2015. 09. 29.

32. fejezet

Sziasztok!

Huhh, elérkeztünk ehhez is... Ez az utolsó előtti fejezet, el sem hiszem. :O Ahogyan előző bejegyzésben írtam, sajnálom, hogy csak most hoztam, de suli miatt nem nagyon volt időm írni. Eléggé szomorú fejezet lett szerintem, talán az egyik legszomorúbb, de remélem, azért tetszeni fog! :) 


Silja a tengerparton üldögélt, és megkövülten bámult a levélre. Már vagy ötvenszer elolvasta a tartalmát, és útnak indult, hogy megtalálja a fiút. Fogalma sem volt, hová mehetett, először Filip hajóján, majd a romoknál kereste. Körbetelefonálta fogadott bátyja ismerőseit, írt nekik, de senki nem tudott róla semmit. Halálra aggódta magát miatta, és rettentő lelkiismeret-furdalás kínozta. Utólag belátta, hogy hiba volt úgy kezdeni, hogy „megcsaltalak”, hiszen ő sem tudta biztosan. De annyira kétségbeesett, hogy nem bírt mást mondani. Egyszerűen képtelen volt visszaemlékezni az osztálykiránduláson történtekre. Ismerve magát biztosan nem feküdt le Mikával, hiszen mindennél jobban szerette Aleksit, Mikát pedig ki nem állhatta. Ezek szerint a fiú hazudott neki, viszont ott volt a pakliban a „de mi van, ha…” A feltételezéstől is felfordult a gyomra, ráadásul ki tudja, hogy védekeztek-e… Hiszen nem emlékezett semmire. Az is lehet, hogy beGinázta, így gyakorlatilag azt tehetett vele, amit csak akart. A pánikroham kerülgette, ha belegondolt ebbe, és nagyon remélte, hogy nem terhes… Rettentően megviselte lelkileg az eset, és halkan sírdogált a padon. Ősz lévén igencsak hideg volt, így kabátot és kendőt húzott magára. Csípős szél fújt, és esőre állt az idő. Átölelte a testét, így próbálva melegíteni magát.
Hirtelen egy kezet érzett meg a vállán, amitől úgy megrémült, hogy megugrott. Szívverése alábbhagyott, amikor rájött arra, csak Filip az. A fiú fekete vászonkabátot viselt, és szakállát teljesen lenyírta, de még a hajából is vágatott pár centit. Oldalasan volt fésülve, és kevésbé tűnt göndörnek, mint szokott. Szürke szövetnadrágja élére volt vasalva, és lábán sötét színű, fényesre csiszolt bőrcipő feszült. A szokásosnál is elegánsabban nézett ki, ami nála nagy szó, mert mindig is jobban ügyelt a külsejére, mint egy átlag férfi. Siljának nehezen fért a fejébe, hogy pont neki nincs barátnője. Most különösen vonzó volt így, ebben a szerelésben, és rendezett hajjal. 
– Mi bánt, szép hölgy? – kérdezte a fiú szomorkás hangon, és leült mellé. Silja orrát megcsapta kellemes, teára emlékeztető illata – fahéj, gyömbér és talán kardamom.
A lány kinyitotta, majd becsukta a száját; nem bírt felelni, a sírás miatt elcsuklott a hangja. Filip kinyúlt az arca felé, és gyengéden letörölte a könnyeit. Silja hevesen utánakapott, és erősen magához ölelte a fiút. Belefúrta fejét a mellkasába, ami ugyan közel sem volt olyan széles és izmos, mint Aleksinek, de nagyon is kellemes érzéseket váltott ki belőle. Filip ráhajtotta a fejét a vállára, és végigsimított a hátán. A fiú tökéletes vigasztalónak bizonyult; nem kérdezgette, és lágyan simogatta addig, amíg le nem nyugodott. Ekkor eltolta magától egy picit, és aggódva nézett rá.
– Szeretnél beszélni róla? Szívesen meghallgatlak, amennyiben publikus.
– Aleksiről van szó… – Silja összeszedte magát, és kinyögte ezt a mondatot. – Eltűnt.
– Hogyan…? – kerekedett ki Filip szeme.
A lány felsóhajtott, és elmondta neki, mi történt. Fel sem mert igazán nézni a fiúra, tartott attól, hogy elítéli őt. Szégyentől vörös arccal nézett maga elé.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs semmi baja Aleksinek. Tud vigyázni magára, és valószínűleg csak időre van szüksége, hogy feldolgozza ezt az egészet. – Filip nyugodt hangon, tárgyilagosan beszélt, mindenféle megvetés nélkül.
– Hogy tehettem ilyet… – sóhajtott fel a lány szaggatottan.
– Mika hogy tehetett ilyet. Ártatlan, önkívületben lévő hölgyeket kihasználni véleményem szerint súlyos bűn, és most az egyszer egyetértek Aleksi erőszakos fellépésével szemben.
– Aleksi engem hibáztat, és azt hiszi, én is akartam… Nem hagyta, hogy végigmondjam, és… és szakított velem. – Silja hangja ismét elcsuklott, de nem sírta el magát. Filip rögtön intézkedett: közelebb vonta magához a lányt, és átölelte. Ez nyugtató hatással volt Siljára, de korántsem csillapult le teljesen.
– Ha megtudja az igazságot, nem téged fog hibáztatni, hiszen te nem tehetsz róla – vigasztalta a fiú, miközben a haját fésülgette az ujjaival. Egészen másképp ért hozzá, mint Aleksi: talán kicsit gyengédebben és finomabb mozdulatokkal. Aleksi annyira… intenzív volt, mindent elsöprő, míg Filip kifinomult és megfontolt. Akaratlanul is összehasonlította kettőjüket, és ismét arra jutott, hogy neki Aleksi kell. Filip egyszerűen nem az ő típusa volt. Ő egy érzékeny művészlélek, olyan lelki dimenziókkal, amikhez ő nem érhet fel. Épp ezért nem lenne hozzá méltó társ. Barátnak viszont tökéletes volt, és remélte, hogy a fiú mihamarabb megtalálja élete szerelmét.
– Kettőn áll a vásár… – csóválta meg a lány a fejét. Kezdett számára terhessé válni a téma. – Kérlek, beszéljünk másról…
– Természetesen, megértem. Miről szeretnél társalogni?
– Teljesen mindegy… Rád bízom.
– Ez nem biztos, hogy szerencsés, tekintve, hogy az általam kedvelt témák a legtöbb ember számára érdektelenek. De ha gondolod, szívesen értekezek a zene fejlődéstörténetéről, vagy Platón műveinek a hatásáról.
– Háát…
– Sejtettem – nevetett fel a fiú, majd elhúzódott tőle, és az égre szegezte a tekintetét. – Egyébként ma este lesz fellépésem Helsinkiben, csellón fogok játszani, ha szeretnél, gyere el, ingyen be tudlak vinni. Sajnos nem-igen tudtam rá gyakorolni a kezem miatt, csak az utóbbi napokban, mert még nem jött teljesen rendbe.
– Köszönöm, de szerintem kihagyom, hátha visszatér Aleksi… De sok sikert, biztos ügyes leszel!
A fiú biccentett, majd tördelni kezdte a kezét. A lány látta rajta, hogy valamin rágódik, ezért finoman megérintette a vállát.
– Mi a baj?
– Semmi különös, nem szeretnélek fárasztani vele, hiszen az én problémám jócskán eltörül a tiéd mellett.
– Tudod, hogy bármikor szívesen meghallgatlak.
Filip melegen rámosolygott, és végigsimított a vállán.
– Köszönöm, ez nagyon jólesik. Arról van szó, hogy az utóbbi időben rendkívül magányosnak érzem magamat, és szeretnék végre magam mellé egy társat.
– Oh… Sohasem volt még barátnőd?
A fiú szégyenlősen megcsóválta a fejét.
– Ha a tinédzserkori fellángolásomat nem számítjuk… Mindössze két hetet jártunk, mármint, ha az járásnak nevezhető. Azóta semmi. Persze tudom, bennem van a hiba, túl magasak az elvárásaim, és azt is tudom, hogy nem vagyok egy könnyű eset…
– Ne is adj lejjebb az elvárásaidból! Igen, tényleg, hogy is mondjam… fura vagy, de sok fura ember van még. Legfeljebb szűkebb rétegen belül kell keresned, ezért nehezebb a helyzeted egy átlagembernél. De ne is bánd, ettől vagy különleges.
Filip meghatottan nézett rá, látszott rajta, mennyire megindították a lány szavai.
– Köszönöm. Ilyen szépeket még senki nem mondott nekem.
– Nem? – rendült meg Silja, hiszen véleménye szerint nem mondott semmi különöset.
– A legtöbb ember a hibáimat emeli ki, és azokat rója fel nekem. Világéletemben azt kellett hallgatnom, hogy „ciki” kilógni a sorból, és próbáljak beilleszkedni. Egy ideig próbáltam, de egyszerűen nem bírtam. Ti vagytok az első barátaim, akik elfogadnak engem, és ezért végtelenül hálás vagyok. Köszönöm. – A fiú szemében könnyek ültek, ajkán boldog mosoly játszott. Silja megsajnálta, és szorosan átölelte. Annyira szerette Filipet!
Egy ideig így voltak, majd elhúzódtak egymástól. Látszott a fiún, hogy helyreállt a lelki békéje. Arcvonásai kisimultak, és laza testhelyzetet vett fel.
– Minden rendben veled, és ne aggódj, rád fog találni a szerelem! Talán pont az előadáson. Ki tudja?
– Legyen így! Jó lenne…
– Számomra felfoghatatlan, hogy pont neked nincs barátnőd… Hisz intelligens vagy, jóképű és udvarias – mondta Silja, és tényleg így is gondolta. Azért mondta ezeket, mert erősíteni akarta a fiú önbizalmát, ami a jelekből ítélve nem lehetett túl nagy. Pedig minden oka megvolt arra, hogy az legyen. Filip elpirult a bókoktól.
– Talán épp ez a baj.
– Figyelj… akinek ez baj, az nem a te súlycsoportod. Hidd el, nem akarsz egy olyan lánnyal járni, akinek sikk a tudatlanság és a bunkóság.
– Igazad van – mosolyodott el a fiú bizonytalanul. – De nem is fárasztalak tovább ezzel, most megyek, mert a végén még elkésem. Szép napot, és fel a fejjel! – Filip felállt, ahogyan Silja is, és búcsúzóul megölelte. Sarkon fordult, és elindult a házuk felé. A lány egyedül maradt, kavargó gondolataival.

~~*~~

Lukas Lucy ágyán ült, és várta a lányt. Lucy a fürdőszobában tartózkodott; épp magát csinosította. Ma volt az utolsó, együtt töltött napjuk, és jól akart kinézni. Lukas ennek tiszteletére egy fekete, aranygombos inget és farmernadrágot húzott. Mindketten értesültek Aleksi eltűnéséről, és Lukas sejtette, merre van a fiú… Ahogyan azt is tudta, miért ment oda. Nem aggódott érte különösebben, hiszen ha oda ment, ahová sejti, hogy ment, akkor biztonságban van. Majd holnap felkeresi, amikor Lucy elutazott. Most vele akart lenni, szó sem lehetett arról, hogy az utolsó napot Aleksi kajtatásával töltse el, aki amúgy is tud vigyázni magára. Lucy persze aggódott, de elmondta neki, semmi oka rá.
Kisvártatva kilépett a lány a fürdőszobából, és a fiúnak elállt a lélegzete. Lucy egy egyberészes, térd fölé érő halványkék-ezüstszínű ruhát viselt, hozzáillő ezüstnyaklánccal és kristályfülbevalóval. Haja lágy hullámokban omlott a mellére, és feketével húzta ki a szemét, ami mintegy ékkőként ragyogott.
– Hű… Gyönyörű vagy – nyögte ki Lukas elakadó lélegzettel. Felállt, és odalépett a lányhoz, akihez alig mert hozzáérni. Tartott attól, ha megérinti, szertefoszlik. Lucy átszelte a távolságot, és két tenyerébe fogta az arcát. Csókot lehelt az ajkára, és mélyen a szemébe nézett.
– Köszönöm – suttogta az ajkai közé. – Te is nagyon jól nézel ki. Indulhatunk?
Lukas bólintott, amire kimentek az előszobába. Ott a lány magára kapott egy hosszú, fekete posztókabátot, ahogyan Lukas is felhúzta magára a sajátját. Megfogták egymás kezét, és elindultak a világítótorony felé. A fiú lélegzete ismét elállt, amikor felmentek, és meglátta a Lucy által kicsinosított helyiséget. A kanapén párnák sorakoztak, és a kisasztalon gyertyák álltak. Minden csillogott-villogott, egy árva porszemet se lehetett találni. A kör alakú ablakokon keresztül halvány fény szűrődött be, bár nem sok világosságot adott.
– Ezt te csináltad…? – kérdezte a fiú meghatottan. Leült a kanapéra a lánnyal együtt, akit rögtön átkarolt.
– Igen, én. Azt akartam, hogy… emlékezetes legyen ez a nap.
Elcsuklott a hangja, és keserűen felsóhajtott. Elvette az asztalról az öngyújtót, és meggyújtotta a gyertyákat. A kanóc rögtön lángra kapott, és hamarosan sárgás-narancsos fény töltötte be a teret.
Lukas nagyon is a tudatában volt annak, hogy ez az utolsó, együtt töltött napjuk, ugyanakkor, tudatalatt nem akarta elfogadni.
– Biztos, hogy elmész…? – kérdezte meg reményvesztetten.
– Sajnos igen… De, ha minden jól alakul, újra látjuk egymást… talán nem is olyan soká. – Lucy bánatosan nézett rá, és megcirógatta az arcát. Lukas rásimította a kezét, és lehunyta a szemét – türtőztetnie kellett magát, hogy ne fakadjon sírva.
– Ezt… ezt neked hoztam. – A lány előhúzott a kistáskájából egy nagy alakú, díszes borítékot. A fiú átvette tőle, és lassan kibontotta. Egy bekeretezett rajzot rejtett magában, ami Lucyt ábrázolta. Meglepően élethű és művészi volt. Alatta egy összehajtogatott levél feküdt, és amikor ki akarta bontani, a lány rátette a kezét a kezére, megállítva a mozdulatban.
– Ne. Majd akkor, ha elmentem.
– Rendben. Köszönöm, gyönyörű ez a rajz. – Meghatottságában nem tudta, mit mondjon, hogyan is fejezze ki azt, ami benne kavarog.
– Filip készítette… Sajnálom, hogy csak ennyit adhatok, de… sajnos most minden pénz otthonra kell, és…
– Ne! Ne magyarázkodj. Ez a legtökéletesebb ajándék, amit valaha kaptam – mondta Lukas, és nem hazudott, valóban így volt. – Én is készültem neked. – A fiú átadott a lánynak egy csomagocskát, amiben egy CD volt.
– Oh, mi ez? – kérdezte Lucy.
– Felvettem diktafonnal azt, ahogyan játszom… Az általam szerzett dalok, kettőt közülük neked írtam.
A lány ettől teljesen elérzékenyült, és szipogva a nyakába borult. Összevissza csókolgatta, és halk „köszönömöket” rebegett.
– Be is teszem, még szerencse, hogy hoztam magnót. – Az említett tárgy a földön állt, és Lucy odament, hogy betegye a CD-t és elindítsa. Hamarosan felcsendült az első, szomorkás dallam, amely a lelkükig hatolt.
– Édes Istenem… Ez annyira gyönyörű… – Lucy odabújt hozzá, az ölébe, és a mellkasára hajtotta a fejét. Lukas rögtön átkarolta.
– Örülök, hogy tetszik. – A fiú lágyan elkezdte simogatni a lány hátát és a vállát, míg Lucy a karját és a nyakát cirógatta. Teljesen elmerültek a zenében és egymás testének feltérképezésében. Lukas keze lassan a lány ruhája alá, a combjára siklott, amire Lucy megborzongott. Akaratlanul is közelebb húzódott hozzá, így testük egymásnak feszült. A fiú tenyere még feljebb vándorolt, és végighúzta ujjait a lány bugyijának a szegélyén. A lány összerezzent, és enyhén elhajolt tőle.
– Bo… bocsánat – szabadkozott a fiú, és rögtön elhúzta a kezét.
– Nem, én… csak nem számítottam erre, de… ettől függetlenül… – hebegte vöröslő fejjel Lucy.
– Igen…? – bizonytalanodott el Lukas is.
Lucy enyhén megrázta a fejét, és a fiú ajkához hajolt. Forrón megcsókolta, és visszacsúszott Lukas ölébe. A fiú természetesen vágyott rá, nagyon is, de belül tudta, hogy ez az első és utolsó alkalmuk. A ténytől kettős érzések kavarogtak benne: egyrészt szomorúság járta át, másrészt nagyon izgult. Vajon milyen lesz? Ugye nem bénázza el? Lucy is szeretné, vagy csak azért ment bele, mert ő is tudja, hogy csak most lesz erre alkalmuk…? Ha pedig megtörténik, elégedett lesz a teljesítményével…?
A fiú megszakította a csókot, és félénken, tétován nézett a lányra.
– Ha… ha nem szeretnéd, akkor…
– Szeretném – mondta ki Lucy határozottan. Lukas szíve megugrott a kijelentésre, és égő tekintettel nézett rá.
– Ha béna leszek…
– Ha én leszek béna… – kontrázott rá a lány.
– Nem baj… Együtt leszünk azok.

Lukas átölelte Lucyt, és szenvedélyesen megcsókolta. Eközben a keze a lány hátán kitapintotta a cipzárt, és lehúzta róla. Lucy egy pillanatra megdermedt, de utána ugyanúgy csókolta tovább. A fiú vére teljesen felforrt, és kissé türelmetlenül kibújtatta a lányt a ruhából. Szájtátva végigmérte gyönyörű testét, és szinte elakadt a lélegzete. Lucy hófehér, csipkés melltartót és bugyit viselt, és bőre teljesen sima és feszes volt.
– Hozzád se merek érni… – közölte a fiú jó fél perc bámulás után. Lefagyott, és csak nézte a lányt, szinte áhítattal.
– Csak… nyugodtan – fogta meg Lucy a kezét, és a vállára vezette. Lukas lehunyta a szemét, ahogyan végigsimított rajta, és egyre lejjebb haladt. Érezte, hogy remeg a keze, ahogyan ő is, egész testében. Hogy a gyönyörtől, vagy az izgatottságtól, esetleg a kettőtől együttvéve, nem tudta. Elért a combjához, és kinyitotta a szemét. Lucy arcába nézett; látni akarta a reakcióját. A lány hátravetette a fejét, és az ajkát harapdálta finoman.
– Annyira… annyira… – kereste Lukas a szavakat, de nem találta. Mit is akart mondani…? Annyira gyönyörű? Elcsépelt szó lett volna Lucyre és a helyzetre. Amit érzett, szavakban nem lehetett leírni. Ez az a pont volt, amikor a szavakat a test beszéde váltotta fel. Hogy érzéseit kifejezze, mohón megcsókolta a lányt, és lassan lenyomta a kanapéra. Ráfeküdt, és finoman nekitolta a csípőjét a csípőjének. Lucy halkan felnyögött, és ujjaival megragadta a nadrágjának a szegélyét. Bizonytalanul, hozzá hasonlóan reszkető kézzel elkezdte lehúzni róla. Lukas besegített neki, mert előbb ki kellett gombolni ahhoz, hogy meg tudjon szabadulni tőle. Ezután az inge követte, és hamarosan az alsóneműjük. Immáron meztelenül feküdtek egymáson, és ekkor felcsendült az a dallam, amit Lukas Lucynek írt. Mindkettejük szívébe fájdalom hasított, és egyszerre eszükbe jutott az, hogy Lucy hazamegy…
– Sze… szeretlek – suttogta Lukas könnyes szemmel, és a lányba hatolt. Leírhatatlan, mindent elsöprő érzés volt, még annak ellenére is, hogy folytak az arcáról a könnyek, ahogyan Lucyéről is. A lány tompán felszisszent, és ujjai a hátába préselődtek.
– Én… én is téged.
– Nem… nem akarom, hogy… hazamenj… – lihegte Lukas, miközben lassan elkezdett mozogni a lányban. Forró volt, nedves és szűk, és iszonyúan kellemes. Élete legjobb érzését élte át, de közben egyre csak patakzottak a könnyei, jóformán alig látott tőlük. Attól tartott, nem is bírja ilyen állapotban folytatni.
– Én… én sem…
Lukas, hogy ne adja át magát teljesen a bánatnak, hevesen megcsókolta a lányt. Normális esetben ez kellett volna, hogy legyen a legboldogabb pillanatainak egyike, de sajnos beárnyékolta a Lucy távozása miatt érzett szomorúsága. Amikor belegondolt abba, hogy ezt a csodálatos érzést most élheti át először és ki tudja mennyi ideig utoljára, kétségbeesetten csókolni és simogatni kezdte a testét ott, ahol érte. Magába akarta szívni a lány minden porcikáját, testének minden egyes rezdülését, hogy később, miután elmegy, legyen mire emlékeznie.
Csípőmozdulatai erőteljesebbé és gyorsabbá váltak, és egyre szaporábban vette a levegőt Lucyvel együtt. A gyönyör kapujában jártak, és együtt léptek be rajta. Egyszerre minden megszűnt, és mindkettejüket elöntötte a legédesebb érzés. Ez egyszerre volt felszabadító és minden érzéket kielégítő; még egyikőjük sem élt át ilyen és ekkora boldogságot. Lukas lihegve a lányra borult, és könnyektől áztatott arcát belefúrta a nyakába. Egy darabig egymáson pihentek, és próbálták feldolgozni a kavargó érzéseiket. 
– S… sajnálom, hogy… – szólalt meg Lukas; arra utalt, hogy sajnálja, hogy elsírta magát, és hogy Lucyt is megríkatta.
– Ne kérj bocsánatot! Ez… ez tökéletes volt, és… örülök, hogy veled vesztettem el.
– Én pedig örülök annak, hogy méltónak találtál rá.
– Ezt én is mondhatnám.
– Te vagy az első és utolsó ember az életemben – mondta ki Lukas őszintén, amire a lány ismét elsírta magát. Oldalra feküdtek, és magukra vonták a Lucy által odakészített takarót. Az alatt beszélgettek meztelenül, órákon keresztül, míg el nem nyomta őket az álom. Reggel egymás karjaiban ébredtek, és még ahhoz is alig volt lelkierejük, hogy egyáltalán felöltözzenek. A lány gépe két órakor indult, addig Lucynél tartózkodtak. A lány összeszedte a maradék holmiját, és összebújva beszélgettek egymással. Taxival mentek a repülőtérre, ahol Silja is ott volt. Minden az elmúlásra emlékeztette őket. Maga a helyszín, az esőre álló idő, a komor, sötét fellegek. Még a szagok is: mellettük valaki egy gerberacsokrot tartott a kezében, amit gyakran tettek a sírokra. Ezek a dolgok csak fokozták a rosszkedvüket.
– Odamegyek elköszönni tőle – mondta Lucy Lukasnak, és magára hagyta a fiút. Azt hitte, végig sírni fog, de elapadtak a könnyei. Apátiába süllyedve meredt maga elé, próbálva kizárni a külvilág történéseit és zajait. A lány visszament hozzá, és megölelte.
– Rettenetesen hiányozni fogsz – súgta a fülébe elcsukló hangon.
– Nekem is… – Lukas szinte összeroppantotta a lány csontjait, és alig akarta elengedni. Lucy gépe hamarosan indult, és fel kellett rá szállni. Még egyszer, utoljára megcsókolták egymást, és hosszasan egymás szemébe néztek. A lány végtelenül szomorúnak tűnt, és könnyek folytak végig az arcán. Immáron Lukas is könnyezett, eddig tartott az önuralma.
– Szeretlek – lehelte maga elé a fiú olyan halkan, hogy azt hitte, Lucy nem is hallja.
– Én is téged – suttogta a lány vissza, és elindult a repülőgép felé. Az ajtóban megállt, és integetett nekik, amit ő és Silja is viszonzott. Majd eltűnt a gép belsejében, magára hagyva a megtört és zokogó fiút. Amikor pár perc múlva felszállt a gép, és vele együtt Lucy, Lukas még jó darabig nézett utána, egészen addig, amíg el nem tűnt teljesen a horizonton. Aztán lerogyott a földre, nem törődve azzal, hogy Silja is látja, és a tenyerébe temette az arcát. Lucy. Elment. Elment, ahogyan minden fontos személy az életében. Elviselhetetlen fájdalom tépte lelkét, és zokogott, mint egy gyermek, ki elvesztette édesanyját… Majdhogynem ezt élte át az ő halálakor, és erősen a hajába markolt, hogy levezesse valahogyan a kínt. Silja ekkor leguggolt mellé, és a hátára tette a kezét. Most, életében először nem tolta el magától, sőt, megfordult, és átölelte fogadott nővérét. Hiszen egy cipőben jártak, neki is ugyanúgy fájt Lucy, a legjobb barátnője elvesztése.
– Gyere. Menjünk haza.
Lukas feltápászkodott, és elindult Siljával együtt, vissza se nézve.   
Vélemények:

2015. 09. 28.

:)

Sziasztok!

Ha minden jól megy, ma hozom az új részt. Elnézést a késésért, lelkiismeret-furdalásom van miatta, de most, hogy bejött a suli, nem-igen van időm. :( (Pl. van olyan napom, hogy 8-fél 8ig bent kell lenni...) Köszönöm a türelmet, a sok érdeklődést afelől, hogy mikor lesz új rész, ezekre nem feleltem, mert itt fogok: MA. A következő rész lesz az utolsó előtti fejezet, el sem hiszem. :O Köszönöm, hogy vagytok, ti, olvasók! :) Illetve: elkezdtem átírni kicsit az eddigi részeket, fokozatosan pakolom fel az átírt fejezeteket. Így, visszaolvasva látom, hogy valóban lehetett volna több leírás, ezeket igyekszem pótolni, plusz információkat belevinni, így talán érdemes elolvasni újra a fejezeteket, mármint csak akinek kedve van hozzá. Az elgépeléseket, szóismétléseket, "furcsa" mondatokat is korrigálom képességeimhez mérten, remélem, meg lesztek elégedve az eredménnyel, ahogyan a befejezéssel is. :)

Luna 
Vélemények: