2015. 10. 12.

33. fejezet - Utolsó

 Sziasztok! :)

El sem hiszem, ez az utolsó fejezet! :O Rettentően köszönöm nektek, olvasóknak a
támogatást, a sok kedves szót és biztatást! <3 Nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket a befejezés, és köszönöm, hogy elolvastad! <3 Nem is tudom, hirtelen mit írjak, talán csak annyit, hogy azért hoztam ilyen későn, mert 
beugrott Borisz, a szomszéd vörös macskája, és egy jó darabig elvoltam vele. :D Annyi még, hogy kb. egész nap, illetve tegnap lektoráltam az eddigi részeket, átírtam pár helyen, kibővítgettem, sőt, ki is húztam néhány jelenetet, tehát aki akarja, annak érdemes újra elolvasni. :) Iszonyú kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni, izgatottan várom a hozzászólásokat! :) 
Puszi! :)

Luna 


Aleksi a kis házikóban ült egy rozoga széken, és meredten nézett kifelé. Tekintetét a ködbe vesző távolba szegezte, miközben kezével fázósan dörzsölgette a karját. Az eső megállíthatatlanul zuhogott, és jóformán alig lehetett látni valamit a kövér és sűrűn hulló cseppek miatt. A tenger szürkének tetszett, és egybemosódott az éggel. Az időjárás tökéletesen kifejezte borongós hangulatát. Ide bújt el a világ elől; most időre és magányra volt szüksége. Lehajolt a sporttáskájáért, és kiszedte belőle a kockás pokrócát. Magára terítette, bár így is fázott, de ez volt a legkisebb gondja. Előző nap egész végig Silján gondolkozott, de ma már nem akart rajta agyalni. Ki akarta verni a fejéből a vele kapcsolatos nyomasztó gondolatait, és semmin sem kattogni. Most csak úgy „volt”. Egykedvűen, érzelemmentesen figyelte, ahogyan zuhog, és összerezzent, amikor valaki megjelent előtte. Lukas. Persze számított rá, de így is váratlanul érte.
 – Hát itt vagy – szólalt meg az öccse halk hangon, és leült mellé. Aleksi nem nézett rá; gondolatban távol járt. Felderengtek előtte a közös emlékek, és halkan felsóhajtott.
Sejtette, hogy Lukas fel fogja keresni, amiben mélyen belül bízott is. Most szüksége volt az öccsére.
– Hol máshol? – nevetett fel a fiú keserűen.
– Tudtam, hogy itt leszel. – Öccse szomorú, halk sóhajt hallatott, és körbenézett. A kicsiny, elhagyatott kunyhó semmit sem változott azóta. A berendezés mindössze egy rozoga ágyból, asztalkából és egy fapriccsből állt; azon ültek. Aleksi rápillantott a fiúra, és szinte látta a tekintetében a visszatükröződő múltat. Öccse is felidézte magában az itt eltöltött időt, és a házikó megtalálásának a körülményeit.
– Emlékszel…? – kérdezte Aleksi csendesen, ugyanakkor megrendülten. Kizökkent a sztoikus melankóliájából, és bánat költözött a szívébe.
– Hogy ne emlékeznék? Anya… – lehelte maga elé a szót Lukas olyan mély szeretettel, hogy Aleksinek le kellett hunynia a szemét, hogy ne lábadjon könnybe a szeme.
– Bújócskáztunk, és ide bújtam el. Anya már rég megtalált téged, és ketten indultatok a keresésemre… – elevenítette fel a múltat. Ahogy elkezdett beszélni, látta lelki szemei előtt. Újra az a nyolcéves kisfiú volt, aki örült, mint majom a farkának, hogy felfedezte ezt a helyet.
– Én találtam rád, és megígértetted, hogy ne mutassam meg senkinek ezt a házat, még neki sem.
– Annyit lógtunk itt régebben… – sóhajtott fel Aleksi nosztalgikusan.
– Aztán jött Silja… – komorult el Lukas tekintete. – Haragudtam rád.
– Sajnálom… Elhanyagoltalak miatta, és ezt utólag bánom. De nem mondtam el neki.
– Tudom. Különben nem ide jöttél volna. – Lukas egy darabig hallgatott, majd így szólt: – Köszönöm.
– Mit köszönsz? – fordult felé Aleksi.
– Hogy nem szóltál róla.
A fiú ettől elérzékenyült, és magához ölelte az öccsét. Nem érdekelte, ha Lukas ellöki magától – mindig ezt tette, akárhányszor próbált kezdeményezni nála –, de most egyszerűen nem bírt másként cselekedni. Olyan rég látta ilyennek…! A fiú legnagyobb meglepődésére nem taszította el magától, sőt, megveregette a lapockáját. Aleksi is így tett, majd elhúzódtak egymástól.
 – Megváltoztál – állapította meg egyszerűen Aleksi.
– Ahogyan te is.
A fiú ekkor kivett a táskájából egy szendvicset, és az öccse felé nyújtotta. Lukas megrázta a fejét, amire lefejtette az ételről a szalvétát, és beleharapott. Tegnap óta nem evett egy falatot sem, de most megjött egy picit az étvágya. Lukas jó hatással volt rá.
– Nem csak ezért kerestelek fel – szólalt meg a fiú némi hallgatás után.
– Hanem?
– Az osztálykiránduláson történtekről szeretnék veled beszélni.
Aleksi tekintete elkomorult.
– Hallgatlak.
– Szóval… én láttam az egészet. Silja nem csalt meg téged.
Aleksi keze megállt a mozdulatban, és kikerekedett a szeme. Hogyan…? Igaz lenne, és Silja mégsem…? De nem örült előre, tudni akarta a részleteket.
– Láttad…?
Lukas biccentett.
– Az erődön ültem végig, és láttam, hogy Mika félrevonja Silját.
– És…?
– Mivel nem voltak túl közel hozzám, nem hallottam, mit beszélnek. De azt láttam, mit tesznek.
– És mit tettek? – Aleksi gyomra bukfencet vetett, annak ellenére, hogy Lukas azt mondta, Silja nem csalta meg őt. De az a futó pillanat, ahogyan maga elé képzelte Mikát és a húgát, elég volt neki ahhoz, hogy harag töltse el.
– Mika átkarolta Silja vállát, és közel hajolt hozzá. Gondolom, meg akarta csókolni, de a húgod ezt nem díjazta, és egy hatalmas pofont kevert le neki. Oda hallottam a csattanást.
– És aztán…? – A fiú magában megtapsolta a lányt – így kell ezt! Rögtön felderült, és már egy csöppet sem neheztelt Siljára.
– Silja fogta magát és elviharzott. Mika utánament, amire leordította a fejét, és ismét pofonvágta.
Áh! Így már értette. Összeállt a fejében a kép. Mika bosszúból hitette el Siljával, hogy lefeküdtek egymással, hiszen jól tudta, hogy semmire nem fog emlékezni. Mekkora egy rohadék…! Legszívesebben ismét megverte volna.
– Ugye nem hazudsz, és tényleg így történt? – Bár minek hazudott volna? Silja biztos, hogy nem kérte meg Lukast, hogy hitesse el ezt vele, és ha meg is kérte volna, az öccse tutira nem vállalja el. Sohasem álltak jó kapcsolatban egymással.
– Mi a francnak hazudnék?
– Huhh… Akkor ezek szerint Silja tényleg nem csalt meg – vigyorgott Aleksi, és felpattant. Legszívesebben most, az esőben elszaladt volna hozzá, ha Lukas vissza nem rántja.
– Maradsz a seggeden! Esik az eső, bátyám! Nem ér meg egy csaj sem egy tüdőgyulladást – kacsintott rá. Aleksi felnevetett – ezt mondta mindig, akárhányszor nem volt kedve átmenni az éppen aktuális barátnőjéhez rossz időben. Különösen, ha a lánynak épp megjött. De Siljáért még ezt is megtette volna, ez is azt bizonyította, hogy mennyire szerette őt. Mit szerette! Őrülten szerelmes volt belé.
– Ő nem egy csaj a többi közül. Szeretem! – kiáltott fel boldogan a fiú, és eufórikus állapotában ismét megölelte az öccsét. Lukas eltolta magától, és öklendezni kezdett.
– Ha láttam volna előre, hogy így fogsz reagálni, tutira nem mondom el. Aggaszt a viselkedésed, bátyám! Azt ugye tudod, hogy olyan vagy most, mint egy beLSD-zett hippi?
Aleksi felkacagott a hasonlaton, de nem ellenkezett – most valóban úgy érezte magát. De kit érdekel? Mit számít, hogy hülyén viselkedik? Silja szereti őt, és nem csalta meg!
– Hát aztán? Olyan nagy baj az, hogy boldog vagyok?
– Nem, csak ijesztő vagy. Még sohasem láttalak így nyáladzani, ráadásul a mostohahú… bocs, exmostohahúgod iránt. Hát fúj!
– Fene a gusztusomat, mi? – vigyorgott Aleksi tele szájjal. Lukas bőszen bólogatott.
– Tényleg… – komorult el a fiú arca. – Mi van Lucyvel? Elment már?
– Igen… Tegnap. De visszajön… – sóhajtott fel a fiú. Ekkor fedezte fel Aleksi, hogy az öccse gyűröget valamit a kezében.
– Visszajön?
Lukas csak némán biccentett, és kinyitotta a tenyerét. Egy apróra hajtogatott levelet rejtegetett.
– Azt írta.
– Elolvashatom? – kérdezte meg Aleksi óvatosan. Lukas megrázta a fejét, majd pár másodperc múlva biccentett. Nagyon látszott rajta, hogy most szüksége van a támaszra. Átnyújtotta neki, és olvasni kezdte:

Drága Lukas!

Először is meg szeretném köszönni neked az együtt eltöltött időt, nem lehetek elég hálás annak, hogy megismertelek. A közösen eltöltött pillanatokra mindig emlékezni fogok, és azok fogják majd tartani bennem a lelket. Te egy csodálatos ember vagy, hatalmas szívvel, még ha nem is mutatod meg akárkinek. Köszönöm, hogy megmutattad előttem az igazi énedet, azt, aki vagy valójában. Egy melegszívű, tehetséges és érzékeny fiút ismerhettem meg a személyedben, bárki bármit is mond. Te ez vagy, és ne érdekeljen, ki mit gondol rólad.

Rettenetesen sajnálom, hogy el kell mennem, de kérlek, értsd meg. Ez nekem sem volt könnyű döntés, de a családom az első. Ugyanakkor nem maradok Amerikában örökre. Apa szerzett nekem egy egész jól fizető állást, és ha minden jól megy, már egy hónap múlva visszatérek Finnországba. Ezt azért nem mondtam el személyesen, mert nem akartalak még jobban összezavarni, hiszen láttam rajtad, mennyire frusztrált vagy. Remélem, minden rendben veled, és fel a fejjel!

Csókol: Lucy

Ui.: puszilom Silját, Aleksit és Filipet!

Aleksi felnézett a levél elolvasásából, amin egészen meghatódott. Lucy olyan gyönyörűeket írt a fiúnak! Lukas visszavette tőle, és összehajtogatta. A nadrágzsebébe süllyesztette, és futólag megtörölte az arcát a kézfejével.
– Nagyon szeret téged – jegyezte meg halkan.
– Tudom… – harapott az ajkába Lukas.
– Ne legyél már úgy elkenődve! Visszajön, te – veregette vállon az öccsét vigasztalásul.
Lukas nagyot nyelt, majd felsóhajtott.
– Kezd elállni az eső – nézett ki az ablakon. Valóban.
– Ha szeretnél, maradhatsz. Én megyek – állt fel Aleksi, és elkezdte összeszedni a holmijait. Nem hozott sok dolgot magával, csak a legszükségesebbeket: ruhát, ágyneműt és ételt. Ugyan nem volt hozzászokva a „nomád” életmódhoz, de egészen tetszett neki. Azért nem élt volna így élete hátralevő részében, de jó volt most egy kicsit elvonulni a civilizációtól.
– Szerintem maradok egy kicsit.
Aleksi csak biccentett, majd a hátára kapta a táskáját, és elköszönt az öccsétől.
Futva tette meg Siljáékig az utat; a sár felverődött a lábszárára, így igencsak mocskos lett. De mit számított? Amikor meglátta a lány házát, hevesen kezdett el verni a szíve, és még jobban belehúzott. Rátenyerelt a csengőre, és lihegve a térdére támaszkodott. Kijött a formából, másrészt elég sokat és elég gyorsan szaladt, így elfáradt. Ezt csak most érezte, hogy megállt, menet közben csak úgy suhant. Silja nyitott neki ajtót, amire odalépett hozzá, és olyan erősen megölelte, hogy majdnem ledöntötte a lábáról. Még annyi időt sem hagyott neki, hogy egyáltalán megszólaljon.

A lány döbbenten átfonta a karjával, és alig merte elhinni, hogy ez vele történik. Mi ütött Aleksibe? Hogyhogy hazajött? Egyáltalán hol volt, és miért viselkedett most így vele?
– Mi a franc…? – kezdett bele, de nem tudta folytatni, mert Aleksi beléfojtotta a szót a csókjával. Olyan vehemensen esett neki az ajkának, hogy Silja kis híján elszédült tőle. Most már végképp nem értett semmit. Aleksi nem azt hiszi, hogy megcsalta őt…?
– Te meg…? – kérdezte tőle a csóktól kábán, és megtapogatta az ajkát.
– Nem csaltál meg! – lelkendezett Aleksi széles vigyorral.
– Én… nem emlékszem. De gyere, menjünk be, mielőtt megfázunk!
Aleksi bement vele együtt, és lezuttyant a nappaliban a kanapéra. Silja a szobájából odavitt a fiúnak egy pokrócot, és ráterítette. Ő is mellékuporodott, és kérdőn nézett rá.
– Lukas látta az egészet. Azt mondta, felpofoztad Mikát, és elvonultál. Szóval ez a kis rohadék hazudott!
Siljának ekkor halványan derengeni kezdett valami, és hirtelen leesett neki, hogy Lukas végig ott ült az erődön. Hogy is felejthette el…?
– Hallod, most úgy megkönnyebbültem… – fújta ki a levegőt Silja. – Én tényleg azt hittem, hogy megcsaltalak, és szörnyű lelkiismeret-furdalásom volt.
– Most már tudjuk, hogy mi az igazság. Gyere, te! – húzta magához a fiú, és megpuszilta az arcát. Jó nyálas, cuppanós csókot nyomott rá, amire Silja felnevetett.
– Hol voltál? Mindenki halálra keresett téged… Pavel még a rendőrséget is kihívta. 
– A rendőrséget? Ugyan már… Csak pár napra mentem el, hogy gondolkodhassak. Nem hittem volna, hogy ekkora galibát okozok…
– A lényeg, hogy most itt vagy. De máskor ne csinálj ilyet, oké? Tudod, hogy aggódtam érted?!
– Engem csak ne félts! Tudok én vigyázni magamra. Egyébként Lucy visszajön egy hónap múlva, hallottad?
– Igen, mondta nekem a reptéren. Örülök neki, ő a legjobb barátnőm.
Ekkor megcsörrent Silja telefonja; Filip hívta őt.
– Üdv, hölgyem! Azért hívtalak, hogy megkérdezzem, hogy érzed magad.
– Képzeld, visszatért Aleksi!
– Ezt örömmel hallom.
– Kiderült, hogy mégsem csaltam meg őt, Lukas látta az egészet.
– Ezt még nagyobb örömmel hallom.
– És, veled mi újság? Milyen volt a fellépésed?
– Nagyszerű, köszönöm kérdésedet. Többek között ezért is hívtalak, mert összeismerkedtem pár emberrel az utána tartott fogadáson, akiket meghívtam az otthonomba. Szívesen venném, ha csatlakoznátok.
– Örömest! Aleksi, megyünk Filiphez? – kérdezte a fiútól, amire Aleksi bólintott.
– Naná! De csak ha lesz normális pia!
– Citromos sör megfelel? 
Aleksi meghallotta, és felhorkantott.
– Inkább a sósav…
Silja prüszkölve felnevetett, de egyetértett a fiúval. Mondjuk ő nem utálta a citromos sört, de nem vette alkoholszámba.
– Viccelek ám! Természetesen vettem egy rekesz sört, csak nektek.
– Azért! – vigyorgott Aleksi.
– Öt órára beszéltem meg velük a találkozót, de ha gondoljátok, jöhettek előbb, gyakorolhatunk akár gitáron.
– Jó ötlet! Köszönjük a meghívást. Na, szia!
– Sziasztok!

Silja letette a telefont, és rámosolygott Aleksire.
– El sem hiszem… Filip szerzett magának barátokat.
– Ja! Aztán majd szép lassan levált minket rájuk… – csóválta meg a fiú a fejét.
– Ne legyél már ilyen negatív! Inkább örülj annak, hogy végre barátkozik!
– Örülök, még jó hogy! Csak hülyültem, te – borzolta össze a haját. – Na, és megyünk előbb?
– Mehetünk. Már nem fáj úgy a kisujjam – nevetett fel Silja. Az egyik kotta rendkívül ujjtörős volt, és a lánynak meghúzódott az ujja. – De még csak fél kettő… Addig mit csináljunk? – bújt oda Aleksi mellkasához. Ahogy megkérdezte, rögtön tudta, hogy Aleksi hogyan fog reagálni. Túl jól ismerte.
– Nem is tudom… – húzta a fiú az ölébe, és végigsimított az oldalán.
– Ne… Most ne – pirult el Silja. – Izé… női napok.
– Bassza meg! Nem baj, azért leszo…
Mostohahúga tarkón legyintette, amire a fiú feltartotta a kezét.
– Oké-oké! Nem gondoltam ám komolyan! De ha esetleg… véletlenül kedvet érzel hozzá, ne fogd vissza magad! – kacsintott rá pajkosan.
A lány szeretetteljesen megcsóválta a fejét.
– Nem is te lennél…
Aleksi elvigyorodott, és gyengéden megcsókolta a homlokát.
– Szeretlek, én kishúgom.
– Én is téged… bátyó – kacagott fel Silja. Mennyivel másképp hangzott a fiú szájából az elnevezés…! 

VÉGE

Kérdések, amikre örülnék, ha felelnél! :)

1. Milyen volt a lezárás? Te így képzelted el, elégedett vagy vele?
2. Mit gondolsz magáról a történetről?
3. A szereplőkről? Ki volt a kedvenced?
4. Melyik volt a kedvenc részed?
5. Mit gondolsz a fogalmazásról?

Vélemények:

2015. 09. 29.

32. fejezet

Sziasztok!

Huhh, elérkeztünk ehhez is... Ez az utolsó előtti fejezet, el sem hiszem. :O Ahogyan előző bejegyzésben írtam, sajnálom, hogy csak most hoztam, de suli miatt nem nagyon volt időm írni. Eléggé szomorú fejezet lett szerintem, talán az egyik legszomorúbb, de remélem, azért tetszeni fog! :) 


Silja a tengerparton üldögélt, és megkövülten bámult a levélre. Már vagy ötvenszer elolvasta a tartalmát, és útnak indult, hogy megtalálja a fiút. Fogalma sem volt, hová mehetett, először Filip hajóján, majd a romoknál kereste. Körbetelefonálta fogadott bátyja ismerőseit, írt nekik, de senki nem tudott róla semmit. Halálra aggódta magát miatta, és rettentő lelkiismeret-furdalás kínozta. Utólag belátta, hogy hiba volt úgy kezdeni, hogy „megcsaltalak”, hiszen ő sem tudta biztosan. De annyira kétségbeesett, hogy nem bírt mást mondani. Egyszerűen képtelen volt visszaemlékezni az osztálykiránduláson történtekre. Ismerve magát biztosan nem feküdt le Mikával, hiszen mindennél jobban szerette Aleksit, Mikát pedig ki nem állhatta. Ezek szerint a fiú hazudott neki, viszont ott volt a pakliban a „de mi van, ha…” A feltételezéstől is felfordult a gyomra, ráadásul ki tudja, hogy védekeztek-e… Hiszen nem emlékezett semmire. Az is lehet, hogy beGinázta, így gyakorlatilag azt tehetett vele, amit csak akart. A pánikroham kerülgette, ha belegondolt ebbe, és nagyon remélte, hogy nem terhes… Rettentően megviselte lelkileg az eset, és halkan sírdogált a padon. Ősz lévén igencsak hideg volt, így kabátot és kendőt húzott magára. Csípős szél fújt, és esőre állt az idő. Átölelte a testét, így próbálva melegíteni magát.
Hirtelen egy kezet érzett meg a vállán, amitől úgy megrémült, hogy megugrott. Szívverése alábbhagyott, amikor rájött arra, csak Filip az. A fiú fekete vászonkabátot viselt, és szakállát teljesen lenyírta, de még a hajából is vágatott pár centit. Oldalasan volt fésülve, és kevésbé tűnt göndörnek, mint szokott. Szürke szövetnadrágja élére volt vasalva, és lábán sötét színű, fényesre csiszolt bőrcipő feszült. A szokásosnál is elegánsabban nézett ki, ami nála nagy szó, mert mindig is jobban ügyelt a külsejére, mint egy átlag férfi. Siljának nehezen fért a fejébe, hogy pont neki nincs barátnője. Most különösen vonzó volt így, ebben a szerelésben, és rendezett hajjal. 
– Mi bánt, szép hölgy? – kérdezte a fiú szomorkás hangon, és leült mellé. Silja orrát megcsapta kellemes, teára emlékeztető illata – fahéj, gyömbér és talán kardamom.
A lány kinyitotta, majd becsukta a száját; nem bírt felelni, a sírás miatt elcsuklott a hangja. Filip kinyúlt az arca felé, és gyengéden letörölte a könnyeit. Silja hevesen utánakapott, és erősen magához ölelte a fiút. Belefúrta fejét a mellkasába, ami ugyan közel sem volt olyan széles és izmos, mint Aleksinek, de nagyon is kellemes érzéseket váltott ki belőle. Filip ráhajtotta a fejét a vállára, és végigsimított a hátán. A fiú tökéletes vigasztalónak bizonyult; nem kérdezgette, és lágyan simogatta addig, amíg le nem nyugodott. Ekkor eltolta magától egy picit, és aggódva nézett rá.
– Szeretnél beszélni róla? Szívesen meghallgatlak, amennyiben publikus.
– Aleksiről van szó… – Silja összeszedte magát, és kinyögte ezt a mondatot. – Eltűnt.
– Hogyan…? – kerekedett ki Filip szeme.
A lány felsóhajtott, és elmondta neki, mi történt. Fel sem mert igazán nézni a fiúra, tartott attól, hogy elítéli őt. Szégyentől vörös arccal nézett maga elé.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs semmi baja Aleksinek. Tud vigyázni magára, és valószínűleg csak időre van szüksége, hogy feldolgozza ezt az egészet. – Filip nyugodt hangon, tárgyilagosan beszélt, mindenféle megvetés nélkül.
– Hogy tehettem ilyet… – sóhajtott fel a lány szaggatottan.
– Mika hogy tehetett ilyet. Ártatlan, önkívületben lévő hölgyeket kihasználni véleményem szerint súlyos bűn, és most az egyszer egyetértek Aleksi erőszakos fellépésével szemben.
– Aleksi engem hibáztat, és azt hiszi, én is akartam… Nem hagyta, hogy végigmondjam, és… és szakított velem. – Silja hangja ismét elcsuklott, de nem sírta el magát. Filip rögtön intézkedett: közelebb vonta magához a lányt, és átölelte. Ez nyugtató hatással volt Siljára, de korántsem csillapult le teljesen.
– Ha megtudja az igazságot, nem téged fog hibáztatni, hiszen te nem tehetsz róla – vigasztalta a fiú, miközben a haját fésülgette az ujjaival. Egészen másképp ért hozzá, mint Aleksi: talán kicsit gyengédebben és finomabb mozdulatokkal. Aleksi annyira… intenzív volt, mindent elsöprő, míg Filip kifinomult és megfontolt. Akaratlanul is összehasonlította kettőjüket, és ismét arra jutott, hogy neki Aleksi kell. Filip egyszerűen nem az ő típusa volt. Ő egy érzékeny művészlélek, olyan lelki dimenziókkal, amikhez ő nem érhet fel. Épp ezért nem lenne hozzá méltó társ. Barátnak viszont tökéletes volt, és remélte, hogy a fiú mihamarabb megtalálja élete szerelmét.
– Kettőn áll a vásár… – csóválta meg a lány a fejét. Kezdett számára terhessé válni a téma. – Kérlek, beszéljünk másról…
– Természetesen, megértem. Miről szeretnél társalogni?
– Teljesen mindegy… Rád bízom.
– Ez nem biztos, hogy szerencsés, tekintve, hogy az általam kedvelt témák a legtöbb ember számára érdektelenek. De ha gondolod, szívesen értekezek a zene fejlődéstörténetéről, vagy Platón műveinek a hatásáról.
– Háát…
– Sejtettem – nevetett fel a fiú, majd elhúzódott tőle, és az égre szegezte a tekintetét. – Egyébként ma este lesz fellépésem Helsinkiben, csellón fogok játszani, ha szeretnél, gyere el, ingyen be tudlak vinni. Sajnos nem-igen tudtam rá gyakorolni a kezem miatt, csak az utóbbi napokban, mert még nem jött teljesen rendbe.
– Köszönöm, de szerintem kihagyom, hátha visszatér Aleksi… De sok sikert, biztos ügyes leszel!
A fiú biccentett, majd tördelni kezdte a kezét. A lány látta rajta, hogy valamin rágódik, ezért finoman megérintette a vállát.
– Mi a baj?
– Semmi különös, nem szeretnélek fárasztani vele, hiszen az én problémám jócskán eltörül a tiéd mellett.
– Tudod, hogy bármikor szívesen meghallgatlak.
Filip melegen rámosolygott, és végigsimított a vállán.
– Köszönöm, ez nagyon jólesik. Arról van szó, hogy az utóbbi időben rendkívül magányosnak érzem magamat, és szeretnék végre magam mellé egy társat.
– Oh… Sohasem volt még barátnőd?
A fiú szégyenlősen megcsóválta a fejét.
– Ha a tinédzserkori fellángolásomat nem számítjuk… Mindössze két hetet jártunk, mármint, ha az járásnak nevezhető. Azóta semmi. Persze tudom, bennem van a hiba, túl magasak az elvárásaim, és azt is tudom, hogy nem vagyok egy könnyű eset…
– Ne is adj lejjebb az elvárásaidból! Igen, tényleg, hogy is mondjam… fura vagy, de sok fura ember van még. Legfeljebb szűkebb rétegen belül kell keresned, ezért nehezebb a helyzeted egy átlagembernél. De ne is bánd, ettől vagy különleges.
Filip meghatottan nézett rá, látszott rajta, mennyire megindították a lány szavai.
– Köszönöm. Ilyen szépeket még senki nem mondott nekem.
– Nem? – rendült meg Silja, hiszen véleménye szerint nem mondott semmi különöset.
– A legtöbb ember a hibáimat emeli ki, és azokat rója fel nekem. Világéletemben azt kellett hallgatnom, hogy „ciki” kilógni a sorból, és próbáljak beilleszkedni. Egy ideig próbáltam, de egyszerűen nem bírtam. Ti vagytok az első barátaim, akik elfogadnak engem, és ezért végtelenül hálás vagyok. Köszönöm. – A fiú szemében könnyek ültek, ajkán boldog mosoly játszott. Silja megsajnálta, és szorosan átölelte. Annyira szerette Filipet!
Egy ideig így voltak, majd elhúzódtak egymástól. Látszott a fiún, hogy helyreállt a lelki békéje. Arcvonásai kisimultak, és laza testhelyzetet vett fel.
– Minden rendben veled, és ne aggódj, rád fog találni a szerelem! Talán pont az előadáson. Ki tudja?
– Legyen így! Jó lenne…
– Számomra felfoghatatlan, hogy pont neked nincs barátnőd… Hisz intelligens vagy, jóképű és udvarias – mondta Silja, és tényleg így is gondolta. Azért mondta ezeket, mert erősíteni akarta a fiú önbizalmát, ami a jelekből ítélve nem lehetett túl nagy. Pedig minden oka megvolt arra, hogy az legyen. Filip elpirult a bókoktól.
– Talán épp ez a baj.
– Figyelj… akinek ez baj, az nem a te súlycsoportod. Hidd el, nem akarsz egy olyan lánnyal járni, akinek sikk a tudatlanság és a bunkóság.
– Igazad van – mosolyodott el a fiú bizonytalanul. – De nem is fárasztalak tovább ezzel, most megyek, mert a végén még elkésem. Szép napot, és fel a fejjel! – Filip felállt, ahogyan Silja is, és búcsúzóul megölelte. Sarkon fordult, és elindult a házuk felé. A lány egyedül maradt, kavargó gondolataival.

~~*~~

Lukas Lucy ágyán ült, és várta a lányt. Lucy a fürdőszobában tartózkodott; épp magát csinosította. Ma volt az utolsó, együtt töltött napjuk, és jól akart kinézni. Lukas ennek tiszteletére egy fekete, aranygombos inget és farmernadrágot húzott. Mindketten értesültek Aleksi eltűnéséről, és Lukas sejtette, merre van a fiú… Ahogyan azt is tudta, miért ment oda. Nem aggódott érte különösebben, hiszen ha oda ment, ahová sejti, hogy ment, akkor biztonságban van. Majd holnap felkeresi, amikor Lucy elutazott. Most vele akart lenni, szó sem lehetett arról, hogy az utolsó napot Aleksi kajtatásával töltse el, aki amúgy is tud vigyázni magára. Lucy persze aggódott, de elmondta neki, semmi oka rá.
Kisvártatva kilépett a lány a fürdőszobából, és a fiúnak elállt a lélegzete. Lucy egy egyberészes, térd fölé érő halványkék-ezüstszínű ruhát viselt, hozzáillő ezüstnyaklánccal és kristályfülbevalóval. Haja lágy hullámokban omlott a mellére, és feketével húzta ki a szemét, ami mintegy ékkőként ragyogott.
– Hű… Gyönyörű vagy – nyögte ki Lukas elakadó lélegzettel. Felállt, és odalépett a lányhoz, akihez alig mert hozzáérni. Tartott attól, ha megérinti, szertefoszlik. Lucy átszelte a távolságot, és két tenyerébe fogta az arcát. Csókot lehelt az ajkára, és mélyen a szemébe nézett.
– Köszönöm – suttogta az ajkai közé. – Te is nagyon jól nézel ki. Indulhatunk?
Lukas bólintott, amire kimentek az előszobába. Ott a lány magára kapott egy hosszú, fekete posztókabátot, ahogyan Lukas is felhúzta magára a sajátját. Megfogták egymás kezét, és elindultak a világítótorony felé. A fiú lélegzete ismét elállt, amikor felmentek, és meglátta a Lucy által kicsinosított helyiséget. A kanapén párnák sorakoztak, és a kisasztalon gyertyák álltak. Minden csillogott-villogott, egy árva porszemet se lehetett találni. A kör alakú ablakokon keresztül halvány fény szűrődött be, bár nem sok világosságot adott.
– Ezt te csináltad…? – kérdezte a fiú meghatottan. Leült a kanapéra a lánnyal együtt, akit rögtön átkarolt.
– Igen, én. Azt akartam, hogy… emlékezetes legyen ez a nap.
Elcsuklott a hangja, és keserűen felsóhajtott. Elvette az asztalról az öngyújtót, és meggyújtotta a gyertyákat. A kanóc rögtön lángra kapott, és hamarosan sárgás-narancsos fény töltötte be a teret.
Lukas nagyon is a tudatában volt annak, hogy ez az utolsó, együtt töltött napjuk, ugyanakkor, tudatalatt nem akarta elfogadni.
– Biztos, hogy elmész…? – kérdezte meg reményvesztetten.
– Sajnos igen… De, ha minden jól alakul, újra látjuk egymást… talán nem is olyan soká. – Lucy bánatosan nézett rá, és megcirógatta az arcát. Lukas rásimította a kezét, és lehunyta a szemét – türtőztetnie kellett magát, hogy ne fakadjon sírva.
– Ezt… ezt neked hoztam. – A lány előhúzott a kistáskájából egy nagy alakú, díszes borítékot. A fiú átvette tőle, és lassan kibontotta. Egy bekeretezett rajzot rejtett magában, ami Lucyt ábrázolta. Meglepően élethű és művészi volt. Alatta egy összehajtogatott levél feküdt, és amikor ki akarta bontani, a lány rátette a kezét a kezére, megállítva a mozdulatban.
– Ne. Majd akkor, ha elmentem.
– Rendben. Köszönöm, gyönyörű ez a rajz. – Meghatottságában nem tudta, mit mondjon, hogyan is fejezze ki azt, ami benne kavarog.
– Filip készítette… Sajnálom, hogy csak ennyit adhatok, de… sajnos most minden pénz otthonra kell, és…
– Ne! Ne magyarázkodj. Ez a legtökéletesebb ajándék, amit valaha kaptam – mondta Lukas, és nem hazudott, valóban így volt. – Én is készültem neked. – A fiú átadott a lánynak egy csomagocskát, amiben egy CD volt.
– Oh, mi ez? – kérdezte Lucy.
– Felvettem diktafonnal azt, ahogyan játszom… Az általam szerzett dalok, kettőt közülük neked írtam.
A lány ettől teljesen elérzékenyült, és szipogva a nyakába borult. Összevissza csókolgatta, és halk „köszönömöket” rebegett.
– Be is teszem, még szerencse, hogy hoztam magnót. – Az említett tárgy a földön állt, és Lucy odament, hogy betegye a CD-t és elindítsa. Hamarosan felcsendült az első, szomorkás dallam, amely a lelkükig hatolt.
– Édes Istenem… Ez annyira gyönyörű… – Lucy odabújt hozzá, az ölébe, és a mellkasára hajtotta a fejét. Lukas rögtön átkarolta.
– Örülök, hogy tetszik. – A fiú lágyan elkezdte simogatni a lány hátát és a vállát, míg Lucy a karját és a nyakát cirógatta. Teljesen elmerültek a zenében és egymás testének feltérképezésében. Lukas keze lassan a lány ruhája alá, a combjára siklott, amire Lucy megborzongott. Akaratlanul is közelebb húzódott hozzá, így testük egymásnak feszült. A fiú tenyere még feljebb vándorolt, és végighúzta ujjait a lány bugyijának a szegélyén. A lány összerezzent, és enyhén elhajolt tőle.
– Bo… bocsánat – szabadkozott a fiú, és rögtön elhúzta a kezét.
– Nem, én… csak nem számítottam erre, de… ettől függetlenül… – hebegte vöröslő fejjel Lucy.
– Igen…? – bizonytalanodott el Lukas is.
Lucy enyhén megrázta a fejét, és a fiú ajkához hajolt. Forrón megcsókolta, és visszacsúszott Lukas ölébe. A fiú természetesen vágyott rá, nagyon is, de belül tudta, hogy ez az első és utolsó alkalmuk. A ténytől kettős érzések kavarogtak benne: egyrészt szomorúság járta át, másrészt nagyon izgult. Vajon milyen lesz? Ugye nem bénázza el? Lucy is szeretné, vagy csak azért ment bele, mert ő is tudja, hogy csak most lesz erre alkalmuk…? Ha pedig megtörténik, elégedett lesz a teljesítményével…?
A fiú megszakította a csókot, és félénken, tétován nézett a lányra.
– Ha… ha nem szeretnéd, akkor…
– Szeretném – mondta ki Lucy határozottan. Lukas szíve megugrott a kijelentésre, és égő tekintettel nézett rá.
– Ha béna leszek…
– Ha én leszek béna… – kontrázott rá a lány.
– Nem baj… Együtt leszünk azok.

Lukas átölelte Lucyt, és szenvedélyesen megcsókolta. Eközben a keze a lány hátán kitapintotta a cipzárt, és lehúzta róla. Lucy egy pillanatra megdermedt, de utána ugyanúgy csókolta tovább. A fiú vére teljesen felforrt, és kissé türelmetlenül kibújtatta a lányt a ruhából. Szájtátva végigmérte gyönyörű testét, és szinte elakadt a lélegzete. Lucy hófehér, csipkés melltartót és bugyit viselt, és bőre teljesen sima és feszes volt.
– Hozzád se merek érni… – közölte a fiú jó fél perc bámulás után. Lefagyott, és csak nézte a lányt, szinte áhítattal.
– Csak… nyugodtan – fogta meg Lucy a kezét, és a vállára vezette. Lukas lehunyta a szemét, ahogyan végigsimított rajta, és egyre lejjebb haladt. Érezte, hogy remeg a keze, ahogyan ő is, egész testében. Hogy a gyönyörtől, vagy az izgatottságtól, esetleg a kettőtől együttvéve, nem tudta. Elért a combjához, és kinyitotta a szemét. Lucy arcába nézett; látni akarta a reakcióját. A lány hátravetette a fejét, és az ajkát harapdálta finoman.
– Annyira… annyira… – kereste Lukas a szavakat, de nem találta. Mit is akart mondani…? Annyira gyönyörű? Elcsépelt szó lett volna Lucyre és a helyzetre. Amit érzett, szavakban nem lehetett leírni. Ez az a pont volt, amikor a szavakat a test beszéde váltotta fel. Hogy érzéseit kifejezze, mohón megcsókolta a lányt, és lassan lenyomta a kanapéra. Ráfeküdt, és finoman nekitolta a csípőjét a csípőjének. Lucy halkan felnyögött, és ujjaival megragadta a nadrágjának a szegélyét. Bizonytalanul, hozzá hasonlóan reszkető kézzel elkezdte lehúzni róla. Lukas besegített neki, mert előbb ki kellett gombolni ahhoz, hogy meg tudjon szabadulni tőle. Ezután az inge követte, és hamarosan az alsóneműjük. Immáron meztelenül feküdtek egymáson, és ekkor felcsendült az a dallam, amit Lukas Lucynek írt. Mindkettejük szívébe fájdalom hasított, és egyszerre eszükbe jutott az, hogy Lucy hazamegy…
– Sze… szeretlek – suttogta Lukas könnyes szemmel, és a lányba hatolt. Leírhatatlan, mindent elsöprő érzés volt, még annak ellenére is, hogy folytak az arcáról a könnyek, ahogyan Lucyéről is. A lány tompán felszisszent, és ujjai a hátába préselődtek.
– Én… én is téged.
– Nem… nem akarom, hogy… hazamenj… – lihegte Lukas, miközben lassan elkezdett mozogni a lányban. Forró volt, nedves és szűk, és iszonyúan kellemes. Élete legjobb érzését élte át, de közben egyre csak patakzottak a könnyei, jóformán alig látott tőlük. Attól tartott, nem is bírja ilyen állapotban folytatni.
– Én… én sem…
Lukas, hogy ne adja át magát teljesen a bánatnak, hevesen megcsókolta a lányt. Normális esetben ez kellett volna, hogy legyen a legboldogabb pillanatainak egyike, de sajnos beárnyékolta a Lucy távozása miatt érzett szomorúsága. Amikor belegondolt abba, hogy ezt a csodálatos érzést most élheti át először és ki tudja mennyi ideig utoljára, kétségbeesetten csókolni és simogatni kezdte a testét ott, ahol érte. Magába akarta szívni a lány minden porcikáját, testének minden egyes rezdülését, hogy később, miután elmegy, legyen mire emlékeznie.
Csípőmozdulatai erőteljesebbé és gyorsabbá váltak, és egyre szaporábban vette a levegőt Lucyvel együtt. A gyönyör kapujában jártak, és együtt léptek be rajta. Egyszerre minden megszűnt, és mindkettejüket elöntötte a legédesebb érzés. Ez egyszerre volt felszabadító és minden érzéket kielégítő; még egyikőjük sem élt át ilyen és ekkora boldogságot. Lukas lihegve a lányra borult, és könnyektől áztatott arcát belefúrta a nyakába. Egy darabig egymáson pihentek, és próbálták feldolgozni a kavargó érzéseiket. 
– S… sajnálom, hogy… – szólalt meg Lukas; arra utalt, hogy sajnálja, hogy elsírta magát, és hogy Lucyt is megríkatta.
– Ne kérj bocsánatot! Ez… ez tökéletes volt, és… örülök, hogy veled vesztettem el.
– Én pedig örülök annak, hogy méltónak találtál rá.
– Ezt én is mondhatnám.
– Te vagy az első és utolsó ember az életemben – mondta ki Lukas őszintén, amire a lány ismét elsírta magát. Oldalra feküdtek, és magukra vonták a Lucy által odakészített takarót. Az alatt beszélgettek meztelenül, órákon keresztül, míg el nem nyomta őket az álom. Reggel egymás karjaiban ébredtek, és még ahhoz is alig volt lelkierejük, hogy egyáltalán felöltözzenek. A lány gépe két órakor indult, addig Lucynél tartózkodtak. A lány összeszedte a maradék holmiját, és összebújva beszélgettek egymással. Taxival mentek a repülőtérre, ahol Silja is ott volt. Minden az elmúlásra emlékeztette őket. Maga a helyszín, az esőre álló idő, a komor, sötét fellegek. Még a szagok is: mellettük valaki egy gerberacsokrot tartott a kezében, amit gyakran tettek a sírokra. Ezek a dolgok csak fokozták a rosszkedvüket.
– Odamegyek elköszönni tőle – mondta Lucy Lukasnak, és magára hagyta a fiút. Azt hitte, végig sírni fog, de elapadtak a könnyei. Apátiába süllyedve meredt maga elé, próbálva kizárni a külvilág történéseit és zajait. A lány visszament hozzá, és megölelte.
– Rettenetesen hiányozni fogsz – súgta a fülébe elcsukló hangon.
– Nekem is… – Lukas szinte összeroppantotta a lány csontjait, és alig akarta elengedni. Lucy gépe hamarosan indult, és fel kellett rá szállni. Még egyszer, utoljára megcsókolták egymást, és hosszasan egymás szemébe néztek. A lány végtelenül szomorúnak tűnt, és könnyek folytak végig az arcán. Immáron Lukas is könnyezett, eddig tartott az önuralma.
– Szeretlek – lehelte maga elé a fiú olyan halkan, hogy azt hitte, Lucy nem is hallja.
– Én is téged – suttogta a lány vissza, és elindult a repülőgép felé. Az ajtóban megállt, és integetett nekik, amit ő és Silja is viszonzott. Majd eltűnt a gép belsejében, magára hagyva a megtört és zokogó fiút. Amikor pár perc múlva felszállt a gép, és vele együtt Lucy, Lukas még jó darabig nézett utána, egészen addig, amíg el nem tűnt teljesen a horizonton. Aztán lerogyott a földre, nem törődve azzal, hogy Silja is látja, és a tenyerébe temette az arcát. Lucy. Elment. Elment, ahogyan minden fontos személy az életében. Elviselhetetlen fájdalom tépte lelkét, és zokogott, mint egy gyermek, ki elvesztette édesanyját… Majdhogynem ezt élte át az ő halálakor, és erősen a hajába markolt, hogy levezesse valahogyan a kínt. Silja ekkor leguggolt mellé, és a hátára tette a kezét. Most, életében először nem tolta el magától, sőt, megfordult, és átölelte fogadott nővérét. Hiszen egy cipőben jártak, neki is ugyanúgy fájt Lucy, a legjobb barátnője elvesztése.
– Gyere. Menjünk haza.
Lukas feltápászkodott, és elindult Siljával együtt, vissza se nézve.   
Vélemények:

2015. 09. 28.

:)

Sziasztok!

Ha minden jól megy, ma hozom az új részt. Elnézést a késésért, lelkiismeret-furdalásom van miatta, de most, hogy bejött a suli, nem-igen van időm. :( (Pl. van olyan napom, hogy 8-fél 8ig bent kell lenni...) Köszönöm a türelmet, a sok érdeklődést afelől, hogy mikor lesz új rész, ezekre nem feleltem, mert itt fogok: MA. A következő rész lesz az utolsó előtti fejezet, el sem hiszem. :O Köszönöm, hogy vagytok, ti, olvasók! :) Illetve: elkezdtem átírni kicsit az eddigi részeket, fokozatosan pakolom fel az átírt fejezeteket. Így, visszaolvasva látom, hogy valóban lehetett volna több leírás, ezeket igyekszem pótolni, plusz információkat belevinni, így talán érdemes elolvasni újra a fejezeteket, mármint csak akinek kedve van hozzá. Az elgépeléseket, szóismétléseket, "furcsa" mondatokat is korrigálom képességeimhez mérten, remélem, meg lesztek elégedve az eredménnyel, ahogyan a befejezéssel is. :)

Luna 
Vélemények:

2015. 08. 31.

31. fejezet

Sziasztok! :)

Ezt a részt elég gyorsan hoztam, gondoltam, érdekel titeket, meg aztán én is belejöttem. :D Egyedül írok, szóval érdekelne, hogy ennek ellenére nem-e esett vissza a sztori színvonala. :O Köszönöm az eddigieket! <3 


Luna



Aleksi napja kifejezetten jól telt. Ugyan hiányzott neki Silja, de elfoglalta magát. Jó sokáig aludt, aztán edzeni ment, és utána elégedetten lustálkodott. Kicsit beállt a háta és a nyaka, úgyhogy arra gondolt, kimasszíroztatja Siljával. Aztán átment Filiphez bandázni, és amikor hazaért, rögtön bekapcsolta a számítógépét. Ekkor hívta Silja.
– Aleksi, én… El kell mondanom valamit.
A fiú egy pillanatra megijedt – Silja hangja nagyon is komolynak, sőt, kétségbeesettnek tűnt.
– Minden rendben?
– Nem… Semmi sincs rendben. Szóval… az úgy volt, hogy berúgtam, és az egyik csoporttársam elhívott beszélgetni, és… a többire nem emlékszem. Másnap beállított hozzám, és… és azt mondta, hogy…
­– Mit? – kérdezte Aleksi ledermedve. Mi van? Ez most egy rossz vicc?
– Én… azt hiszem, hogy… hogy megcsaltalak.
Fagyott csend állt be, és eközben a fiú próbált magához térni döbbenetéből. Nem. Ez nem lehet igaz. Silja nem tenne ilyet, ő más volt, mint a többi lány.
– Te… tessék…?
– Nem emlékszem az egészből semmire, szóval az is lehet, hogy ez az egész csak hazugság…
– Szívatsz… – motyogta kábán.
– Nem, én… Komolyan mondom. – Silja hangján hallatszott, hogy a sírás határán áll, amire elkezdett gyanakodni. Valóban komolynak tűnt, és emiatt érezte, hogy kezdi elönteni a csalódottsággal vegyes düh. Ugyanakkor nem akarta még mindig elhinni. Nem. A lány nem csalná meg őt.
– Te most szívatsz – jegyezte meg ismételten, és kinyomta a monitort. Felállt, és elkezdett járkálni a szobájában.
– Ne… ne haragudj, kérlek! Én nem akartam, én… – sírta bele a telefonba.
Aleksi ekkor jött rá arra, hogy Silja nem tréfál, és fékezhetetlen harag söpört végig a lelkén.
– Kivel csaltál meg? – kérdezte a dühtől remegő hangon. – Mika?!
Hallgatás.
– Igen – nyögte ki végül a lány.
Aleksi úgy érezte, mint akibe belerúgtak. Irtózatos erejű harag dúlt benne, ami másodpercről másodpercre fokozódott. Egyszerűen nem bírt parancsolni az indulatainak, és teljes erőből a padlóhoz vágta a mobilját. Hangos csattanással ripityára törött, de nem érdekelte.

Silja. Megcsalta. Őt.

Ugyan nem tudta biztosan, mi igaz ebből és mi sem, lehet, hogy csak tévedés. Még mindig nem nézte ki a lányból, de már a puszta gondolat is felbosszantotta. Sajnálta, hogy nem hallgatta végig, de nem tudott parancsolni az érzéseinek. Iszonyúan fájt neki, mert szerette a lányt, és azt hitte, Silja is őt. Megsebzett vadállatként tombolt, még az íróasztalát is felborította. Ököllel verte a falat, és rugdalta a bútorait. Hamarosan a szobája katasztrófa sújtotta területté változott, és édesapja megjelent az ajtójában.
– Mit művelsz, fiam?! – nézett rá elképedve. – Mi ütött beléd?
– Helsinkibe kell mennem. Most – jelentette ki Aleksi ellentmondást nem tűrően.
– Meg vagy húzatva?! Éjfél is elmúlott!
– Nem érdekel! – csörtetett el édesapja mellett hatalmas léptekkel. Magára húzta a bakancsát, majd tárcsázta Ejnót az édesapja mobiljáról, amit lenyúlt. A fiú fél perc múlva vette fel.
– Ki kell vinned Helsinkibe – tért a lényegre Aleksi teketóriázás nélkül.
– Mi van? Miért? Ennyire nem bírsz a véreddel? Haver, Silja vasárnap már hazaér!
– Tudom. – Aleksinek nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne vágja földhöz édesapja mobilját is.
– Mi bajod van? Mit akarsz Helsinkiben?
– Agyonverni valakit. – Aleksi kezében megreccsent a telefon, amire picit észbekapott. Lazult a szorítása, de nem csillapult a düh a lelkében. Gyilkos hangulatban volt. És addig nem nyugszik, amíg szét nem veri Mika fejét.
– Király! Ez esetben szívesen elviszlek, mióta vágytam már egy jó kis bunyóra!
– Te kint maradsz az autóban. Most pedig gyere értem, itt vagyok a parknál. – Letette a telefont, és elkezdett körbe-körbe járkálni. Nem tudta felfogni. Silja szerelmes volt belé, szinte a kezdetek óta, és most megcsalja ezzel a nyomorékkal?! Na ne már! Nem akarta elveszíteni a lányt, és most döbbent rá arra, mennyire fontos neki. Beleőrülne a hiányába. Ő volt az utolsó, akiből kinézte volna, hogy megcsalja a szerelmét. Épp emiatt próbált a lánynak enyhítő körülményt találni. Silja azt állította, hogy nem volt magánál, amit el is tudott képzelni. Ez esetben Mika simán hazudhatott neki, vagy ami még rosszabb… Mi van, ha megerőszakolta?! A gondolattól olyan erejű harag söpört végig rajta, hogy azt hitte, kiszakad a lelke a testéből. Hogy némiképp lenyugtassa magát, köveket rugdalt maga előtt, és dühösen káromkodott. Ki fogja nyírni Mikát. De legalábbis nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szerez neki.
Ekkor megérkezett Ejno a kék Hyundaiával, amire beszállt az autóba. Becsapta az ajtót, és a fiú elindult.
– Jó ég, haver… Mi lelt téged?
– Megcsalt Silja – jelentette ki Aleksi. – Mikával.
– Na ne… Pont vele?
– Ezt akarom megtudni. Lépj rá a gázra – adta ki az utasítást. Ejno bólintott, és olyan gyorsan hajtott, hogy egy óra tíz perc alatt ott voltak. Út közben nem kérdezett semmit, és ennek Aleksi nagyon hálás volt. Nem szívesen számolt volna be a részletekről.
– Azért ne juttasd kórházba – veregette meg a fiú a vállát, amikor megálltak. Aleksi erre nem felelt semmit, mert nem tudta volna őszintén azt mondani, hogy „oké”. Szó nélkül kiszállt, és a hotel felé indult. Nem tudta, melyik Mika szobája, ezért megkérdezte a szálloda egy alkalmazottját. Harmadik emelet, kettes szoba. Majd beszél utána Siljával. Sejtette, hogy nem hagyná neki, hogy összeverje a kis gennyládát, és azt is, hogy addig nem tudna vele normálisan kommunikálni, amíg le nem csillapul. Feltrappolt az emeletre, és szó szerint kivágta az ajtót.

– Melyikőtök Mika?! – ordította el magát. Hárman voltak a szobában, és épp laptopoztak.
– Én – jelentette ki egy barna hajú, nyüzüge fiú. – Mit akarsz?
– Eltörni a csontjaidat. – Aleksi határozottan odalépett hozzá, megragadta az ingénél fogva, és felrántotta. Mika meglepetésében nem ellenkezett, tehetetlenül tűrte, hogy a fiú a falhoz préselje. Két társa ekkor felállt, és rá akartak rontani Aleksire, de Mika leintette őket.
– Te vagy Silja barátja, mi? – kérdezte tőle megvetően. – Azt mesélte, hogy egy igazi vadbarom vagy. És tényleg.
Aleksinek több se kellett – ököllel arcon ütötte a fiút. Hogy merészeli sértegetni?! Mika feljajdult, és lehorgasztotta a fejét. Orrából ömlött a vér.
– Beszéljük meg – nyögte ki levegőért kapkodva. Már kevésbé tűnt magabiztosnak. Aleksi úgy döntött, megkegyelmez neki, és nem a barátai előtt veri agyon. Ez elég fair, tekintve, hogy Mika ezt se érdemelné meg. Semmit nem érdemel.
– Szedd össze magad. Tíz perc múlva várlak az erődnél. Egyedül gyere – eresztette el a fiút, akinek megrogyott a térde. Egyik kezével a falhoz támaszkodott, másikkal megtörölte vértől csöpögő orrát. Aleksi rájuk csapta az ajtót, és odament a megbeszélt helyre. Ejno tőle közel állt meg, aminek örült. Nem tudhatta, hogy mennyien érkeznek, még az is lehet, hogy Mika többedmagával jön. Vagy egyenesen rendőri díszkísérettel. Türelmetlenül járkált, és kisvártatva megjelent Mika. Egyedül volt, amit némiképp értékelt. Legalább ennyi szorult belé, ha több nem is.
– Figyelj, én sajnálom – kezdett bele a fiú. – Nem akarok verekedést.
Aleksi mély gúnnyal felhorkantott. Hát persze.
– Megdugtad a csajomat, úgyhogy most szarrá verlek. – Aleksi rögtön ütött; a találat Mika száját érte. Hallotta, hogy megreccsen a foga, talán ki is törte. Ez csöppet sem érdekelte, tovább verte. Mika alig védekezett, bár megpróbált visszatámadni. Aleksi lefogta a kezét, és megcsavarta. A fiú elterült a földön, amire rávetette magát, és beleverte a fejét a betonba. Mika orrából, szájából és füléből ömlött a vér, és látszott rajta, hogy az ájulás szélén áll. Aleksi felkelt róla, és megvetően ráköpött.
– Ha meglátlak a közelében, feldugom a karodat a seggedbe!
Mika nem felelt, csak könnyes szemmel nyöszörgött. A fiú nem érzett semmiféle lelkiismeret-furdalást a tette miatt, és arra gondolt, egy szebb korban emiatt akár meg is ölhette volna. Akkor a férfiak még férfiak módjára rendezték le a dolgaikat, és készek voltak meghalni a becsületükért. Ő szó nélkül kardot rántott volna ez esetben.
Aleksi otthagyta őt, és visszament Ejnóhoz. Véres pólóját lehúzta magáról, és a fiútól elkérte a sajátját, hogy a szállodában ne kezdjék el faggatni. Ott megkérdezte, merre található Silja szobája, és felment hozzá. A lány az ágyán ült a sötétben, és egy párnát szorongatott a kezében. Aleksit megrázta a látványa, még annak ellenére is, hogy tudta, azért szomorú Silja, mert megcsalta őt. Gyilkos indulatait levezette Mikán, így csak a keserűség és a csalódottság maradt.

– Hát te meg…? – kérdezte tőle a lány elvékonyodott hangon. Hallatszott, hogy sírt.
– Menjünk ki – mondta Aleksi. Silja két lánnyal együtt osztozkodott a szobán, és nem akarta őket felébreszteni. A lány felkelt, és a hotel teraszára mentek. Leültek az egyik asztalhoz, egymással szembe. Silja nem nézett a szemébe, és a szégyen pírja ült az arcán. Aleksi örült, hogy kitöltötte Mikán a haragját, mert ugyan nem bántotta volna Silját, de lehet, leordította volna a fejét. Persze így sem biztos, hogy nem fogja.
– Ne haragudj rám! Én… nem emlékszem semmire, és fogalmam sincs, mi történt.
– Persze! Jó kifogás! – Elfordította a fejét, és türtőztetni kellett magát, hogy össze ne törje az asztalt, és faképnél ne hagyja a lányt.
– Tényleg! – temette a lány az arcát a tenyerébe, de a fiút nem hatotta meg.
– Miért tetted? Miért csaltál meg…? Nem voltam elég jó neked?! Nem dugtalak meg elégszer, vagy nem vallottam neked naponta tízszer szerelmet?!
– Nem! Semmi ilyesmi!
– Akkor?! – csapott rá Aleksi az asztalra. Ismét tombolni támadt kedve. Fájt látnia a lányt, és az járt a fejében, hogy épp Mikával hentereg. Undor fogta el a képtől.
– Nem emlékszem!
– Próbáld felidézni!
– Én csak… arra emlékszem, hogy Mika bocsánatot akart kérni, és… ki akart engesztelni, amiért… bunkó volt.
Aleksi eleget hallott.
– Kiengesztelni, mi? Gondolom, jól kiengesztelt!
Silja szóra akarta nyitni a száját, de a fiú feltartotta a kezét, hogy maradjon csöndben.
– Ne, ne mondj semmit! Nem akarom tudni a részleteket.
– Aleksi…
– És én még azt hittem, te vagy álmaim nője. – Aleksi halk, elcsukló hangon mondta, majd felállt. – Tévedtem. Ennyi volt.
Silja nem felelt semmit, csak sírva az asztalra borult. Aleksi elindult az erőd felé, és amikor odaért, körbenézett. Mika már nem volt ott, de ahol verekedtek, lehajlottak a vértől pirosló fűszálak. Aleksi felmászott az erődre, és leroskadt az egyik tornyon levő székre. Lehunyta a szemét, és felidézte akaratlanul is az együtt töltött időket, és ezek a pillanatok vérző sebeket téptek a lelkén. Együtt nőtt fel Siljával, a bátyja volt, a barátja, a szerelme. Mindent jelentett neki egyszerre és most már nincs. A lány kihasználta őt és hátba döfte. Nem csak a becsületébe taposott bele, hanem az érzéseibe. Sohasem volt önbizalomhiánya, de most elkezdte magát okolni. Mi vihette rá erre? Mi hiányzott belőle? Neki úgy tűnt, rajong érte, ahogyan ő is Siljáért. A fenébe is, szerelmes volt belé! A fejébe vette, hogy a lány is akarta, igaz, azt mondta, nem emlékezett, de akkor, abban a pillanatban akarta. Ez számított. Meg aztán… ha Mika megerőszakolta volna, akkor nem dicsekszik el vele.

Fojtogatta valami a torkát, és csípték az el nem sírt könnyek a szemét. Dühösen megrázta a fejét, és megacélozta magát. Nem fog sírni! Indulatosan beleütött a kőbe, ami felsértette az öklét. De nem érzékelte a fájdalmat, és az se érdekelte, hogy vérzik. Ekkor kezdtek el potyogni a könnyei, amiket olyannyira vissza akart fojtani. Aleksi szégyellte őket, és nyomban letörölte a kézfejével. Büszke volt és vad, és nem engedhette meg magának az elgyengülést. Most mégis annak érezte magát. Ez váratlanul érte, és fogalma sem volt, hogyan reagálja le a helyzetet. Amikor Janina megcsalta, nem érzett ekkora fájdalmat, inkább csak az egóját sértette. De Silja… egészen más volt. Őt tiszta szívből, szerelemmel szerette, sokkal mélyebben és intenzívebben, mint bárkit valaha. Egy jó ideig nem akart semmilyen barátnőt ezek után, a gondolattól is rosszul volt. Nincs értelme szeretni, hogyha úgyis megcsalják. Kezdte megérteni Lukast, nem csoda, hogy a sok csalódás miatt úgy bezárkózott. Talán ez segít abban, hogy átértékeljék egymás helyzetét. Persze nem így akarta, de már jobban megértette a fiú bizalmatlan és elutasító viselkedését.

– Aleksi? – szólt hozzá egy félénk, női hang a háta mögül. A fiú összerezzent, és a lány felé fordult. Eleen volt az, Silja egyik csoporttársa. Nem találkoztak túl sokat egymással, csak párszor bulik alkalmából, meg olykor náluk, amikor a lány felhívta hozzájuk. – Mi történt?
– Nem szeretnék beszélni róla.
– Nyugodtan mondd el! Silja az, igaz? – ült le mellé Eleen.
– Hagyjuk – felelte tömören. Egyik porcikája sem kívánkozott beszélni a dologról, egyedül akart lenni. Eleen ennek ellenére nem vette a lapot, és közelebb ült hozzá.
– Te bántottad Mikát?
Aleksi bólintott. Nem lett volna értelme tagadni.
– Miért?
– Megcsalt Silja. Vele.
– A ribanc! – szaladt ki a lány száján. – Pont vele, és pont téged? – Ahogy ezt kimondta, a szája elé kapta a kezét. A fiú megvonta a vállát és felsóhajtott.
– Ez van – mondta fásultul.
– Ez most komoly…? Mármint, úgy értem… hűha. A legtöbb csaj a fél karját odaadná azért, hogy olyan pasija legyen, mint te, és erre megcsal téged?
– Kár a gőzért. – Aleksi tudta, miért jött oda hozzá a lány, és nem kért belőle. Máskor kapva kapott volna rajta, és a következő pillanatban valószínűleg nekiesik, de ez nem az a helyzet volt. Persze megtehette volna, bosszúból, de azzal magát köpte volna arcon. És semmi vágyat sem érzett a lány iránt, nem azért, mert nem volt csinos, hanem azért, mert nem Silja volt.
– Én… Ne érts félre, én…
– Ez így nem fog menni. Hagyj magamra – mondta halk hangon, de határozottan.
– Nem tudnék segíteni? Ha szeretnéd, velem beszélhetsz róla.
– Köszönöm, nem.
– Hát jó. – Eleen felkelt, és otthagyta őt.
Aleksi felsóhajtott és visszament Ejnóhoz. A fiú nem kérdezősködött, csak némán hazahajtott vele. Otthon az édesapja az ajtóban várta, frottírköntösben, és igencsak feldühödve.
– Mit képzelsz magadról?! Hajnali egykor elviharzol, és ellopod a telefonomat?!
– Megvolt az okom rá.
– Magyarázatot. Most! – Édesapja arcán látszott, hogy a düh mellett ott ül az aggódás is. Aleksit nem kellett félteni, és általában nem is féltette, de ha lett volna gyereke, ő is leszidja hasonló helyzetben. Épp ezért megértette, ez tényleg nem volt szép tőle, de a becsülete ezt diktálta. Az édesapja is ezt tette volna a helyében, őt ismerve. Fiatalabb korában gyakran verekedett, ennél kisebb dolgok miatt is. Nem mesélt túl gyakran az előéletéről, de Aleksinek elmondta, hogy eléggé heves természetű és önérzetes volt.
– Megcsalt a csajom – mondta röviden és tömören.
– Kezdhetted volna ezzel – bólintott a férfi, és leült a nappaliban levő kanapéra. – Azért én is dühös lettem volna. És megverted?
Aleksi némán biccentett.
– Hány napon túl gyógyuló sérülést szereztél a szerencsétlennek?
– Öt-hat – szorult össze Aleksi torka. Ha kihívták a mentőket, és Mika kórházba került, akkor hivatalból feljelentést kellett tennie. És persze az is lehet, hogy alapból feljelentette.
– Ne aggódj. Jó ügyvédem van. Egyszer én is összevertem egy srácot, hasonló okok miatt.
– Nem is meséltél erről.
– Fiatal voltam és bolond. Dúltak bennem a hormonok, és azt hittem, szerelmes vagyok, de csak a vágy hajtott. Édesanyád más volt. Őt igazán szerettem, és ha valakit szeretsz, tudni fogod, hogy ő más, mint a többi.
Aleksi eltűnődött ezen. Silja számára mindig is mást, többet jelentett, már csak a mostohatestvéri státuszuk miatt is. Épp ezért nem akarta elhinni, hogy ezt művelte vele. Még mindig bízott abban, hogy csak félreértés. Túlzottan is ragaszkodott hozzá, túlzottan is szerette. Ő annak ellenére, hogy nem egy csaja volt, és gyakran váltogatta őket, egyikőjüket sem csalta meg. Meg sem fordult a fejében, még úgy sem, hogy nem volt beléjük szerelmes, csak Janinába. A lány okosabb volt nála, és ezt nem győzte az orra alá dörgölni. Aleksit ez bosszantotta, de eltűrte neki, ahogyan Janina is az ő dolgait. Aztán megcsalta, otthagyta őt egy atomfizikusért, mert nem volt elég jó neki. Két nőt szeretett életében, és mind a ketten megcsalták. Azért ez elég rossz arány.
– Megyek aludni – felelte Aleksi, mert nem akart erről beszélni.
– Fel a fejjel, fiam! – állt fel az édesapja, és megveregette a vállát. A fiú csak bólintott, és felment a szobájába. Lefeküdt az ágyába, de nem jött álom a szemére. Csak forgolódott, mert egyfolytában Silja és Mika képe kísértette. Hogy megnyugodjon, magához ölelte a párnáját, és ez jó is volt addig, amíg meg nem hallotta Frida panaszos hangját. Kinézett az ablakon, és látta, hogy a kiskutya az ajtójuk előtt áll, és épp azt kapargatja. Azóta csak egyszer ment be az általuk eszkábált ólba, pedig tettek bele puha pokrócot is. Felkelt, és lent beengedte az állatot, aki lelkesen csóválta a farkát, és vakkangatott. Aleksi megvakarta a füle tövét, és ölben felvitte a szobájába.
– Egye-fene, alhatsz velem – emelte az ágyába, miután lefeküdt. Frida rögtön mellékuporodott, amire átölelte.  Az állat meleg teste és puha bundája megnyugtatta, és segített neki abban, hogy elaludjon. Másnap arra ébredt, hogy Frida nyalogatja az arcát, amire eltolta magától, és megpaskolta a hátát. Azt gondolta, itthon marad, és megpróbálja rendezni az érzéseit. Erre volt szüksége.

~~*~~

Silja borzalmasan érezte magát, és egész éjjel csak sírt. Eleen azt mondta, Aleksi összeverte Mikát, amire számított. Gyanította, hogy a fiú nem fogja megúszni törött orr nélkül. Miért nem emlékszik?! Persze már többször is volt olyan, hogy annyit ivott, hogy ne tudjon a világáról sem, de akkor is. Talán tényleg megcsalta Aleksit, bár ebben még mindig kételkedett. Gyűlölte Mikát, és ő volt az utolsó ember a földön, akivel lefeküdt volna.  De a legjobban Aleksi pillantása fájt neki. Szemében nem ült más, csak csalódottság és fájdalom. Ez az, amitől teljesen összetört, mert Aleksit akarta a legkevésbé bántani az összes ember közül. Ájulásig sírta magát, és két szobatársa kihívta a mentőket, mert állítólag nem bírták felébreszteni. A kimerültség, szomorúság és lelki zaklatottsága ezt eredményezte, és bevitték a közeli kórházba. Adtak neki nyugtatót, és felhívták az édesanyját. Nitta bement hozzá, de előtte Silja a lelkére kötötte, hogy ne értesítse Aleksit. A nő aggódó arccal kérdezgette, és Silja elmesélte neki a történteket. Édesanyja szkeptikusan fogadta, és ragaszkodott ahhoz, hogy végezzenek Silján vérvizsgálatot. Arra gyanakodott, hogy Mika esetleg beGinázta. Silja ezt lehetségesnek tartotta, bár nem értette, akkor hogy került a szobájába. Az is kimaradt neki. Miután vért vettek a lánytól, Nitta visszakísérte Silját a kórtermébe.
– Hogy fogadta Aleksi? Tudja már?
Silja bólintott, és lesütötte a szemét. Nem árulta el édesanyjának, hogy a fiú összeverte Mikát, és szakítottak.
– Ó, szegény… Gondolom, megviselte.
– Gondolhatod… Egy igazi picsa vagyok…
– Silja, lányom. Te nem ilyen vagy, te nem tennél ilyet. – Nitta megfogta a kezét, és szelíden nézett rá.
– Szeretem őt, és… és ha… ha megcsaltam, én…
– Tudom, hogy szereted. Én ne tudnám…? Láttalak titeket, ahogyan viszonyultok egymáshoz és őszintén mondom, hogy gyönyörű pár vagytok. Összeilletek, és épp emiatt tudtam elfogadni azt, hogy jártok. Persze furcsa volt, de ez a ti életetek.
– Köszönöm, anya – borult a nő nyakába Silja, és kicsordultak a könnyei. Nitta volt a legnagyszerűbb anya a világon, mert mindent meg tudott vele beszélni, és ha rosszat is tett, nem ordította le a fejét. Próbálta megérteni őt, és támogatni, amikor kellett.
– Ez csak természetes – ölelte vissza a nő.
Ekkor megszólalt Nitta telefonja, amire a nő kikerekedett szemmel pislogott a kijelzőre. Odatette Silja elé, amire ő is értetlenül felvonta a szemöldökét. Pavel volt az.
– Tessék!
– Aleksi. Eltűnt a fiam!
– Hogyan…? – Silja hallotta, hogy Pavel mit mondott, és elsápadt.
– Írt egy levelet. „Elmegyek egy kis időre. Ne aggódjatok értem. Fridát etesd meg naponta kétszer, és vidd le sétálni. Aleksi.”
– Ó, te jó ég… – kapta Nitta a szája elé a kezét. Silja az ájulás szélére került, és lelkiismeret-furdalás ömlött végig a lelkén. Ezt miatta csinálta Aleksi, miatta ment el.
– Ott van veletek?
– Nem.
– Értesítem a rendőrséget. – Pavel kinyomta a telefont, és szörnyű némaság borult rájuk. Silja szemét könnyek lepték el, Nitta az ölébe ejtette a kezét.
– Hazajön.

Vélemények: