5. fejezet

– A fenébe, nem pakoltunk kaját! – torpant meg Aleksi a kerítésnél.

– Ki fogod bírni pár óra hosszat kaja nélkül – kacsintott rá Silja.

– De ha mégsem, akkor az a te sötét lelkeden fog száradni! – mordult fel fogadott bátyja tettetett haraggal.

– Mi? Az én sötét lelkem? Na jól van ám, elmész te a fenébe a nagy bendőddel együtt – csípett bele Silja a fiú hasába.

– A nők dolga a főzés! – Aleksi visszavágásként megrántotta a lány copfját.

– Persze, hogyne, meg a mosás és takarítás, mi? – Silja megpróbálta kigáncsolni a fiút, de nem jött neki össze.

– A vasalást kihagytad! – öltött rá nyelvet fogadott bátyja.

– Nem baj, Aleksi, én még így, bunkón is szeretlek – vigyorgott a lány.

– Bunkó? Én? – szedte elő Aleksi a legártatlanabb pillantását.

– Te? Soha! – kacagott fel a lány, és elindultak a buszmegálló felé.

– Viccelsz? Rólam állítják majd az udvariasság szobrát! Meg a szerénységét is! – Aleksi büszkén kihúzta magát és követte Silját.

– Hát persze, te tökéletes vagy! – Silja viccnek szánta, de komolyan gondolta. Számára ő volt a tökéletes férfi, Aleksi minden hibája ellenére. Ugyan néha az agyára ment a fiú, főleg, amikor a hódító macsót játszotta, és a modorán is lehetett volna csiszolni… Más szóval: Aleksi egy faragatlan idióta volt. A „rend” fogalmát hírből sem ismerte, a nőket sokszor csak húsként kezelte, és a „viccei” is olykor sértőek voltak. De Silja mindezek ellenére szerette. Nem ismert Aleksinél odaadóbb, melegszívűbb és őszintébb fiút, és remélte, a nőkhöz való viszonyulása is meg fog változni. Bizakodóan tekintett a jövőbe, mert voltak mostanában a fiúnak olyan elejtett megjegyzései, amikből arra következtetett, hogy Aleksi többre vágyik testi kapcsolatnál. Épp ideje.

– Még szép! – mosolyodott el a fiú önelégülten, majd felkacagott. Imádta ezeket a bolondos pillanatokat a lánnyal. Hamarosan megérkezett a busz, ami elvitte őket a kiszemelt lokációra. Többen is leszálltak velük együtt, mivel az erdő nagy népszerűségnek örvendett, főként a családosok körében. Elmentek a játszótér mellett, ahonnan egy kijelölt túraútvonal indult az erdőbe. A végállomáson egy tisztás volt, tűzrakóhellyel és egy kilátóval. Gyakran jártak oda, legutóbb a haverjaik is velük tartottak; sütögettek és beszélgettek egymással. Egy darabig ezen mentek, majd letértek egy jelöletlen mellékösvényre, amit csak kevés ember ismert. Ők sokkal jobban szerették, mert nem volt úgy bejárva, ráadásul egy ősi romhoz vezetett. Nagy léptekkel törték maguk előtt az utat, amit szinte teljesen behálóztak a növények. Egy-egy kiálló bokor ága nekik csapódott, de nem törődtek vele. Annál inkább a szúnyogokkal, amik folyton rájuk szálltak; győzték őket csapdosni. Kicsit meg is izzadtak, mert egyrészt gyorsan haladtak, másrészt félúton volt egy meredekebb, hepehupás szakasz. Ez körülbelül fél kilométeren át vezetett, majd egyenesebb talaj jött. A fák nagyrészét nyírfák tették ki, amik egy idő után elkezdtek sűrűsödni. A hőmérséklet is érezhetően lehűlt, aminek örültek, mert így már nem folyt úgy róluk a víz.

– Remélem, előjönnek majd a kísértetek – vigyorgott Aleksi, amikor a fák közül előbukkantak a régi épület maradványai. Még régebben volt itt egy tábla, amely szerint templomként funkcionált, de mára csak a falai maradtak meg egy részen. Ezeket benőtte a borostyán, és a magasra nőtt növényzet elég jól eltakarta, így alig lehetett észrevenni.

– Áh, azok csak éjszaka járnak – legyintett a lány, és felmászott a romra. Látszott, hogy ezt a helyet kevesen ismerik, és távol, az emberek zajától minden más értelmet kapott. Nagyobb szerep jutott az érzékeiknek; az őket körülvevő csendet olykor madárcsicsergés hangja törte meg, és a bőrükön érezték az időjárás változásait. A nap el-elbújt, majd újra előbukkant, és a fel-feltámadó szél belekapott a hajukba. A levegőben friss fű-és virágillat terjengett, és még valami furcsa, semmivel össze nem hasonlítható komponens. Talán a kövekről felszálló, több évszázados törmelék pora. Magukba lélegezték a történelmet, és lélekben visszamentek az akkori időkbe – szinte látták, ahogyan a szorgos hívek hallgatják a prédikáló papot. Mindez már a múlté, de az idő megőrizte a hely sajátos hangulatát.

– Milyen kár. – Aleksi lebiggyesztette a száját, mint egy kisfiú, akitől elvették a kedvenc játékautóját.

– De mit szólsz, maradhatnánk itt éjszaka!  Nézni a csillagokat… – sóhajtott fel vágyakozva a lány. Éjjel minden más, ilyenkor, úgy vette észre, az emberek sokkal nyitottabbak és közvetlenebbek. 

– Nem is tudtam, hogy érdekel a csillagászat – csodálkozott el fogadott bátyja.

– Kiskorunkban gyakran néztük, emlékszel? Az udvaron. Hiányoznak azok az idők.  

Aleksi is felmászott Silja mellé a leomlott fal maradványára.

– Mintha ezer éve lett volna.

Silja felsóhajtott, majd némi habozás után ráhajtotta a fejét a fiú vállára. Nem bírta megállni – egyszerűen muszáj volt hozzáérnie. Melegség kúszott szívébe, és lehunyta a szemét, úgy élvezte a pillanatot.

– Akkor is ugyanígy ültünk – idézte fel gyerekkorukat Aleksi. – Lukas meg bent duzzogott magában, mert folyton elüldözted.

– Oh, tényleg, vajon mi lehet vele és Lucyvel? Remélem, nem bántja őt… Abból a srácból bármit kinézek.

– Ugyan! – legyintett a fogadott bátyja. – Lukas nem baltás gyilkos, csak te látod annak!

– Ja, nem az, dehogy, végül is nem ő akart késsel nekimenni az osztálytársának még gimiben! – Silja jól emlékezett az esetre: a fiú valamivel megbántotta Lukast, aki erre rögtön kést rántott. És ott volt még az az eset, amikor általánosban kővel betörte egy társa fejét…

– Ő igenis jó… jó lenne – helyesbített Aleksi a lány szúrós tekintetét látva –, de amióta anya meghalt, senki sem foglalkozott vele.

Silja együtt érzően végigsimított a fiú karján.

– Tudom, de ez nem mentség. Te teljesen más vagy, mint ő. Neki is meg lett volna a lehetősége, hogy velünk jöjjön, mivel mindig hívtuk, de ő hallani sem akart róla. Így ne csodálkozzon azon, hogy nincsenek barátai, magára vessen. Ha neki nem elég jó a mi társaságunk, keressen magának sajátot! Már bocs, de nem tudom őt sajnálni.

– Én viszont sajnálom, hogy nem segíthetek rajta – sóhajtott fel a fiú csüggedten. – Nem ezt érdemelné… de még engem is eltaszít magától.

– De te mindent megtettél! Ne okold magadat, nem a te hibád. Lucyt viszont akkor is féltem tőle. Ő egy kedves, aranyos lány, nem olyan fiút érdemelne, mint ő… Bár kötve hiszem, hogy Lukasnak bárki is tetsszen, mármint, te láttad valaha csajjal? – Silja nem emlékezett egy esetre sem, ezért még az is megfordult a fejében, hogy Lukas esetleg meleg… Nem csodálkozott volna rajta.

– Nem. Haverokkal sem láttam soha.

– Pedig lett volna alkalma haverokat szerezni, de nem csodálom, hogy nem barátkozik vele senki.

– A srácok kinézik, csak tudnám, hogy miért... – Aleksi elgondolkodva dörzsölte a tarkóját. Igaz, Filip másképp állt hozzá, azt mondta, szívesen megismerné. Talán együtt érzett vele, mert ő is olyan visszahúzódó volt. De Jann és Ejno nem találta szimpatikusnak, és ezt meg is mondták neki.

– Mert bunkó és elviselhetetlen. Felhívom Lucyt, aggódom érte – azzal tárcsázta a lányt. Két kicsöngés után vette fel.

– Szia, Lucy, minden rendben? – szólt bele Silja a telefonba.

– Szia! Igen, persze – hangzott nyomban a lány válasza.

– Lukas ugye nem gorombáskodott veled? Még mindig ott vagy nálunk?

– Nem és igen. – Lucy zavartan felnevetett. – A szobájában ül, én pedig a tiedben. Ő zenét hallgat, én pedig kölcsönvettem az egyik könyvedet.

– Menj haza, oké? Hagyd békén őt, ez a legjobb, amit tehetsz vele. Oh, és ma lehet, itt alszunk Aleksivel a romoknál, szóval ma nem leszek Facebookon.

– A romoknál? – A lány hangja egy pillanatra zavartnak tűnt. – Legalább pokrócot vittetek?

– Öö, azt nem, de még úgyis hazamegyünk előtte. Na mindegy, csak gondoltam, szólok.  Szia, vigyázz magadra! – tette le a telefont, miután Lucy is elköszönt tőle.

– Túlaggódod. Vagány lány a barátnőd – legyintett Aleksi.

– Még mindig nem fér a fejembe, hogy mit eszik Lukason… Egy rémálom az a srác – ingatta Silja a fejét.

– Ő látja benne a jót.

– És mi a jó benne, világosíts fel! Bár meglepődtem azon, hogy bekötözte a sebét… Soha, senkiért nem tett még ilyet – gondolkozott el a lány. Talán kezd megváltozni a fiú…?

– Anyát imádta. Nagyon ragaszkodott hozzá és bármit megtett volna érte. Én hiszem, hogy ez a fiú még mindig ott van benne. És ha valaki elő tudja hozni, az talán pont Lucy.

–  Hát, nem tudom. Igen, ha valaki, akkor Lucy, de… nem tudom – csóválta meg Silja a fejét. Ő is örült volna annak, ha Lukas kibújik végre a csigaházából, de Lucy a legjobb barátnője volt, és féltette tőle. Mellé egy életvidám, kedves, ugyanakkor komoly fiút tudott elképzelni, nem pedig olyan mogorva, zárkózott srácot, mint Lukas.

– Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz velük. Más: holnap reggelig éhen fogunk halni! – tért át Aleksi egy számára sokkal fontosabb témára. – Megmondtam, hogy hozzunk szendvicset!

– Majd elejtesz egy rénszarvast – öltött rá nyelvet Silja, és felkelt a fiú mellől. Hirtelen olyan jó ötletnek tűnt a romokon ugrándozni… Átugrott a velük szemközti falra, és felmászott a legmagasabb pontjára. – Kapj el! – rikkantotta Aleksinek kacagva.

– Á, szóval te vagy a rénszarvas! Kihívás elfogadva! – nevetett fel a fiú is, és azonnal utána iramodott. Két lépés után azonban elbotlott, és kis híján a romos fal melletti, magas fűben kötött ki. Silja csak kacagott rajta, majd tovább szökellt a falon.

– Úgysem kapsz el!

– Várd csak ki a végét! – nyerte vissza Aleksi az egyensúlyát, és nyomban utána szaladt. Ezúttal már óvatosabban, lassabban, de még így is hatalmas léptekkel. Silja azonban elveszítette az egyensúlyát, ahogy rá akart ugrani az újabb romra, és leesett a falról. Lehorzsolta a térdét, és jól beütötte a bokáját, amire felkiáltott fájdalmában.

– Minden rendben? – Fogadott bátyja máris leugrott mellé és aggódva pillantott rá.

– Persze, minden oké – biccentett Silja, majd feltápászkodott, és ismét futni kezdett, bár kevésbé gyorsan. – Még mindig te vagy a fogó!

Aleksi azonban pár lépéssel beérte és a derekánál fogva magához rántotta.

– Megvagy! – kiáltott fel diadalmasan.

Silja érezte, hogy egy másodperc alatt elönti a forróság, és elakadt a lélegzete. Megfordult a fiú karjában, és megbabonázva nézett rá. Akaratlanul is az ajkára tévedt a pillantása: vajon milyen ízű lehet a csókja…? Nagyot nyelt, és még közelebb lépett hozzá. Aleksi rávigyorgott, majd játékosan megrántotta a copfját.

– Most te kapj el! – Eleresztette és eltűnt a romok között.

Siljának kellett egy kis fáziskésés, amíg magához tért. Olyan közel volt most hozzá… De örült, hogy nem tette végül meg, persze nem is lett volna hozzá bátorsága… Mindenesetre kapóra jött, hogy a fiú elszaladt.

– Na, várj csak! – rohant utána, de közel sem volt olyan gyors, mint mostohabátyja.

– Várlak! – hangzott fel Aleksi vidám kiáltása valahol a romok között.

Silja lerövidítette az utat, azzal azonban nem számolt, hogy így bele fog ütközni testvérébe… Az ütközés következtében hanyatt zuhant, és még épp volt annyi lélekjelenléte, hogy reflexszerűen belekapaszkodjon Aleksi derekába. Mindketten a fűben landoltak, a fiú a lányon, és egy hosszú pillanatig némán meredtek egymás szemébe.

– Hát… úgy fest, hogy megfogtál – nevetett fel végül a fiú.

– I… igen. Úgy – pirult el ismét fülig a lány. Annyira hihetetlenül gyönyörű a szeme… az arca… enyhén telt ajka és szép ívű orra… Még az a hülye borosta is jól állt neki. Nem bírta tovább. Átkarolta Aleksi nyakát, és lágyan beletúrt a hajába. Megcsókolni azonban nem merte, csak bámult rá dermedten. Iszonyúan akarta őt…

Aleksi szeme kikerekedett egy pillanatra, mint aki nem számított erre, sőt, úgy tűnt, mint aki egy kicsit zavarba jött. A lány látta a fiún, hogy próbálja összerakni magában a dolgot, de ha következtetésre is jutott, túllépett rajta. Erről árulkodott a döbbent arckifejezését felváltó, kissé kényszeredett mosolya és a reakciója:

– Emlékszem, kislányként fodrász szerettél volna lenni.

– Te… tessék? – Siljához nehezen jutottak el a szavak, és némileg kizökkent. Enyhén megrázta a fejét, és azon nyomban eleresztette a fiú nyakát. – Ja, aha, fodrász, igen – sütötte le a szemét, és átkozta magát a viselkedéséért. Majdnem megcsókolta…! Ezért utált ilyen közel lenni a fiúhoz, ugyanakkor pontosan ezért is szeretett…

Aleksi lekászálódott a lányról és feltápászkodott.

– És én voltam a hajas babád, miután anyukád levágatta az ő haját. – A kezét nyújtotta, hogy felsegítse.

– Igen, emlékszem – süllyesztette a kezét a fiú tenyerébe. Magában megállapította, hogy milyen meleg és inas. Hirtelen felindulásból lábujjhegyre állt, és összeborzolta mostohabátyja kócos, hullámos tincseit.

– Így jobban áll? – nevetett fel Aleksi.

– Neked mindenhogyan jól áll – szaladt ki a lány száján, és ismételten elvörösödött. Ha így folytatják tovább, a végén még szerelmet vall neki… A fiú önelégülten elvigyorodott.

– Még szép!

– Javíthatatlan vagy – csóválta meg a lány a fejét, és magában örült, hogy Aleksi nem értette félre. Bár némiképp kezdte bosszantani, hogy mostohabátyja egyáltalán nem fogja a jelzéseit… – Na, akkor itt maradunk nézni a csillagokat?

– De előbb szerezzünk valami kaját! Még dél sincs…

– Oké, én is úgy gondoltam. Hazamegyünk enni, aztán délután ide vissza. Mit szólsz?   

– Támogatom a javaslatot! – egyezett bele a fiú lelkesen.

– Hát jó, akkor menjünk, nehogy még a végén kilyukadjon a gyomrod – kacagott a lány.

– De gondolj bele… éhgyomorral csillagokat nézni úgy, hogy a Nagy Göncölnek is olyan alakja van, mint egy serpenyőnek? Kínzás lenne!

Silja prüszkölve felnevetett.

– Neked csak a kaján jár az eszed? – csóválta meg a fejét. Aleksi igencsak szerette a gyomrát, de mivel sportolt, ez nem látszott meg rajta.

– A testépítés alapja a protein – jegyezte meg a fiú bölcselkedve.

– Hölgyeim és uraim! Aleksi Valkoinen mélyenszántó bölcsességét hallhatták – csipkelődött a fiúval a lány.

– Köszönöm, köszönöm! – Aleksi vigyorogva meghajolt egy tapsoló tömeg felé, amit csak ő látott.

– Na, gyere, eszünk, aztán visszajövünk ide – indult el a lány határozott léptekkel, és remélte, Lucy hazament. Hazaérvén megkönnyebbült, amikor a szobáját üresen találta. Szóval a barátnőjének megjött az esze és mentette magát. Amire a konyhába ért, Aleksi már félig kiürítette a hűtőszekrényt.

– Lukas is eltűnt – jelentette be csámcsogva.

– Mi? Hogy micsoda? – hűlt el Silja. Nem, ez egy rossz vicc… Lukas és Lucy együtt léptek le?! Na ne! – Te most csak szórakozol velem, igaz?

Aleksi hatalmasat harapott a sebtében összetákolt szendvicsébe, így csak a fejét rázta.

– Nincs a szobájában – préselte ki magából, miután lenyelte a falatot.

– Felhívom – nyúlt Silja a telefonja után, és tárcsázta Lucyt. Rögtön felzendült a lány csengőhangja, aki ezek szerint itt felejtette a mobilját… Lukasnak pedig egyáltalán nem volt, mert nem kereste senki, így feleslegesnek érezte, hogy vegyen magának. – Na, ez király… – tette le idegesen a telefont. – Hová mehettek?

– Biztos béreltek egy szobát valahol egy hotelben – mondta a fiú vállvonogatva, majd Silja dühös pillantását látva helyesbített: – Jó, igazad van. Lukas ahhoz túl csóró.

– És túl töketlen. Nem attól féltem Lucyt, hogy Lukas leteperi, mert arra valószínűleg várhat… De mi van, ha egyszer csak elborul az agya?

– Lucy nem tudná feldühíteni – legyintett Aleksi.

– Legyen igazad… És hogy tudsz így enni?! Lukas és Lucy eltűntek, hahó! – Silja imádta fogadott testvérét, de mikor így viselkedett, azt kevésbé szerette.

– Mit aggódjak? Majd visszajönnek!

– Lehet, te nem aggódsz, de én igen. Megyek és megkeresem őket – fordult ki a lány a konyhából.

– Hagyd már őket! – Fogadott bátyja utána lépett és megragadta a karját. – Rájuk fér, hogy egy kicsit kettesben legyenek.

– Hát jó… De ha valami baja történik Lucynek, a te lelkeden fog száradni.

Aleksi megrándította a vállát.

– Még jót is tesz nekik.

– Legyen igazad, nagyfiú, legyen igazad… – sóhajtott fel Silja, és némileg megnyugodott. Talán igaza van Aleksinek, és túlaggódja… Mindenesetre remélte, hogy hamarosan előkerülnek… lehetőleg egy darabban.   

Következő fejezet