. De nyugalom, rendbe fog jönni.
– Huhh… – Silja szívéről hatalmas kő esett le. – Akkor mi a baj?
– Édesanyád már ma hazajött. Összevesztek apával – felelte Aleksi színtelen hangon.
– Na ne… Ezt nem mondod komolyan! – Silja megtántorodott a hír hallatán. A szüleik nem jöttek ki egymással túl jól egy ideje, de nem hitte volna, hogy idáig fog fajulni a dolog.
– Most ért haza, és sír a nappaliban – bólintott a fiú bánatosan.
– Bassza meg… – csúszott ki Silja száján, és megremegett. Vajon mi történhetett, mitől van így kiborulva az édesanyja? Min veszhettek így össze?
– Én… öhm, én megyek – kezdett el Lucy szedelőzködni.
– Ne haragudj, csak…
– Persze, semmi, megértem. Sajnálom – ölelte át Silját Lucy, majd távozott.
Silja kettesben maradt a bátyjával. Korábban arra számított, hogy a következő ilyen alkalommal rettenetesen zavarban lesz, de csak aggodalmat érzett. Édesanyjuk váratlan hazajövetele mindent a feje tetejére állított.
– Ezt nem hiszem el. – Silja közelebb lépett Aleksihez, és szorosan megölelte. Kellett neki egy támasz. Érezte, hogy a fiú egy pillanatra megdermed, majd az erős karok a dereka köré fonódtak. Aleksi, ha lehet, még nála is kétségbeesetten kapaszkodott belé. Silja belefúrta a fejét a nyakába, és lehunyta a szemét. Vigasztalóan simogatta a hátát, hogy lenyugodjon, bár ő is meglehetősen zaklatott állapotban volt.
– Én sem…
– Kéne Lukasnak is szólni – jegyezte meg a lány, miután elhúzódott a fiútól.
– Gyere! – Aleksi öles léptekkel elindult az öccse szobája felé, és teljes erejéből bedörömbölt rajta.

Lukas valósággal feltépte az ajtót, majd, amikor meglátta őket, visszahanyatlott az ágyára. Látszott rajta, mennyire nem örül a jöttüknek, és hogy épp felverték álmából.
– Ti vagytok?! Takarodjatok!
– Neked is jó reggelt – vetette oda Aleksi epésen, és beljebb lépett a szobába. – Most pedig szépen felkelsz, és lejössz, mert…
– Húzás innen! – Lukas felkapott a feje mellől egy könyvet és hozzávágta bátyjához. Aleksi döbbenten pislogott rá, majd egy pillanat alatt elöntötte a méreg.
– Nitta hazajött, és odalenn zokog! – vágta az öccse arcába. Lukas a hír hallatán felült, és megrökönyödve meredt rá.
– Tessék?!  
– Most ért haza, és keservesen sír. Összevesztek apával, de többet nem mondott.
Lukas egy pillanatra elsápadt, majd biccentett, és felhúzott magára egy pólót.
– Hol van Lucy? – Csak ennyit kérdezett.
– Lucy? – kérdezett vissza Silja csodálkozva. Lukas ennyire érdeklődik a lány után? – Hazament, mert nem akart zavarni – tette hozzá sietve.
Lukas arca kifejezéstelen maradt, és újból biccentett. Felállt, és mindhárman elindultak a nappaliba. Silja édesanyja a kanapén üldögélt, kezébe temetett arccal. Helyet foglaltak mellette; lánya vigasztalóan átölelte a nőt.
– Jaj, anya… Mi a baj? – kérdezte tőle együtt érzően.
– Nem szeret… – A nő szavai zokogásba fúltak, de ennyit mindhárman kiértettek. Silja teljesen megdöbbent, és ahogy látta a fiúk arcán, ők is. Hiszen édesanyja és nevelőapja mindig is nagyon jól kijöttek egymással.  
– Hogyan? De hát ti… – kérdezett vissza Aleksi. Valószínűleg neki is hasonló dolgok járhattak a fejében, mint mostohahúgának.
– Az nem volt igazi – suttogta a nő elgyötörten, majd egy zsebkendőt halászott elő a nadrágzsebéből, és kifújta az orrát. Szeme vöröslött a sírástól, arcán mély bánat ült.
– Mi? Miért? Mi történt?  – faggatta tovább a fiú.
– Ő… – Nitta újból felzokogott, és görcsösen magához ölelte Silját.
– Apánk biztos megmutatta a valódi, szörnyeteg énjét – morogta Lukas sötéten, és fájdalmasan felhördült, amikor Aleksi arcon csapta.
– Több tiszteletet!
– Aleksi, kérlek… – tette rá a kezét a nő mostohafia karjára. – Ő jó ember, csak…
– Még véded?! – Lukas láthatóan fortyogott a haragtól.
– Ő nem tehet róla, hogy… még mindig őt szereti.
– Tessék? Őt? – Lukas arcán totális döbbenet ült. Csak nem…?
– Fridát – lehelte Nitta elhalóan, és az arcát Silja hajába temette. – Bennem is csak őt kereste. 

Anya… – lehelte maga elé Lukas megtörten, és teljes megsemmisüléssel nézett maga elé. Ez tényleg igaz? Édesapjuk valóban, ennyi év után is még mindig… őt szereti? Megrázta a fejét. Ez sehogyan sem fért össze az édesapjáról alkotott képpel. A férfi őt megvetette, és állandóan Aleksit dicsérte. Lukasnak sokszor az az érzése támadt, hogy csak kolonc a nyakán, mert semmilyen dicsőséget nem hoz a számára. Bátyja az élsportoló, a menő, a népszerű, ő pedig csak egy szánalmas lúzer. Édesapjuk sohasem látott a felszín alá, és Lukas meg volt győződve arról, hogy nem is akart. De egy ilyen felszínes ember mégis hogyan szerethet valakit töretlenül, még a halála után is?
– Jaj, anya! Ez biztos nem igaz, csak… – próbálta Silja nyugtatni.
– Nem hát, apának nincs szíve – szólt közbe Lukas. Aleksi megragadta öccsét az ingnyakánál fogva, és felrántotta. Egy szót sem szólt, csak elvonszolta a konyhába, ahol is jól megrázta.
– Térj észhez, öcsém! – sziszegte figyelmeztetően, majd nekiszegezte a hűtőszekrénynek. – Ha még egyszer egyetlen rossz szót is szólsz…
– Akkor? Mi lesz? Behúzol nekem?! – Lukas megvetően nézett rá, és jól megtérdelte a fiút, aki erre kétrét görnyedt.
– Megérdemelnéd – nyögte fájdalomtól elfúló hangon.
– Milyen érzés, ha?! Milyen érzés, ha téged taposnak el?! – Lukas hangja kétségbeesetten csengett, és ezúttal ő ragadta meg bátyját az ingnyakánál fogva. Diadala azonban nem tartott sokáig, ugyanis Aleksi kisvártatva magához tért, és felülkerekedett a fiún.
– Ezt te választottad, öcsém! Te tapostattad el saját magadat a viselkedéseddel!

Lukas erre nem felelt semmit, agyát elborította a harag, és behúzott a fiúnak. Minden sérelmét és fájdalmát belesűrítette abba az egy mozdulatba. Ezt már régóta meg akarta tenni, és jólesett neki. Eddig nem igazán mert visszavágni a bátyjának, hiszen jóval erősebb volt nála, de ez per pillanat nem érdekelte. Ahhoz túlságosan is feldúlt volt. Apró kis diadalt érzett a lelkében – most ő van felül! Most megtudja Aleksi, hogy milyen az, ha őt nyomják el! Visszakapja!
Aleksi megtántorodott, és megkapaszkodott a konyhapultban. Hitetlenkedve meredt rá, és némán tátogott – annyira meglepődött és feldühödött, hogy hosszú másodpercekig kereste a szavakat. Ekkor megjelent Nitta aggódó arccal Siljával együtt az ajtóban, és rájuk kiáltott:
– Azonnal fejezzétek ezt be!
– De Lukas… – Aleksi ütésre emelte a kezét, de Silja villámgyorsan odalépett, és lefogta a karját.
– Ne tedd anyának még nehezebbé a helyzetet! – suttogta feszülten.
– Ti nem értetek semmit! – kiáltott fel Lukas sebzetten.
–  Persze, mert te vagy a kis meg nem értett, akit mindenki csak bánt, igaz?! – Most már Silja is alig bírta türtőztetni magát. Szinte érezni lehetett, ahogy szikrázik a levegő körülöttük.
– Mit is tudtok ti erről, amikor titeket mindenki imád? – vágott vissza a fiú metsző gúnnyal.
– Elég! Elég legyen! – kiáltott fel a zokogástól zihálva Nitta, amire Silja szorosan megölelte édesanyját.
– Takarodjatok! – sziszegte a lány a fiúknak.
– Elegem van belőletek! – Lukas dühtől villogó szemmel pillantott rájuk, majd kiviharzott a konyhából. Aleksi azonban tovább állt az ajtóban.
– Te is – mondta a lány ellentmondást nem tűrően. Egyszerűen nem hitte el őket… Hogy ilyen helyzetben is így viselkedjenek! Hihetetlen, hogy ennyire nem képesek felmérni a dolgok súlyát. Haragudott mindkettejükre, de főleg Aleksire; azt hitte, neki ennél több esze lesz. Mindig is próbálta kordában tartani öccsét, ám kevés sikerrel… Erre most ő is lesüllyedt ugyanarra a szintre!

A fiú kifürkészhetetlen pillantást vetett rájuk, majd ő is eltűnt. Nitta erőtlenül lerogyott a konyhaasztalhoz, és egy ideig némán meredt maga elé. Silja helyet foglalt mellette.
– A sírba visznek a srácok… – csóválta meg Nitta a fejét, és beletemette az arcát a tenyerébe. 
– Ne haragudj rájuk, tudod, milyenek… Majd beszélek velük.
– Nem vagyok jó anya…
– Jaj, ne mondj ilyet! Erre gondolni se gondolj! Ez nem igaz. – Silja végigsimított édesanyja karján. Fájt a szíve, hogy ilyen állapotban látja őt.
– De, igaz. Nem sikerült megnevelnem őket. A kötelességem lett volna, hogy kibékítsem őket egymással.
– Nem a te hibád, hogy nem tudtad! Ne okold magadat miatta.
– Tudom, csak… – csuklott el a hangja Nittának, majd kisvártatva belekezdett, minden átmenet nélkül:
– Volt nála egy levél… még Frida írta neki a kapcsolatuk kezdetén. Azt olvasgatta, amikor azt hitte, nem figyelek.
– Ez még nem jelent semmit. – Silja hangja meggyőződéstelenül csengett. Hasonló helyzetben őt is felzaklatta volna ez.
– Sírt közben – folytatta a nő a történetet, és az ő arcán is legördült egy könnycsepp. – Amikor rákérdeztem, mi a baja, kitérő választ adott, de már hónapok óta nagyon távolságtartó velem. Mintha rájött volna, hogy én nem pótolhatom őt.
– És most mi lesz? – Silját rendkívül megrendítette a dolog; erre egyáltalán nem számított. Hiszen úgy tűnt, igazán szeretik egymást!
– Úgy hiszem, hogy… vége – lehelte csüggedten Nitta. – Képtelen vagyok úgy vele élni, hogy tudom, Fridát keresi bennem.
Silja pár másodpercig csak némán tátogott – valóságos sokként érte a hír. Mi? Az nem lehet… Az nem…

– El… elváltok? – lehelte maga elé a lány, és érezte, hogy őt is fojtogatja a sírás. Édesanyja a kezéért nyúlt, mintha az érintésből meríthetne erőt.
– Így lesz a legjobb.
Silja erősen megszorította édesanyja kezét. Nem bírta tovább – elsírta magát, és a nő karjaiba borult.
– Nem… nem… nem… – motyogta maga elé. Úgy érezte, mint akinek kést döftek a szívébe. Teljesen átérezte édesanyja fájdalmát, és megszakadt érte a szíve.
– Sajnálom, Silja. – Nitta erőtlenül átölelte a lányát, és a haját kezdte cirógatni, mint kiskorában, amikor rosszat álmodott. – De így legalább nekem sem kell hazugságok közt élnem, és neki sem kell színlelnie.
– Igen, én megértem, csak… – Siljába ekkor hirtelen beléhasított: ha elválnak, az azt jelenti, hogy bizonyára el is fognak költözni… És ha elköltöznek, akkor Aleksi többé nem lesz a mostohabátyja.
– Tudom, hogy nehéz neked is… nekem is nagyon hiányozni fognak a fiúk. De találkozhattok attól még, nem kell örökre elbúcsúznunk. – A nő szomorúan mosolygott.
– Nagyon-nagyon fognak hiányozni. Főleg Aleksi – fűzte hozzá halkan.
Nitta mindentudóan rápillantott.
– Tudom, kicsim – felelte, és a lány úgy érezte, mintha a bánatos szemek a lelke mélyére lelátnának.
– Én… én szeretem őt. – Silja szájára meglepően könnyen jöttek a szavak, és saját maga is megdöbbent azon, hogy kimondta. De mivel édesanyja is ilyen őszinte volt vele, úgy érezte, ő is megnyílhat előtte. Persze bármikor fordulhatott hozzá, nem erről volt szó, csak… azért ez mégis egy meglehetősen kényes téma. De így már nincs tétje a dolognak, hisz minden bizonnyal el fognak költözni… Nagyon nem akart, minden porcikája tiltakozott ellene. Bele sem mert gondolni abba, milyen lesz ezek után az életük… Hova költöznek, mikor, és Aleksi hogyan fog ezek után viszonyulni hozzá?

– Kíváncsi voltam, mikor fogod elmondani nekem – válaszolta Nitta megértő mosollyal. Silja csodálkozó pillantására folytatta: – Láttam, hogyan viselkedtél vele éveken át.
– Mi? Te tudtad? – Silja kis híján hátast dobott. Végig tudta, és ilyen jól fogadja…? Hiszen ezért sem akarta elmondani többek között… Félt édesanyja és nevelőapja reakciójától.
– Az édesanyád vagyok, Silja. – Nitta lágyan pillantott rá. – És pontosan emlékszem, hogyan viselkedtem tizenévesen, amikor én is szerelmes voltam. Nem látok nagy különbséget. Ahogyan néztél rá, ahogyan beszéltél vele, vagy róla… Már évekkel ezelőtt rájöttem.
– Mindenki rájött, csak maga Aleksi nem. – Silja keserűen felsóhajtott. – Sohasem fog észrevenni engem… Mindig csak a kis húgija maradok.
– Talán az elválás segíthet rajtatok.
– Ne mondd ezt, anya! – Silja elhűlt. – Inkább maradnátok együtt, mint semhogy… Ilyen áron nem! – A lány megborzongott a gondolattól. A nő komolyan pillantott rá.
– Mindent számításba vettem, Silja. És összességében így járunk a legjobban. Pavelnek így nem kell sem önmagának, sem pedig nekem hazudnia, ami mindkettőnk lelkét megkönnyíti. Őt nyomasztja, hogy nem én vagyok Frida, engem pedig az, hogy még mindig mást szeret. Ha elválunk, mindez megszűnik.
– Nem… – Silja szeméből ismét záporozni kezdtek a könnyek. Nem akarta elfogadni! Egyszerűen nem. Mélyen belül megértette édesanyja és Pavel közösen hozott döntését, hisz valóban így a legésszerűbb, de ez annyira váratlanul érte! Egyáltalán nem számított rá.
– Sajnálom, kicsim. – Nitta magához szorította a lányát. – Kérlek, bocsáss meg, de nem láttunk más kiutat… belefáradtam ebbe.
– Megértem, és sajnálom. – Silja hirtelen nem tudta, mit mondjon: teljesen megrendült. – Mire lenne most szükséged? Hagyjalak egyedül?
– Azt hiszem, jó lenne most egy kis egyedüllét. – A nő szorítása elernyedt, majd Nitta megpuszilta a lánya homlokát. – Ne aggódj! Hamarosan jobban leszek.
– Ha bármi kell, csak szólj! Szeretlek, anya – ölelte át még egyszer a lány az édesanyját.
– Én is szeretlek.
Silja biztatóan rámosolygott, majd felment a szobájába. Fülét veszekedés hangja ütötte meg – Aleksi és Lukas szokásukhoz híven „ölték” egymást mostohabátyja szobájában. Megcsóválta a fejét, és benyitott a sajátjába. Elterült az ágyán, és üveges tekintettel meredt a plafonra. Ezt fel kell dolgoznia…

~~*~~

– Csak egyszer az életben próbálkozhatnál mások megértésével! És ne gyere nekem azzal, hogy téged sem ért meg senki! – mennydörögte Aleksi olyan hangerőn, hogy kis híján a falak is beleremegtek.
– Fogalmad sincs semmiről! Fogalmad sincs arról, hogy mit élek át! Te beszélsz a megértésről? Pont te?! – Lukas mellen lökte bátyját, és izzó tekintettel meredt rá. Aleksi erre lefogta a fiú két karját.
– Mindent túldramatizálsz, öcsém! Ez a legnagyobb bajod!
Lukas megpróbált kiszabadulni a fiú szorításából, ám túl erőtlen volt.
– Neked meg az, hogy lyuk van az agyad helyén! És eressz, amíg szépen mondom!
– Miért marsz el mindenkit magad mellől? – Aleksi figyelmen kívül hagyta az öccse szavait, és komoran nézett rá.
– Azt mondtam, eressz!
– Ez nem válasz, testvér!
Lukas még egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást tett, és elkínzottan felszisszent – meglehetősen fájt neki, ahogy bátyja szorította. De dühe nagyobb volt, és megalázónak érezte a helyzetet. Sohasem volt erős… Aleksi fél kézzel elbánik vele, ha akar, és még meg sem kell túlzottan erőltetnie magát. Ebben a pillanatban olyan erős akart lenni, mint ő, hogy visszavághasson. Aleksi továbbra is szilárdan tartotta, a szemében ugyanakkor bánat ült.
– Legalább most ne hisztizz, amikor amúgy is baj van! – mondta végül csendesebben.
– Engedj el, oké?! – Lukas már-már könyörgött a bátyjának, és könny szökött a szemébe. Hihetetlenül frusztráltnak és dühösnek érezte magát, majd’ szétrobbant a haragtól. Aleksi némán tanulmányozta az arcát, majd eleresztette a fiút.
– Attól még nem kellene így viselkedned. Nagyon rossz apának és Nittának is… Ne tedd még nehezebbé! – sóhajtotta csüggedten.
– Én mondtam, hogy ez lesz! – acsargott a fiú, miközben a karját dörzsölgette. Gyilkos tekintettel meredt bátyjára.
– Milyen nagy most a szád! – viszonozta Aleksi a haragos pillantását. – És nem hibáztathatod őket. Nitta megvigasztalta apát, amikor anya halála után teljesen összetört. – A hangja elhalt a mondat végére. – Ők legalább adtak maguknak egy esélyt.
– Látod, mi lett a vége!
– Senki nem tudhatta előre! Apa nem tehet róla, hogy még mindig őt szereti. – Aleksi fájdalmasan felsóhajtott. Lukas hosszasan tanulmányozta a bátyját. Olyan más volt így. Olyan… sebezhetőnek tűnt.

– Nem hiszem el… Apa – csúszott ki Lukas száján jóval enyhébben. Hirtelen elpárolgott a dühe, ahogy eszébe jutott édesanyja. Nála jobban nem szeretett senkit, és Frida azt akarta, hogy ő és Aleksi ne veszekedjenek… Most pedig megint azt teszik. Hirtelen bűntudata támadt.
– Még ennyi év után is… – biccentett a bátyja.
Lukasban ekkor megtört valami. Egyáltalán nem tudta összehangolni az édesapjáról kialakított képet, és azt, amit most megtudott Nittától. Megrendült és összezavarodott. Arra gondolt, ha lenne valaki, akit úgy szeret, ahogyan ezek szerint édesapja szerette Fridát, ő sem tudna mást szeretni utána. Hirtelen közösséget érzett Pavellel. Ez furcsa és új volt számára, hiszen soha, egy pillanatig sem tudott vele azonosulni. És most mégis…
– Nem gondoltam volna róla.
– Időnként szomorú volt… de azt hittem, továbblépett. – Aleksi felsóhajtott.
– Sohasem fogom neki megbocsátani! – kiáltotta Lukas indulatosan. – Nitta nem volt méltó anya helyére!  
– Ne legyél vele ilyen szigorú! Nitta mindent megtett, hogy…
– Ő akkor sem pótolhatja! Őt senki sem pótolhatja!
– Nitta nem is akarta. Ő csak azt szerette volna, ha elfogadjuk. És én nem akarom, hogy elmenjen. – Aleksi arca csalódottságot tükrözött.

– Így lesz a legjobb – mondta ki Lukas. Igazából neki sem tetszett a dolog… Hisz már egészen megszokta Nitta és Silja jelenlétét, bár sohasem szívelte őket, de mélyen belül sajnálta Nittát. Ő már csak tudja, milyen másodhegedűsnek lenni… Keserűen felsóhajtott.
– Talán igen – hagyta helyben a bátyja meggyőződéstelenül, majd lassan leült az ágya szélére, és megveregette maga mellett a helyet. – És újra hárman maradunk…
– Akkor Silja többé nem lesz a húgod – jegyezte meg mellékesen Lukas, és leült bátyja mellé. Ebben a pillanatban félretette a gyűlölködést a lelkében. Egyszerűen szüksége volt a bátyjára, még ha ezt nem is ismerte be magának. Most össze kell tartaniuk, ezekben a nehéz időkben. Édesanyjuk is így akarná…
– Nem… – hümmögte Aleksi szórakozottan, de látszólag nem tulajdonított nagy jelentőséget a ténynek.
– Mikor húzod már meg végre? – bökte oldalba Lukas Aleksit. Azt tudta, hogy Silja reménytelenül bele van esve a bátyjába, és úgy vette észre az utóbbi időben, hogy a fiú sem közömbös iránta. Legalábbis a házibulin történtek erre utaltak… Úgy csókolták egymást, mintha az életük múlt volna rajta. Igazán szenvedélyesre sikeredett, és egy pillanatra irigység fogta el. Őt soha, senki nem akarta ennyire.
– Én Silját? – A bátyja döbbenten meredt rá, majd nyomban visszatámadt: – Inkább te Lucyt!
– Már megdugtam – közölte Lukas nyeglén. Próbált a lehető leglazábban beszélni, és felidézte az előző estét. Akkor, ott, az ágyán Lucyvel majdnem megtette. De nem merte megcsókolni, viszont gondolatban továbbment, ahogyan már oly sokszor… Ezt már nem tagadhatta önmaga előtt sem, igenis gondolt a lányra, hiába volt „úriember” Lucy megfogalmazása szerint.  

– Nahát, gratulálok! – Aleksi elnevette magát, látszott rajta, hogy az öccsének egy szavát se hiszi. Mindenesetre belement a játékba. – Ugye védekeztetek? Még fiatal vagyok ahhoz, hogy nagybácsi legyek!
– Persze, hogy védekeztünk, tőled csórtam a gumit – vigyorodott el Lukas. Most olyan volt, mint régen, mielőtt Frida meghalt, és minden a feje tetejére állt… Most Lukas nem a vetélytársát, hanem a bátyját látta Aleksiben – hosszú évek óta először. Egészen más volt így, meg aztán belefáradt a folytonos veszekedésekbe. Jólesett egy kis szünetet tartani.
– Na baszd meg…! – hördült fel Aleksi méltatlankodva.
– Persze nem volt elég, szóval le kellett menni a boltba venni – hazudott.
Tudta, hogy Aleksi nem hisz neki, de határozottan tetszett számára a tudat. Nagyon is vonzó lánynak tartotta Lucyt, és igen… kívánta őt. De nem mert felé közeledni, félt, hogy a lány kikosarazza. Hisz Lucy gyönyörű lány, ő meg még csak jóképűnek sem mondható. Ráadásul lassan huszonegy éves, és még csak nem is csókolózott… Kinevetné őt a tapasztalatlansága miatt. Ha sor is kerülne a dologra – amire semmi esélyt sem látott –, tutira nagyon béna lenne, és elég hamar elsülne. Hisz már Lucy puszta látványa is izgalomba hozta. Kicsit szégyellte magát, hogy pont ebben a helyzetben ilyeneken gondolkozik, de nem tehetett róla. Ostoba hormonok…  
– Hát, öcsém, minden elismerésem a tiéd. Ezek szerint sokkal változatosabb a szexuális életed, mint az enyém.
– Mondtam már: dugd meg az ex-húgodat. Hidd el, örülne neki.
– Ugyan! Silja csak a bátyjaként tekint rám! – legyintett Aleksi, ugyanakkor a hangja bizonytalanul csengett. Mintha ő maga sem hinné, amit mond.
– Ja, azért csókolt meg téged úgy, mint aki erre várt egész életében.
Aleksi csak hitetlenkedve a fejét ingatta.
– Ne beszéljünk a tegnap estéről! – hárított.
– Na, mégiscsak megdugtad? – vigyorgott Lukas.
– Asszem’ nem… – ráncolta össze a szemöldökét a bátyja, és kissé le is sápadt.
– Ilyen szar volt? Mondjuk nem csodálom, én bottal sem piszkálnám Silját. – Persze nem tartotta csúnyának, de egyáltalán nem kedvelte őt, így nem is vonzódott hozzá.   
– Szerintem jó csaj… de eléggé el voltam ázva, és nem emlékszem mindenre, bár erre szerintem emlékeznék – tűnődött a fiú félhangosan.
– Vagy az agyad automatikusan kitörölte ezt a traumát. Mondjuk illetek egymáshoz. Mindketten ugyanolyan irritálóak vagytok.
– Családi vonás, öcsém! – Aleksi nyelvet öltött a fiúra, majd felállt. – Én most lemegyek, ha gondolod, csatlakozz – közölte, majd távozott a szobából.
Lukas fülében csak egy szó csengett: „család”. Most már az illúziója sincs meg… 
Vélemények: