Sziasztok!
Huhh, elérkeztünk ehhez is... Ez az utolsó előtti fejezet, el sem hiszem. :O Ahogyan előző bejegyzésben írtam, sajnálom, hogy csak most hoztam, de suli miatt nem nagyon volt időm írni. Eléggé szomorú fejezet lett szerintem, talán az egyik legszomorúbb, de remélem, azért tetszeni fog! :)
Silja a tengerparton üldögélt, és
megkövülten bámult a levélre. Már vagy ötvenszer elolvasta a tartalmát, és
útnak indult, hogy megtalálja a fiút. Fogalma sem volt, hová mehetett, először
Filip hajóján, majd a romoknál kereste. Körbetelefonálta fogadott bátyja ismerőseit,
írt nekik, de senki nem tudott róla semmit. Halálra aggódta magát miatta, és
rettentő lelkiismeret-furdalás kínozta. Utólag belátta, hogy hiba volt úgy
kezdeni, hogy „megcsaltalak”, hiszen ő sem tudta biztosan. De annyira
kétségbeesett, hogy nem bírt mást mondani. Egyszerűen képtelen volt
visszaemlékezni az osztálykiránduláson történtekre. Ismerve magát biztosan nem
feküdt le Mikával, hiszen mindennél jobban szerette Aleksit, Mikát pedig ki nem
állhatta. Ezek szerint a fiú hazudott neki, viszont ott volt a pakliban a „de
mi van, ha…” A feltételezéstől is felfordult a gyomra, ráadásul ki tudja, hogy
védekeztek-e… Hiszen nem emlékezett semmire. Az is lehet, hogy beGinázta, így
gyakorlatilag azt tehetett vele, amit csak akart. A pánikroham kerülgette, ha
belegondolt ebbe, és nagyon remélte, hogy nem terhes… Rettentően megviselte
lelkileg az eset, és halkan sírdogált a padon. Ősz lévén igencsak hideg volt,
így kabátot és kendőt húzott magára. Csípős szél fújt, és esőre állt az idő.
Átölelte a testét, így próbálva melegíteni magát.
Hirtelen egy kezet érzett meg a vállán,
amitől úgy megrémült, hogy megugrott. Szívverése alábbhagyott, amikor rájött
arra, csak Filip az. A fiú fekete vászonkabátot viselt, és szakállát teljesen
lenyírta, de még a hajából is vágatott pár centit. Oldalasan volt fésülve, és
kevésbé tűnt göndörnek, mint szokott. Szürke szövetnadrágja élére volt vasalva,
és lábán sötét színű, fényesre csiszolt bőrcipő feszült. A szokásosnál is
elegánsabban nézett ki, ami nála nagy szó, mert mindig is jobban ügyelt a
külsejére, mint egy átlag férfi. Siljának nehezen fért a fejébe, hogy pont neki
nincs barátnője. Most különösen vonzó volt így, ebben a szerelésben, és
rendezett hajjal.
– Mi bánt, szép hölgy? – kérdezte a fiú
szomorkás hangon, és leült mellé. Silja orrát megcsapta kellemes, teára
emlékeztető illata – fahéj, gyömbér és talán kardamom.
A lány kinyitotta, majd becsukta a
száját; nem bírt felelni, a sírás miatt elcsuklott a hangja. Filip kinyúlt az
arca felé, és gyengéden letörölte a könnyeit. Silja hevesen utánakapott, és
erősen magához ölelte a fiút. Belefúrta fejét a mellkasába, ami ugyan közel sem
volt olyan széles és izmos, mint Aleksinek, de nagyon is kellemes érzéseket
váltott ki belőle. Filip ráhajtotta a fejét a vállára, és végigsimított a
hátán. A fiú tökéletes vigasztalónak bizonyult; nem kérdezgette, és lágyan
simogatta addig, amíg le nem nyugodott. Ekkor eltolta magától egy picit, és
aggódva nézett rá.
– Szeretnél beszélni róla? Szívesen
meghallgatlak, amennyiben publikus.
– Aleksiről van szó… – Silja összeszedte
magát, és kinyögte ezt a mondatot. – Eltűnt.
– Hogyan…? – kerekedett ki Filip szeme.
A lány felsóhajtott, és elmondta neki,
mi történt. Fel sem mert igazán nézni a fiúra, tartott attól, hogy elítéli őt.
Szégyentől vörös arccal nézett maga elé.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs semmi
baja Aleksinek. Tud vigyázni magára, és valószínűleg csak időre van szüksége,
hogy feldolgozza ezt az egészet. – Filip nyugodt hangon, tárgyilagosan beszélt,
mindenféle megvetés nélkül.
– Hogy tehettem ilyet… – sóhajtott fel a
lány szaggatottan.
– Mika hogy tehetett ilyet. Ártatlan,
önkívületben lévő hölgyeket kihasználni véleményem szerint súlyos bűn, és most
az egyszer egyetértek Aleksi erőszakos fellépésével szemben.
– Aleksi engem hibáztat, és azt hiszi,
én is akartam… Nem hagyta, hogy végigmondjam, és… és szakított velem. – Silja
hangja ismét elcsuklott, de nem sírta el magát. Filip rögtön intézkedett:
közelebb vonta magához a lányt, és átölelte. Ez nyugtató hatással volt Siljára,
de korántsem csillapult le teljesen.
– Ha megtudja az igazságot, nem téged
fog hibáztatni, hiszen te nem tehetsz róla – vigasztalta a fiú, miközben a
haját fésülgette az ujjaival. Egészen másképp ért hozzá, mint Aleksi: talán
kicsit gyengédebben és finomabb mozdulatokkal. Aleksi annyira… intenzív volt,
mindent elsöprő, míg Filip kifinomult és megfontolt. Akaratlanul is
összehasonlította kettőjüket, és ismét arra jutott, hogy neki Aleksi kell.
Filip egyszerűen nem az ő típusa volt. Ő egy érzékeny művészlélek, olyan lelki
dimenziókkal, amikhez ő nem érhet fel. Épp ezért nem lenne hozzá méltó társ.
Barátnak viszont tökéletes volt, és remélte, hogy a fiú mihamarabb megtalálja
élete szerelmét.
– Kettőn áll a vásár… – csóválta meg a
lány a fejét. Kezdett számára terhessé válni a téma. – Kérlek, beszéljünk
másról…
– Természetesen, megértem. Miről
szeretnél társalogni?
– Teljesen mindegy… Rád bízom.
– Ez nem biztos, hogy szerencsés,
tekintve, hogy az általam kedvelt témák a legtöbb ember számára érdektelenek.
De ha gondolod, szívesen értekezek a zene fejlődéstörténetéről, vagy Platón
műveinek a hatásáról.
– Háát…
– Sejtettem – nevetett fel a fiú, majd
elhúzódott tőle, és az égre szegezte a tekintetét. – Egyébként ma este lesz
fellépésem Helsinkiben, csellón fogok játszani, ha szeretnél, gyere el, ingyen
be tudlak vinni. Sajnos nem-igen tudtam rá gyakorolni a kezem miatt, csak az
utóbbi napokban, mert még nem jött teljesen rendbe.
– Köszönöm, de szerintem kihagyom, hátha
visszatér Aleksi… De sok sikert, biztos ügyes leszel!
A fiú biccentett, majd tördelni kezdte a
kezét. A lány látta rajta, hogy valamin rágódik, ezért finoman megérintette a
vállát.
– Mi a baj?
– Semmi különös, nem szeretnélek
fárasztani vele, hiszen az én problémám jócskán eltörül a tiéd mellett.
– Tudod, hogy bármikor szívesen
meghallgatlak.
Filip melegen rámosolygott, és
végigsimított a vállán.
– Köszönöm, ez nagyon jólesik. Arról van
szó, hogy az utóbbi időben rendkívül magányosnak érzem magamat, és szeretnék
végre magam mellé egy társat.
– Oh… Sohasem volt még barátnőd?
A fiú szégyenlősen megcsóválta a fejét.
– Ha a tinédzserkori fellángolásomat nem
számítjuk… Mindössze két hetet jártunk, mármint, ha az járásnak nevezhető.
Azóta semmi. Persze tudom, bennem van a hiba, túl magasak az elvárásaim, és azt
is tudom, hogy nem vagyok egy könnyű eset…
– Ne is adj lejjebb az elvárásaidból!
Igen, tényleg, hogy is mondjam… fura vagy, de sok fura ember van még.
Legfeljebb szűkebb rétegen belül kell keresned, ezért nehezebb a helyzeted egy
átlagembernél. De ne is bánd, ettől vagy különleges.
Filip meghatottan nézett rá, látszott
rajta, mennyire megindították a lány szavai.
– Köszönöm. Ilyen szépeket még senki nem
mondott nekem.
– Nem? – rendült meg Silja, hiszen
véleménye szerint nem mondott semmi különöset.
– A legtöbb ember a hibáimat emeli ki,
és azokat rója fel nekem. Világéletemben azt kellett hallgatnom, hogy „ciki”
kilógni a sorból, és próbáljak beilleszkedni. Egy ideig próbáltam, de
egyszerűen nem bírtam. Ti vagytok az első barátaim, akik elfogadnak engem, és
ezért végtelenül hálás vagyok. Köszönöm. – A fiú szemében könnyek ültek, ajkán
boldog mosoly játszott. Silja megsajnálta, és szorosan átölelte. Annyira
szerette Filipet!
Egy ideig így voltak, majd elhúzódtak
egymástól. Látszott a fiún, hogy helyreállt a lelki békéje. Arcvonásai
kisimultak, és laza testhelyzetet vett fel.
– Minden rendben veled, és ne aggódj,
rád fog találni a szerelem! Talán pont az előadáson. Ki tudja?
– Legyen így! Jó lenne…
– Számomra felfoghatatlan, hogy pont
neked nincs barátnőd… Hisz intelligens vagy, jóképű és udvarias – mondta Silja,
és tényleg így is gondolta. Azért mondta ezeket, mert erősíteni akarta a fiú
önbizalmát, ami a jelekből ítélve nem lehetett túl nagy. Pedig minden oka
megvolt arra, hogy az legyen. Filip elpirult a bókoktól.
– Talán épp ez a baj.
– Figyelj… akinek ez baj, az nem a te
súlycsoportod. Hidd el, nem akarsz egy olyan lánnyal járni, akinek sikk a
tudatlanság és a bunkóság.
– Igazad van – mosolyodott el a fiú
bizonytalanul. – De nem is fárasztalak tovább ezzel, most megyek, mert a végén
még elkésem. Szép napot, és fel a fejjel! – Filip felállt, ahogyan Silja is, és
búcsúzóul megölelte. Sarkon fordult, és elindult a házuk felé. A lány egyedül
maradt, kavargó gondolataival.
~~*~~
Lukas Lucy ágyán ült, és várta a lányt.
Lucy a fürdőszobában tartózkodott; épp magát csinosította. Ma volt az utolsó,
együtt töltött napjuk, és jól akart kinézni. Lukas ennek tiszteletére egy
fekete, aranygombos inget és farmernadrágot húzott. Mindketten értesültek
Aleksi eltűnéséről, és Lukas sejtette, merre van a fiú… Ahogyan azt is tudta,
miért ment oda. Nem aggódott érte különösebben, hiszen ha oda ment, ahová
sejti, hogy ment, akkor biztonságban van. Majd holnap felkeresi, amikor Lucy
elutazott. Most vele akart lenni, szó sem lehetett arról, hogy az utolsó napot
Aleksi kajtatásával töltse el, aki amúgy is tud vigyázni magára. Lucy persze
aggódott, de elmondta neki, semmi oka rá.
Kisvártatva kilépett a lány a
fürdőszobából, és a fiúnak elállt a lélegzete. Lucy egy egyberészes, térd fölé
érő halványkék-ezüstszínű ruhát viselt, hozzáillő ezüstnyaklánccal és
kristályfülbevalóval. Haja lágy hullámokban omlott a mellére, és feketével
húzta ki a szemét, ami mintegy ékkőként ragyogott.
– Hű… Gyönyörű vagy – nyögte ki Lukas
elakadó lélegzettel. Felállt, és odalépett a lányhoz, akihez alig mert
hozzáérni. Tartott attól, ha megérinti, szertefoszlik. Lucy átszelte a
távolságot, és két tenyerébe fogta az arcát. Csókot lehelt az ajkára, és mélyen
a szemébe nézett.
– Köszönöm – suttogta az ajkai közé. –
Te is nagyon jól nézel ki. Indulhatunk?
Lukas bólintott, amire kimentek az
előszobába. Ott a lány magára kapott egy hosszú, fekete posztókabátot, ahogyan
Lukas is felhúzta magára a sajátját. Megfogták egymás kezét, és elindultak a
világítótorony felé. A fiú lélegzete ismét elállt, amikor felmentek, és
meglátta a Lucy által kicsinosított helyiséget. A kanapén párnák sorakoztak, és
a kisasztalon gyertyák álltak. Minden csillogott-villogott, egy árva porszemet
se lehetett találni. A kör alakú ablakokon keresztül halvány fény szűrődött be,
bár nem sok világosságot adott.
– Ezt te csináltad…? – kérdezte a fiú
meghatottan. Leült a kanapéra a lánnyal együtt, akit rögtön átkarolt.
– Igen, én. Azt akartam, hogy…
emlékezetes legyen ez a nap.
Elcsuklott a hangja, és keserűen felsóhajtott.
Elvette az asztalról az öngyújtót, és meggyújtotta a gyertyákat. A kanóc rögtön
lángra kapott, és hamarosan sárgás-narancsos fény töltötte be a teret.
Lukas nagyon is a tudatában volt annak,
hogy ez az utolsó, együtt töltött napjuk, ugyanakkor, tudatalatt nem akarta
elfogadni.
– Biztos, hogy elmész…? – kérdezte meg
reményvesztetten.
– Sajnos igen… De, ha minden jól alakul,
újra látjuk egymást… talán nem is olyan soká. – Lucy bánatosan nézett rá, és
megcirógatta az arcát. Lukas rásimította a kezét, és lehunyta a szemét – türtőztetnie
kellett magát, hogy ne fakadjon sírva.
– Ezt… ezt neked hoztam. – A lány
előhúzott a kistáskájából egy nagy alakú, díszes borítékot. A fiú átvette tőle,
és lassan kibontotta. Egy bekeretezett rajzot rejtett magában, ami Lucyt
ábrázolta. Meglepően élethű és művészi volt. Alatta egy összehajtogatott levél
feküdt, és amikor ki akarta bontani, a lány rátette a kezét a kezére,
megállítva a mozdulatban.
– Ne. Majd akkor, ha elmentem.
– Rendben. Köszönöm, gyönyörű ez a rajz.
– Meghatottságában nem tudta, mit mondjon, hogyan is fejezze ki azt, ami benne
kavarog.
– Filip készítette… Sajnálom, hogy csak
ennyit adhatok, de… sajnos most minden pénz otthonra kell, és…
– Ne! Ne magyarázkodj. Ez a
legtökéletesebb ajándék, amit valaha kaptam – mondta Lukas, és nem hazudott,
valóban így volt. – Én is készültem neked. – A fiú átadott a lánynak egy
csomagocskát, amiben egy CD volt.
– Oh, mi ez? – kérdezte Lucy.
– Felvettem diktafonnal azt, ahogyan
játszom… Az általam szerzett dalok, kettőt közülük neked írtam.
A lány ettől teljesen elérzékenyült, és
szipogva a nyakába borult. Összevissza csókolgatta, és halk „köszönömöket”
rebegett.
– Be is teszem, még szerencse, hogy
hoztam magnót. – Az említett tárgy a földön állt, és Lucy odament, hogy betegye
a CD-t és elindítsa. Hamarosan felcsendült az első, szomorkás dallam, amely a
lelkükig hatolt.
– Édes Istenem… Ez annyira gyönyörű… –
Lucy odabújt hozzá, az ölébe, és a mellkasára hajtotta a fejét. Lukas rögtön
átkarolta.
– Örülök, hogy tetszik. – A fiú lágyan
elkezdte simogatni a lány hátát és a vállát, míg Lucy a karját és a nyakát
cirógatta. Teljesen elmerültek a zenében és egymás testének feltérképezésében.
Lukas keze lassan a lány ruhája alá, a combjára siklott, amire Lucy
megborzongott. Akaratlanul is közelebb húzódott hozzá, így testük egymásnak
feszült. A fiú tenyere még feljebb vándorolt, és végighúzta ujjait a lány
bugyijának a szegélyén. A lány összerezzent, és enyhén elhajolt tőle.
– Bo… bocsánat – szabadkozott a fiú, és
rögtön elhúzta a kezét.
– Nem, én… csak nem számítottam erre,
de… ettől függetlenül… – hebegte vöröslő fejjel Lucy.
– Igen…? – bizonytalanodott el Lukas is.
Lucy enyhén megrázta a fejét, és a fiú
ajkához hajolt. Forrón megcsókolta, és visszacsúszott Lukas ölébe. A fiú természetesen
vágyott rá, nagyon is, de belül tudta, hogy ez az első és utolsó alkalmuk. A
ténytől kettős érzések kavarogtak benne: egyrészt szomorúság járta át, másrészt
nagyon izgult. Vajon milyen lesz? Ugye nem bénázza el? Lucy is szeretné, vagy
csak azért ment bele, mert ő is tudja, hogy csak most lesz erre alkalmuk…? Ha
pedig megtörténik, elégedett lesz a teljesítményével…?
A fiú megszakította a csókot, és
félénken, tétován nézett a lányra.
– Ha… ha nem szeretnéd, akkor…
– Szeretném – mondta ki Lucy határozottan.
Lukas szíve megugrott a kijelentésre, és égő tekintettel nézett rá.
– Ha béna leszek…
– Ha én leszek béna… – kontrázott rá a
lány.
– Nem baj… Együtt leszünk azok.
Lukas átölelte Lucyt, és szenvedélyesen
megcsókolta. Eközben a keze a lány hátán kitapintotta a cipzárt, és lehúzta
róla. Lucy egy pillanatra megdermedt, de utána ugyanúgy csókolta tovább. A fiú
vére teljesen felforrt, és kissé türelmetlenül kibújtatta a lányt a ruhából.
Szájtátva végigmérte gyönyörű testét, és szinte elakadt a lélegzete. Lucy
hófehér, csipkés melltartót és bugyit viselt, és bőre teljesen sima és feszes
volt.
– Hozzád se merek érni… – közölte a fiú
jó fél perc bámulás után. Lefagyott, és csak nézte a lányt, szinte áhítattal.
– Csak… nyugodtan – fogta meg Lucy a
kezét, és a vállára vezette. Lukas lehunyta a szemét, ahogyan végigsimított
rajta, és egyre lejjebb haladt. Érezte, hogy remeg a keze, ahogyan ő is, egész
testében. Hogy a gyönyörtől, vagy az izgatottságtól, esetleg a kettőtől
együttvéve, nem tudta. Elért a combjához, és kinyitotta a szemét. Lucy arcába
nézett; látni akarta a reakcióját. A lány hátravetette a fejét, és az ajkát
harapdálta finoman.
– Annyira… annyira… – kereste Lukas a
szavakat, de nem találta. Mit is akart mondani…? Annyira gyönyörű? Elcsépelt
szó lett volna Lucyre és a helyzetre. Amit érzett, szavakban nem lehetett
leírni. Ez az a pont volt, amikor a szavakat a test beszéde váltotta fel. Hogy
érzéseit kifejezze, mohón megcsókolta a lányt, és lassan lenyomta a kanapéra.
Ráfeküdt, és finoman nekitolta a csípőjét a csípőjének. Lucy halkan felnyögött,
és ujjaival megragadta a nadrágjának a szegélyét. Bizonytalanul, hozzá
hasonlóan reszkető kézzel elkezdte lehúzni róla. Lukas besegített neki, mert
előbb ki kellett gombolni ahhoz, hogy meg tudjon szabadulni tőle. Ezután az
inge követte, és hamarosan az alsóneműjük. Immáron meztelenül feküdtek
egymáson, és ekkor felcsendült az a dallam, amit Lukas Lucynek írt.
Mindkettejük szívébe fájdalom hasított, és egyszerre eszükbe jutott az, hogy
Lucy hazamegy…
– Sze… szeretlek – suttogta Lukas
könnyes szemmel, és a lányba hatolt. Leírhatatlan, mindent elsöprő érzés volt,
még annak ellenére is, hogy folytak az arcáról a könnyek, ahogyan Lucyéről is.
A lány tompán felszisszent, és ujjai a hátába préselődtek.
– Én… én is téged.
– Nem… nem akarom, hogy… hazamenj… –
lihegte Lukas, miközben lassan elkezdett mozogni a lányban. Forró volt, nedves
és szűk, és iszonyúan kellemes. Élete legjobb érzését élte át, de közben egyre
csak patakzottak a könnyei, jóformán alig látott tőlük. Attól tartott, nem is
bírja ilyen állapotban folytatni.
– Én… én sem…
Lukas, hogy ne adja át magát teljesen a
bánatnak, hevesen megcsókolta a lányt. Normális esetben ez kellett volna, hogy
legyen a legboldogabb pillanatainak egyike, de sajnos beárnyékolta a Lucy távozása
miatt érzett szomorúsága. Amikor belegondolt abba, hogy ezt a csodálatos érzést
most élheti át először és ki tudja mennyi ideig utoljára, kétségbeesetten
csókolni és simogatni kezdte a testét ott, ahol érte. Magába akarta szívni a
lány minden porcikáját, testének minden egyes rezdülését, hogy később, miután
elmegy, legyen mire emlékeznie.
Csípőmozdulatai erőteljesebbé és
gyorsabbá váltak, és egyre szaporábban vette a levegőt Lucyvel együtt. A
gyönyör kapujában jártak, és együtt léptek be rajta. Egyszerre minden megszűnt,
és mindkettejüket elöntötte a legédesebb érzés. Ez egyszerre volt felszabadító
és minden érzéket kielégítő; még egyikőjük sem élt át ilyen és ekkora
boldogságot. Lukas lihegve a lányra borult, és könnyektől áztatott arcát belefúrta
a nyakába. Egy darabig egymáson pihentek, és próbálták feldolgozni a kavargó
érzéseiket.
– S… sajnálom, hogy… – szólalt meg
Lukas; arra utalt, hogy sajnálja, hogy elsírta magát, és hogy Lucyt is
megríkatta.
– Ne kérj bocsánatot! Ez… ez tökéletes
volt, és… örülök, hogy veled vesztettem el.
– Én pedig örülök annak, hogy méltónak
találtál rá.
– Ezt én is mondhatnám.
– Te vagy az első és utolsó ember az
életemben – mondta ki Lukas őszintén, amire a lány ismét elsírta magát. Oldalra
feküdtek, és magukra vonták a Lucy által odakészített takarót. Az alatt
beszélgettek meztelenül, órákon keresztül, míg el nem nyomta őket az álom.
Reggel egymás karjaiban ébredtek, és még ahhoz is alig volt lelkierejük, hogy
egyáltalán felöltözzenek. A lány gépe két órakor indult, addig Lucynél
tartózkodtak. A lány összeszedte a maradék holmiját, és összebújva beszélgettek
egymással. Taxival mentek a repülőtérre, ahol Silja is ott volt. Minden az
elmúlásra emlékeztette őket. Maga a helyszín, az esőre álló idő, a komor, sötét
fellegek. Még a szagok is: mellettük valaki egy gerberacsokrot tartott a
kezében, amit gyakran tettek a sírokra. Ezek a dolgok csak fokozták a
rosszkedvüket.
– Odamegyek elköszönni tőle – mondta
Lucy Lukasnak, és magára hagyta a fiút. Azt hitte, végig sírni fog, de
elapadtak a könnyei. Apátiába süllyedve meredt maga elé, próbálva kizárni a
külvilág történéseit és zajait. A lány visszament hozzá, és megölelte.
– Rettenetesen hiányozni fogsz – súgta a
fülébe elcsukló hangon.
– Nekem is… – Lukas szinte összeroppantotta
a lány csontjait, és alig akarta elengedni. Lucy gépe hamarosan indult, és fel
kellett rá szállni. Még egyszer, utoljára megcsókolták egymást, és hosszasan
egymás szemébe néztek. A lány végtelenül szomorúnak tűnt, és könnyek folytak
végig az arcán. Immáron Lukas is könnyezett, eddig tartott az önuralma.
– Szeretlek – lehelte maga elé a fiú
olyan halkan, hogy azt hitte, Lucy nem is hallja.
– Én is téged – suttogta a lány vissza,
és elindult a repülőgép felé. Az ajtóban megállt, és integetett nekik, amit ő
és Silja is viszonzott. Majd eltűnt a gép belsejében, magára hagyva a megtört
és zokogó fiút. Amikor pár perc múlva felszállt a gép, és vele együtt Lucy,
Lukas még jó darabig nézett utána, egészen addig, amíg el nem tűnt teljesen a
horizonton. Aztán lerogyott a földre, nem törődve azzal, hogy Silja is látja,
és a tenyerébe temette az arcát. Lucy. Elment. Elment, ahogyan minden fontos
személy az életében. Elviselhetetlen fájdalom tépte lelkét, és zokogott, mint
egy gyermek, ki elvesztette édesanyját… Majdhogynem ezt élte át az ő halálakor,
és erősen a hajába markolt, hogy levezesse valahogyan a kínt. Silja ekkor
leguggolt mellé, és a hátára tette a kezét. Most, életében először nem tolta el
magától, sőt, megfordult, és átölelte fogadott nővérét. Hiszen egy cipőben jártak,
neki is ugyanúgy fájt Lucy, a legjobb barátnője elvesztése.
– Gyere. Menjünk haza.
Lukas feltápászkodott, és elindult
Siljával együtt, vissza se nézve.