6. fejezet 1. része

Sziasztok!

Itt az új rész, meglehetősen melankolikus lett, és azért ilyen rövidke most, mert az utána következő jelenet Siljáról és Aleksiről fog szólni. Ez így kerek, ahogy van, és reméljük, hogy ti is annyira élvezni fogjátok a rész olvasását, mint mi a megírását. A "Heart asks pleasure first" című szám nyújtotta többek között az inspirációt.  

Lukas és Lucy a lány szobájában ücsörögtek, Lucy egyszemélyes ágyán. Lukas még mindig nem tért magához, és nem merte elhinni, hogy egy szobában tartózkodik egy nőnemű lénnyel.

Mivel nem vetették fel a barátok, nemhogy lánnyal, de még fiúval sem volt egy légtérben, az iskolát és Aleksit leszámítva. Teljesen új volt számára a helyzet, és kicsit zavarban is érezte magát. Egyenes háttal, a kezét a térdén nyugtatva ült, és feszengve pislogott körbe. A korallszínű falon egy bekeretezett tájkép függött, és a raklapokból összetákolt ruhásszekrény ajtaján ki akartak ömleni a ruhák. Talpa alatt érezte a fehér rongyszőnyeget, amit gyűrögetett a lábujjaival. A sarokban egy félméteres szobanövény állt, valamiféle pozsgás. Erről eszébe jutott, hogy neki is jól jönne egy.

Lucy, az összeveszésük után félórával újra bekopogtatott hozzá, miután lenyugodott, és elbeszélgettek egymással. A lány megemlítette neki, hogy ahol ő él, az albérletben, van egy tizenkilencedik századbeli, tökéletesen működő zongora… és amikor Lucy felajánlotta, hogy megmutatja neki az antik hangszert, nyomban kapott az alkalmon. Noha még mindig benne volt az, hogy a lány át akarja verni őt, de nem hagyhatott ki egy ilyen ajánlatot.

Az albérletbe vezető utat gyalog tették meg, és a lány jó házigazdaként hozott neki egy pohár vizet, majd hellyel kínálta. A szobában azonban minden ülőalkalmatosságot ruhahalmok és könyvek foglaltak el, így maradt az ágy.

– Ne haragudj, nagyon régen pakoltam utoljára. – Lucy idegesen az ajkába harapott, és kapkodva megpróbált arrébb tenni egy könyvhegyet, de a kötetek kicsúsztak a kezéből, és hangos puffanással a padlón landoltak. Lukas automatikusan lehajolt értük, és összeszedte őket, majd a lány felé nyújtotta a kupacot. Lucy piruló arccal átvette tőle.

– Ugyan… Láttad a szobámat, milyen, ahhoz képest nem is vészes. Különben sem a szobád érdekel – utalt a zongorára, aztán rájött, hogy a megjegyzése félreérthetőre sikeredett. Gyűlölte magát amiatt, hogy nem bír rendesen gondolkodni. A lány arca még vörösebbé vált, a keze megremegett, és kis híján újból leejtette a kupacot.

– Kint van a nappaliban – felelte bizonytalanul, miközben visszacsúsztatta a könyveket a helyükre.

Lukas csak biccentett, majd felállt, és távozott a helyiségből. A nappali felé vette irányát, ahol nem volt sok minden a hatalmas zongorán és kényelmesnek tűnő, kopott bőrkanapén kívül. A falról tájképeket ábrázoló festmények függtek le, és egy tévé árválkodott a sarokban. Csillár gyanánt egy rizslámpa szolgált.

– Szabad? – kérdezte izgatottan, és már alig várta, hogy ujjai alatt érezze a billentyűket. Mióta vágyott már egy saját versenyzongorára…! Lucy azt mondta, meg akar tanulni rajta játszani, és Lukas felajánlotta számára, hogy tart leckéket. A lány már volt tanárnál, aki nyomtatott neki kottákat, ezért is mentek fel hozzá, hisz nála voltak. 

– Csak nyugodtan! – mosolygott rá a lány, és lekuporodott a kanapéra. Lelkesen csillogó szemmel figyelte, ahogy a fiú felnyitotta a zongorát, és próbaképp végigfuttatta az ujjait a klaviatúrán.

– El sem merem hinni… Egy tökéletesen működő, eredeti Steinway 1858-ból. – Lukas ellágyultan nézett a hangszerre, majd leütött rajta egy billentyűt. Rajongott a hangszerekért, különösen az antik darabokért.

– A tulajdonosnő szerint egy használhatatlan vacak – fintorgott Lucy. – Azért merte itt hagyni nekem.

– Használhatatlan vacak?! – nézett rá Lukas olyan mélységes felháborodással és megbántottsággal, mintha neki tapostak volna bele a lelkébe.

– Nem én mondtam! – A lány védekezően feltartotta a tenyerét. – És nem is értek vele egyet. Az a nő… – Nem fejezte be a mondatot, de megvető hangsúlyában ott bujkált minden ellenérzése.

A fiú azonban gondolatban messze járt, így meg sem hallotta a lány utolsó mondatát. Mindkét kezét feltette a klaviatúrára, és egy szomorú, lassú dallamba kezdett. Ő maga komponálta. Lehunyta a szemét, hogy még jobban átérezze, és észre sem vette, hogy egy könnycsepp kiserken a szeme sarkából. Az édesanyja emlékére írta ezt a dalt. Fogalma sem volt, miért ezt játssza le, főleg a lány előtt… De ezt érezte méltónak a hangszerhez. 

Teljesen alámerült a játékban, és miután az utolsó hangok is elhaltak, hosszú ideig csak meredt maga elé. A fejében még mindig ott visszhangzott a dallam, a lelkében pedig a közös emlékek. Újra látta őt maga előtt: a napfényben megcsillanó vörös haját, szeme szikrázó azúrkékjét, kedves mosolyát… mindenre emlékezett vele kapcsolatban, olyan kristálytisztán, mintha Frida még mindig velük élne. Mintha évek helyett csak percekkel ezelőtt hagyta volna el őket…

– Ez gyönyörű volt. – Gondolataiból Lucy lenyűgözött hangja rántotta vissza.

Lukas lassan visszatért a valóságba, és hitetlenkedve megnyalta nedves, sós ajkát. Ez a nedvesség csak nem…? Pír öntötte el, és sután megtörölte az arcát ingujjával. Remélte, hogy a lány nem vette észre, Lucy mindenesetre nem tett szóvá semmit. Néma maradt, és a tekintete a távolba révedt, mintha még mindig a zene hatása alatt állna.

– Köszönöm, hogy ezt eljátszottad – suttogta végül megilletődötten, mintha megsejtette volna, mi járhatott a fiú fejében.

Lukas még mindig képtelen volt megszólalni, csak biccentett, majd felállt a zongorától, és a bőrkanapéra ült. Attól tartott, ha tovább tartózkodik a zongoránál, annyira megrohamozzák az emlékek, hogy nem bírja tovább tartani magát a lány előtt. Rátette a kezét a térdére, és kinézett az ablakon. Lucy a tenger mellett lakott egy kis faházikóban, és a kilátás is arra nyílt. A parton csak néhány sirály lézengett, és a víz valószerűtlenül nyugodtnak tűnt. Lukas szinte az orrában érezte a sós illatot. Fridával rengetegszer lejártak ide, de amióta magára maradt, kerülte a tengert. Nem akarta, hogy arra emlékeztesse, mennyivel másabb volt régen, és milyen nyomorúságosan érzi magát a jelenben. Szomorúan, alig hallhatóan felsóhajtott, és ekkor érezte, hogy besüpped mellette a kanapé – Lucy leült mellé.

– Örülök, hogy tetszett – szólalt meg a fiú rekedtes hangon. Hirtelen nem tudta, mi mást is mondhatna. Meg akarta osztani valakivel… Talán épp Lucyvel a fájdalmát, de félt attól, hogy a lány kihasználná. Ugyan miért is barátkozna vele egy olyan lány, mint ő…? Nevetséges gondolat… Magán érezte Lucy pillantását, és egy másodpercre találkozott a tekintetük. A lányon látszott, hogy mondani akar valamit, de végül csendben maradt. Mintha egyik szót sem érezte volna helyénvalónak.

– Neki írtam – bukott ki belőle önkéntelenül. Nem sírta el magát, de közel járt hozzá. Ahogy ezt kimondta, úgy érezte, valami felszakadt benne. Lucy megérintette a vállát.

– Csodálatos ember lehetett.

– Nem volt nála jobb – mondta elcsukó hangon. Édesanyjára mindig számíthatott – ott volt mellette akkor, amikor senki nem állt az ő oldalán… Amikor sírva ment haza az iskolából, mert társai kiközösítették és csúfolták… És már nincs többé.

– Annyira… sajnálom – lehelte Lucy alig hallhatóan. Pár másodpercig még megilletődötten pillantott a fiúra, majd átölelte – úgy érezte, ezzel mondhat a legtöbbet.

Lukas teljesen megdermedt a lány gesztusától, és benne rekedt a levegő. Édesanyján kívül nem ölelte meg soha, senki, és annak is több mint tíz éve… Melegség öntötte el, ugyanakkor meg is ijedt kissé. Nagyon különös volt számára ez a lelkét elborító, egyszerre fájdalmas, egyszerre felszabadító érzés.

Lucy némiképp elbizonytalanodott a fiú reakciójától, de nem eresztette el. Segíteni akart rajta, ám ezt nem merte hangosan kimondani. Attól tartott, hogy Lukas ismét azt gondolná, csak szánalomból cselekszik, és nem akarta őt még mélyebb bánatba taszítani.

– Miért…? – Lukas csupán ennyit kérdezett.

– Rossz látnom, hogy szenvedsz – válaszolta a lány őszintén.

Lukas ekkor hirtelen elszégyellte magát, és dac jelent meg benne. Gyűlölte kimutatni a fájdalmát mások előtt, mert nem akart gyengének tűnni. Különösen egy lány… nem… különösen Lucy előtt. Bármennyire is jólesett neki az ölelése – amit még önmagának sem vallott be –, kiszakította magát a lány karjai közül.

– Nem szenvedek – szólalt meg jeges hangon, és keresztbefonta a karját a mellkasa előtt. Újra felhúzta magára a maszkját; újra Lukas Valkoinen, Aleksi pszichopata és vesztes öccse volt.

Lucy halkan felsóhajtott – szinte fizikai fájdalmat okozott neki Lukas hazugsága. Mégsem szállt vele vitába. Türelmesnek kell maradnia, ha azt szeretné, hogy a fiú bízzon benne.

– Most megyek – közölte Lukas, azzal felállt, és szó nélkül faképnél hagyta a lányt. Ez túl sok volt neki.

– Lukas, én… – kezdte Lucy, ám csak az ajtócsapódás felelt. A lány az ablakhoz sietett, és onnan figyelte a távolodó fiút. Vékony ujjaival szorosan megmarkolta a párkányt, és azt kívánta, Lukas bárcsak meggondolná magát és visszajönne hozzá. Beszélgetni akart vele, szerette volna, ha a fiú végre megnyílik előtte… rendkívül egyedül érezte magát, amióta Finnországba költözött tanulni, és úgy érezte, Lukasszal megtalálhatja a közös hangot. Még annak ellenére is, hogy ez ebben a pillanatban lehetetlennek tűnt. 

Következő fejezet