9. fejezet

*egy órával korábban*

Lucy tudta, hogy gond van. Egyre növekvő aggodalommal meredt a monitorra, ahogy elhalt a zene, amit Lukas linkelt az üzenőfalára. Hozzászokott már, hogy a fiú sötét hangulatú számokat oszt meg Facebookon, de Lukas a mostanival túllépett minden eddigin. Azon nyomban ráírt:

– Szia! Ugye minden rendben? – gépelte, és remélte, hogy Lukas nem csinált semmi őrültséget. Amilyen labilis idegállapotú, bármit kinézett belőle. Legnagyobb megkönnyebbülésére visszaírt:

– Miért?

– Csak láttam azt a számot a faladon.

– Na és?

– Aggódom.

– Értem??

– Nem, a szomszéd néniért, mert ő oszt meg depressziós számokat! Szerinted kiért?

 – Mindig ilyeneket hallgatok.

– Igen, de a többinek nincs ilyen radikális szövege. Biztos minden rendben?

– Hagyjál már oké?? Nem értem minek írogatsz állandóan. – Lucy gondterhelten felsóhajtott. Ez nehezebb lesz, mint hitte.

– Én csak meg szeretnélek ismerni.

– Találj ki jobb szöveget. És hagyj békén, mert letiltalak!

– Miért nem hiszel nekem?

– Nem értesz a szóból?!

– Csak annyit mondj, miért van ennyire eleged a társaságomból!

– Nem csak belőled. Kibaszottul elegem van mindenkiből, érted?!

– Van bárki is, akit nem gyűlölsz?

– Miért? Engem se szeret senki. Mondjuk leszarom. Nem kell senki szeretete. – Lucy szinte érezte a szavak mögött megbújó, mély fájdalmat. Rettenetesen sajnálta a fiút.

– Adj egy esélyt magadnak, és találsz valakit!

– Nyálas, ostoba szöveg, ezt te sem gondolod komolyan. Mégis ki szeretne engem?! Jó vicceid vannak. Ha meghalnék, senkinek nem hiányoznék.

– Nem viccelek, pláne nem ilyennel – írta vissza Lucy, és beleharapott az ajkába. Kezdett egyre jobban aggódni a fiúért.

– Ha felvágnám az ereimet, fel sem tűnne senkinek. Senki nem siratna.

– Ne mondj ilyet! Igenis van... – És az a valaki lehet, hogy pont én vagyok… De ezt nem írta meg neki. Azzal csak még jobban felbőszítené, és úgysem hinne neki.

– Vagy lehet, gyógyszert szedek be, az jobb. Az nem olyan fájdalmas. – Lucy megkövülten meredt a monitorra. A hideg kirázta ezektől a szavaktól, és ha ott lett volna, egészen biztosan felképeli, hogy térjen már végre magához. 

– Lukas!!!

– Vagy ugorjak le valahonnan? Nem. Inkább a gyógyszer.

– Próbálj egy kicsit pozitívabban hozzáállni a dolgokhoz... kérlek!

– De nem, marad a kés. Azt akarom, hogy fájjon. Még egyszer, utoljára.

– Ne tedd... könyörgök...

– Miért ne? Kinek hiányoznék? Senkinek.

– Nekem.

– Szórakozz mással!

– Ilyennel sohasem szórakoznék. Kedvellek, Lukas, még annak ellenére is, hogy te engem nem... – válaszolt Lucy.

A fiú erre nem írt vissza semmit, amire pánik söpört végig rajta. A telefonját kezdte keresni, de rájött, Siljánál maradt. Szólni akart barátnőjének, hogy ellenőrizze le a fiút. A lány próbálta pozitívan látni a dolgokat – bizonyára csak kiment vacsorázni, vagy hasonló –, de lelki szemei előtt minduntalan valami borzalmas kép jelent meg. Lukas beveszi a házban fellelhető összes gyógyszert. Lukas a tőrével a karját vagdossa… Nem, ezt semmiképpen sem szabad hagynia! Meg kell akadályoznia!

Lucy nagyot nyelt, majd felugrott a székéből, és a kijárat felé rohant. Ha siet, még megakadályozhatja, hogy a fiú valami őrültséget tegyen…

~~*~~

Aleksi nem várta meg a lány reakcióját – azon nyomban öccse szobájába sietett Siljával és Lucyvel a nyomában. Valóssággal a fiúra törték az ajtót, aki – legnagyobb megkönnyebbülésükre – az ágyában feküdt összegömbölyödve. Ahogy meglátta őket, felkönyökölt, és döbbenten rájuk bámult.

– Ti meg mi a francot akartok?!

– Én csak… – Lucy zavartan rápillantott, Lukasnak mégis úgy tűnt, mintha megkönnyebbült volna. Ezt nem tudta mire vélni. Különben is, mi ez a nagy felhajtás? Értetlenül állt a dolog előtt. Aztán eszébe jutott a chates beszélgetés Lucyvel… Csak nem amiatt gyűlt össze így mindenki?

– Takarodjatok! – parancsolt rájuk a fiú.

Várakozásával ellentétben Lucy tétován átlépdelt a szobán, és leült hozzá az ágy végébe.

– Megleszünk – pillantott a lány Aleksire és Siljára.

– Mi bajod, öcsém? Lucy itt sír érted, mi történt? – Aleksi hangjából féltés csendült ki, sőt, mintha még Silja arcán is aggodalom ült volna. Ezekbe meg mi ütött?!

– Nincs semmi bajom – vetette oda a fiú metszőn. – És húzás kifelé, amíg szépen mondom!

Lucy megilletődötten felállt a fiú mellől, ám Lukas ellentmondást nem tűrően megfogta a csuklóját és visszahúzta maga mellé.

– Te maradsz – közölte határozottan. 

A lány keze megremegett, de engedelmesen biccentett. Aleksi és Silja kétkedően összenézett, de amikor Lukas hessegető mozdulatot tett, kiléptek a szobából.

Lukasban sok kérdés fogalmazódott meg. Miért van itt a lány? Mit akar tőle? Miatta sírt?! Nem… az nem lehet, hogy aggódik. Érte? Majd érte aggódik? Nevetséges…

– Miért vagy itt? – kérdezte végül csendesen.

Lucy lassan ráemelte a tekintetét.

– Látni akartam, hogy jól vagy-e.

– A beszélgetésre gondolsz? Azt hitted, hogy én tényleg…? – nevetett fel Lukas színtelenül.

– Eltűntél, se szó, se beszéd, azok után, hogy… – A lány elharapta a mondatot. – Aggódtam.

– Azért mert azt írtam, hogy jobb lenne gyógyszert bevenni, mint leugrani a tetőről? – kacagott a fiú sötéten. – Nyugi, nincs akkora szerencséje senkinek. – Bár lehet, mindenki jobban járna.

Lucy a tenyerébe temette az arcát, és szaggatottan levegőért kapott.

– Mert nem akarom, hogy öngyilkos legyél!

– Neked nem mindegy? Úgysem hiányoznék senkinek – vonta meg a vállát Lukas. Nyomorultul érezte magát és még sohasem volt olyan magányos, mint most, ebben a pillanatban. De nem mutathatja ki a lány előtt, mit érez. Hogy mennyire iszonyúan egyedül van, hogy mennyire…

– Nem ezt magyarázom már egy ideje? – sóhajtott fel Lucy.

– Nem versz át engem! Mit akarnál tőlem? Pont te… tőlem?! – nézett a fiú hitetlenkedve és sebzetten a lányra. Iszonyúan fájt neki a tudat, hogy Lucy is csak át akarja verni őt, ez volt számára a kegyelemdöfés. Hiába bizonygatja a lány, hogy ez valójában nem igaz, hogy nem veri át. De tudta, hogy igen. Lehetetlen, hogy valakinek fontos legyen!  

– Pont én? Mi ez a hangsúly? – kapta fel a fejét a lány. Keze önkéntelenül is Lukasé felé mozdult, de a fiú elrántotta a karját. Nem fog megtörni, hiába játszik ilyen hitelesen Lucy.

– Ne játssz velem, oké?! – csattant fel Lukas. – Mondd a szemembe, mit akarsz tőlem!

A lány mozdulatlanná dermedt a hangsúlytól, mintha a szavak a lelkébe martak volna.

– Már mondtam. Meg szeretnélek ismerni – felelte halkan, és reménykedve a fiú szemébe pillantott. Lukas megragadta a lány állát és megszorította.

– Nem! Nem akarsz! Ki akarsz használni, mint a többiek! – kiabálta.

Mindenki csak ennyit akart tőle. A bizalmába férkőzni, hogy kideríthesse a gyengéit, majd úgy megalázni, hogy utána hónapokig nevetség tárgya legyen. De nem fog többet beleesni ebbe a hibába!

Lucy megfogta a kezét, és határozottan lefejtette magáról az ujjait.

– Olyannak ismersz, aki ilyet tenne? – Bánatos kérdésébe némi sértettség is vegyült.

– Nem is ismerlek! Miért ne tennéd? Te vagy Silja legjobb barátnője! Miért akarnál velem barátkozni?! 

Nem akarta rázúdítani a kételyeit, de egyszerűen kibuktak belőle. Ezen a ponton már képtelen lett volna magában tartani őket. Ráadásul, ő maga is meglepődött, de válaszokat akart.

A lány kisvártatva beszélni kezdett:

– Igazából már egy ideje meg akarlak ismerni. Nagyjából egy éve, az első előadás óta. Ott ültél a leghátsó padban, egyedül, nem szóltál senkihez… Olyan voltál, mint egy élő rejtély. Tudni szerettem volna, ki vagy, de nem volt merszem megszólítani. Facebookon kerestelek meg, és láttam, hogy hasonló a zenei ízlésünk, de… – Lucy keserű mosollyal megrázta a fejét. – Az édeskevés.

Lukas azonban még mindig nem hitt neki. Kell, hogy legyen valami hátsó indok! Mindig van.

– Mi fogott meg bennem? Miért?! – ragadta meg a fiú kétségbeesetten a lány vállát. Úgy érezte, teljesen kicsúszott a lába alól a talaj. Miért mond neki ilyeneket valaki? Neki, pont neki? Hazugság!

– Minden. A kisugárzásod, a tekinteted, ahogy játszottál a zongorán… – Lucy felszisszent a szorításától. – És hogy nem használtad ki a helyzetet, amikor befogadtál éjszakára.

Lukas enyhén elvörösödött, és eltolta magától a lányt. Visszaidézte a tegnap estét, és arra gondolt, Aleksi biztosan bepróbálkozott volna Lucynél, ha nála alszik. Düh fogta el a gondolattól, maga sem értette, miért.

– Nem vagyok olyan, mint a bátyám – jelentette ki mélységes megvetéssel.

– Igen, de a többség nem cselekedett volna úriemberként, úgyhogy köszönöm, hogy te így tettél.

Lukas gúnyosan felnevetett. Persze, hogy nem próbálkozott be, nem volt olyan ostoba, hogy maga alatt vágja a fát. Lucy sohasem akarna semmit egy olyan fiútól, mint ő. Ha egy ujjal is hozzáérne, rögtön felpofozná, erre pedig nem volt semmi szüksége. Ennyi még maradt a méltóságából.

– Bízni akarok benned – jelentette ki halkan, magát is meglepve. Tényleg ezt mondta? Miért?! Nem tudott kiigazodni önmagán, teljesen összezavarodott. Mi a jó franc történik vele?! Úgy érezte, alig bírja szabályozni a hangulatait a lány közelében, és ez frusztrálta. Miért vált ki belőle ilyen hatást? Ennél jobban már csak Lucyn lepődött meg, aki egy pillanatra megérintette a kézfejét.

– Mit tegyek, hogy megbízz bennem?

Lukas behunyta a szemét. Nem. Ezt a kérdést bizonyára csak hallucinálta…

– Semmit. Nem tudsz tenni semmit – suttogta maga elé, és forróság öntötte el. Gyűlölte magát a reakciójáért – miért reagál így a teste egy egyszerű érintéstől?!

– Azt szeretném, hogy megbízz bennem – motyogta Lucy alig hallhatóan.

Lukasnak fel kellett állnia – nem bírta tovább elviselni ezt a feszültséget. Szinte szikrázott közöttük a levegő, és ez túl sok volt a számára. A szekrényének dőlt és kibámult az ablakon.

– Hogy aztán kihasználj… – nyögte ki keserűen.

– Soha nem tennék ilyet – vágta rá a lány szinte azonnal.

– Szavak! Ezek csak szavak! – szorította ökölbe Lukas a kezét.

– Használtak már ki engem is, azt gondolod, nem tudom, milyen érzés? – emelte fel Lucy a hangját. – De igen. Pontosan tudom, éppen ezért nem tenném. De hogyan bizonyítsam neked, amikor nem hagyod?

– Sehogy. – Lukast elhagyta minden ereje, muszáj volt visszafeküdnie. Újra elterült az ágyán, és mélyet sóhajtott. Ilyen nincs… de miért akarna bízni benne? Miért akar kötődni hozzá? Egyik kezét a feje alá csúsztatta, tekintetét a plafonra szegezte, mintha attól várna választ.

– És ha adnál egy kis időt?

Lukas nem felelt semmit. És mi van, ha időt ad neki? Később fogja kihasználni, idővel? Akkor inkább most döfje a kést a szívébe…

– Bárcsak… – szegezte Lukas a lányra a tekintetét, és tétován kinyújtotta a kezét. Önkéntelen mozdulat volt, és rögtön visszahúzta, mint aki elszégyellte magát.  

Lucynek azonban szemet szúrt, és a lány is érte nyúlt, ugyanígy, akaratlanul. Amikor azonban Lukas elrántotta a kezét, úgy tett, mintha csak a takaró egy ráncát akarta volna kisimítani.

– Bárcsak mi?

– Bárcsak igaz lenne, amit mondasz – fordult a fiú a lány felé, és felnézett rá. Legszívesebben maga mellé húzta volna, hogy közelről is belenézhessen az arcába. Látni akarta azt a szép kék szemét… Megrázta a fejét. Ez nem helyénvaló gondolat.

– Kérlek, higgy nekem – fogta meg Lucy a kezét, és erősen megszorította.

Lukason ekkor végigsöpört valami. Szédítő, elemi erejű orkán volt, és nem tudott – vagy nem is akart? – ellene védekezni. Hirtelen felindulásból megragadta a lányt a derekánál fogva és lehúzta maga mellé. Nem gondolkozott, csak cselekedett; ezt diktálták az ösztönei. Magában felkészült arra, hogy Lucy felpofozza, majd sikoltva elmenekül, de ez mégsem következett be. A lány néhány másodpercig meglepetten pislogott rá, majd óvatosan átkarolta őt és a mellkasára hajtotta a fejét. Lukas megdermedt és levegőt venni is elfelejtett egy pillanatra. Teste valósággal lángolt; még sohasem tapasztalt ilyet. Magának sem vallotta be, de olyan jó volt őt közel tudnia magához… Túl jó.  

– Mit művelsz? – nyögte ki. Nem tért magához döbbenetéből. Egy lány… öleli őt. Őt. Az ágyán. Fekve. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen…

– Ez így kényelmes – suttogta a lány, és elégedetten behunyta a szemét.

Lukasnak is az volt… túlzottan is, és ezt nem értette.

– Miért csinálod?

Lucy erre vörössé vált arccal elhajolt tőle.

– Zavar?

Lukas lelkében felszakadt egy pillanatra valami, amikor a lány elhúzódott tőle, és hogy megszüntesse ezt az apró, belé nyilalló fájdalmat, hevesen magához rántotta. Szorosan ölelte a testéhez, érezni akarta a lány minden porcikáját, érezni akarta, ha csak egy pillanatig is, hogy számít valakinek. Az elméje leghátsó zugába száműzte a kételyeit. Nem számít, hogy Lucy esetleg átveri, hogy ezt később ellene fordíthatja… most égető szüksége van az ölelésére. Édesanyja halála óta senki sem törődött vele, holott kétségbeesetten vágyott rá. Ezúttal legalább az illúzióját megkaphatja. Összerezzent, amikor a lány tétován a haját kezdte simogatni, de nem tolta el magától, sőt, még inkább szorított a fogásán. Ennyi járhat neki egyszer az életben!

Lassan ő is felemelte a kezét, és nagyon óvatosan ujjai közé fogta a lány haját. Annyiszor elképzelte már, milyen lehet a tapintása, és most végre megérinthette! Selymes, lágy és sűrű, akár egy finom forrócsokoládé… Jó érzés volt simogatni. És az illata… Akaratlanul is Lucy hajába temetkezett – mohón szívta orrába a szőke tincsekből áradó, kókuszos illatfelhőt. Ujjbegyei szinte belevájtak a lány hátába, olyan görcsösen szorította magához. Ez túl jó volt. Kezdett megszűnni a fájdalma, és életében először nem érezte magányosnak magát. 

– Ss… semmi baj. – A lány ujjai a fényes, fekete tincseit fésülgették, és a hangja lágyan csendült.

Lukas úgy érezte, kezd megnyugodni a lány ölelésében, és elégedetten lehunyta a szemét. Hát ilyen érzés az, ha megölelik az embert. Örökké így akart maradni.  

– Ha átversz, én… – csuklott el a hangja. Én nem élem túl.

Talán jobb is volt így. Nem akarta kimondani, hogy azzal a megmaradt, kevés embersége is darabokra törne. Egy újabb csalódás véglegesen azzá a szörnyeteggé változtatná őt, aminek már most rengetegen tartják.

– Nem foglak. Ígérem. – A lány megfogta a kezét, és biztatóan megszorította.

Lukas tétován visszaszorította a lány kezét. Lelkét valamiféle furcsa melegség járta át, amilyet még sohasem tapasztalt. Talán hála? Nem tudta hová tenni ezt az apró érzésfoszlányt, és nyugtalanította, miért érez ilyesmit. Biztosan csak a hormonok… Hisz még sohasem ölelte át egy lány sem őt. Érthető, ha így reagál. Ez így természetes… nem igaz?

– Ha pedig igen, akkor…

– Akkor? – Lucy félelem nélkül pillantott rá, mintha teljesen biztos lenne abban, hogy ez nem következhet be.

– Láttad a késgyűjteményemet – jelentette ki Lukas jeges hangon.

Azt már megtartotta magának, hogy a pengéket valószínűleg önmagán használná, hátha a fizikai fájdalom elnyomhatja a lelki kínját.

Ahogyan ma délután is tette. Ebben a pillanatban kifejezetten örült neki, hogy a lányt öleli, aki így nem láthatja a vágásokat. Kezdte egyre feszélyezettebben érezni magát a lány karjai között – zavarta az a különös érzés, ami hatalmába kerítette. Lassan elhúzódott Lucytől, és felült. Hátát a szürke színű falának vetette, és próbálta lenyugtatni kalapáló szívét. Muszáj visszanyernie a józanságát!

– Nem félek a késektől – suttogta Lucy, de a fiú figyelmét nem kerülte el, hogy végigjáratta a tekintetét a falra erősített fegyvereken.

Lukas ekkor kissé gonoszul elvigyorodott, és levette az egyik tőrt a falról, majd végighúzta rajta az ujját. Sajnos azonban a mozdulat közben feltűrődött az ingujja, így egy pillanatra láthatóvá váltak a vágások a csuklóján. Ez azonban mégis elég volt arra, hogy Lucynek szemet szúrjanak.

– Te… – A lány elharapta a kérdést, de Lukas ennek ellenére tudta, mire gondol.

A fiú próbált könnyedséget erőltetni magára. Hanyagnak szánt mozdulattal megrándította a vállát, és letűrte a ruhadarabot.  

– Mi közöd hozzá?!  

– Ez nem old meg semmit – mondta Lucy szigorúan, már-már anyáskodóan. – Miért csinálod?

– Hagyj békén! – Lukas úgy érezte, hogy most sarokba szorult, és védekezés gyanánt bezárkózott.

A lány előtt borzasztóan szégyellte a tettét, és ebben a pillanatban bármit megadott volna azért, hogy a hegek ne legyenek ott. Lucy bizonyára most könyveli el egy menthetetlen, utolsó lúzernek…

A lány ellentmondást nem tűrően a kezéért nyúlt. Óvatosan feltűrte az ingujját, és lágyan végigsimított a sebhelyeken.  

– Istenem, Lukas…

Lukas keze megremegett – kirázta a hideg, ahogy a lány végighúzta az ujjait a csuklóján. De szégyenérzete erősebb volt, és elrántotta a kezét.

– Azt mondtam, hagyj békén! – csattant fel. Ki volt szolgáltatva a lánynak, meztelenül állt előtte, sebzetten, vérezve. Felszakadtak ismét lelke sebei. Újra lejátszódott benne minden megaláztatás, ami az emlékeiben élt, az összes bánatával és fájdalmával együtt. Lucy szomorúan rápillantott, majd érte nyúlt és átölelte.

– Kérlek, ne tedd ezt magaddal! – könyörgött a fiú mellkasának.

Azonban Lukas ekkor esetlenül ellökte magától, és összehúzta magát. Pici ponttá akart zsugorodni, úgy mardosta a szégyen. Átkulcsolta a térdét és ráhajtotta a fejét. Így el tud bújni Lucy elől. A világ elől.

Elrejtheti előle azt a szánalmas lényt, aki valójában.

Összerezzent, amikor a lány lágyan végigsimított a kézfején, és gondolatban már az elutasító szavakat gyűjtötte. Lucy azonban nem szólt semmit – ott maradt vele, és némán vigasztalni próbálta. A lehető legrosszabb emberre pazarolod az idődet – gondolta a fiú csüggedten.

– Miért vagy még mindig itt? Miért vagy még mindig velem, miért nem hagysz végre békén?! – Úgy érezte, a sírás határán áll, de tartania kell magát. Még csak az hiányozna, ha elbőgné magát egy lány előtt. Azt a szégyent nem élné túl még egyszer.  

– Mert tudom, hogy milyen érzés egyedül lenni – felelte Lucy csendesen.

Lukas megdermedt ettől a mondattól. Lucy is tudja? Felnézett a lányra kék szemével, és hosszasan rábámult. Lucy egy darabig állta a pillantását, majd félszegen elfordította a fejét, a kezét viszont nem eresztette el.

– Tudod? – nyögte ki elcsukló hangon Lukas.

Ahogyan elnézte a mindig mosolygó, életvidám lányt, azt feltételezte volna, hogy körbezsongják a barátok. Lucy biccentett.

– Amerikában egyetlen barátnőm volt… Aztán róla is kiderült, hogy csak hazudik. – Egy pillanatra elsötétült a tekintete. – Részben azért is jöttem Finnországba tanulni, mert azt reméltem, hogy itt megtalálhatom a társaságomat.

– Nem voltak barátaid? Neked? – Lukasszal hirtelen megfordult a világ. Nem, ezt nem hiszi el. Majd pont Lucynek ne lennének barátai…?

– Nem. – A lány keserű mosollyal megrázta a fejét, szőke tincsei ide-oda csapkodtak. – Mindenki megelégedett annyival, hogy én vagyok a „stréber lány”, és nem akartak többet tudni rólam. Azt hitték, hogy nekem csak a tanulás az életem, és nem kértek belőlem.

– De hiszen te… – harapta el a mondatot a fiú, és elvörösödött. Elengedte Lucy kezét és elnézett. Igazából maga sem tudta, mit akart mondani, de jobbnak látta, ha nem folytatja.  

– Én…? – A lány kérdőn rápillantott, és zavartan egymásba kulcsolta az ujjait. Mintha tartana attól, amit esetleg hallani fog.

– Nem érdekes.

– Szeretném tudni, mit gondolsz rólam, még akkor is, ha az negatív dolog.

– Én szé… – kezdett bele a fiú, majd megmakacsolta magát. Megrettent attól, ami elhagyni készült volna a száját. Megrázta a fejét és kitépte a kezét Lucyéből.

Nem! Mégis hogyan lehet ilyen őrült? Szépnek találja? Még ha így is van, nem mondhat ilyet! Még csak nem is gondolhat ilyet! Összeszorította a fogait, ámde az cseppet sem segített a helyzetén, hogy Lucy bánatos szeme az arcát fürkészte. Egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy a lány tőle vár vigaszt, de nyomban el is hessegette a gondolatot. Persze! Majd pont Lucy fanyalodik őrá! Ez még viccnek is gyenge.

– Ennyire csak nem lehet rossz! – A lány zavartan felnevetett, de még mindig meglehetősen bizonytalannak tűnt.

– Mit gondolok? – feszült meg Lukas állkapcsa, és hirtelen kitört belőle – egyszerűen nem tudta tovább visszafogni magát. A lelkében felgyűlt, kavargó érzései kiutat találtak a szájából: – Tudod, mit gondolok, kíváncsi vagy rá?! Hát elmondom! Fogalmam sincs, miért barátkozol velem, és tudod? Leszarom. Én vagyok a szánalmas lúzer, akinek még a selejt sem jut, majd pont egy olyan lány barátkozna velem, mint te?! Tudod, milyen kibaszott szar érzés másodhegedűsnek lenni? Tudod, milyen az, ha ott ülsz tökegyedül a szülinapodon, amit a te tiszteletedre szerveztek? Ha még az utolsó ribancoknak sem kellesz? Ha nekik sem kellek, hogy kellenék… neked?! – Lukas zihált a kétségbeeséstől, és legszívesebben hatalmasat ordított volna. Egész testében reszketett, és folytak a könnyei. Többé nem tudta visszatartani őket, de már nem is érdekelte. Rá sem mert nézni Lucyre – nem akarta látni az arcát, a megvetést a tekintetében. Most már végképp kitárulkozott előtte. Azt tehet vele, amit csak akar. Minden lapját kijátszotta előtte, és már az sem érdekelte, ha kihasználja. Szúrja csak bele ő is a kést a hátába, mit számít már az?! Lukas most újra az a tizenkét fiú volt, aki ott hevert a földön zokogva, megalázottan.

 Egy lány miatt.

Az osztálytársa volt, élete első és – ezt most már ezt biztosan tudta – utolsó szerelme. Más volt, mint a többiek. Ő nem csúfolta, nem heccelődött vele, és ez már elég is volt neki ahhoz, hogy belészeressen. Közösséget érzett vele. Csendes áhítattal figyelte őt, sőt, még az is megesett, hogy követte hazáig. Kipuhatolta tőle, mikor van a születésnapja, és egy plüssmedvével lepte meg őt, amit a lány táskájába rejtett. Még egy béna szerelmes verset is írt neki. Akkor, emlékezett, nagyon büszke volt rá. Három napon keresztül dolgozott rajta, hogy „tökéletes” legyen. Izgatottan várta a másnapot; egy szemhunyásnyit sem aludt éjjel. Fáradtan, de reménnyel telve ment iskolába. Ahogy belépett az osztályba, minden tekintet részegeződött, és egyszerre tört ki osztálytársaiból a gúnyos nevetés. Ekkor odalépett hozzá a lány, akibe hónapokon át szerelmes volt. Lukas körül hirtelen megszűnt a külvilág, és csak ő létezett számára. Torkában dobogó szívvel várta a választ. Az, amit a lány mondott neki, örökre belé égett:

„Nem kell a hülye versed és a hülye ajándékod. Nem vagyok beléd szerelmes és nem is leszek soha. Te csak egy szánalmas lúzer vagy, aki senkinek sem kell.” – Ennyit mondott, majd a kezébe nyomta a plüsst, és a szeme láttára széttépte a verset. Lukas lelkével együtt. Az utolsó pillanatig reménykedett. Hogy a lány majd a karjába borul, és bevallja neki, hogy ő is szereti. Ostoba, ostoba, ostoba…

 Nem akarta ezt még egyszer átélni.

– Lukas, én… – suttogta Lucy elvékonyodott hangon. Közelebb csusszant hozzá, és a két kezébe fogta az arcát. Lukasnak elállt a lélegzete az érintésétől, és hogy mennyire gyönyörű a szeme. Ugyanakkor kissé meg is rendült, mert a lány szempilláján egy könnycsepp reszketett. Érthetetlen okoknál fogva feltámadt benne a vágy, hogy lecsókolja róla. Micsoda szentimentális gondolat…!

Valószínűleg csak azért reagált így Lucy, mert megijedt tőle. Nyilván nincs hozzászokva, hogy ilyen durván szóljanak hozzá. Emiatt utólag ismét elszégyellte magát. De miért is szégyelli?! Ha Lucy is olyan, mint hajdanvolt szerelme, akkor megérdemli. És ugyan mi esély van arra, hogy Lucy más?! Ő túl jó neki. Lehetetlen, hogy egy ilyen kaliberű lánynak tetsszen. Már az is furcsa, hogy egyáltalán szóba áll vele. Ez átverés. Ő, aki soha, semmilyen lánynak nem tetszett, még a legcsúnyábbaknak sem, majd pont neki?!

– Távozz – sziszegte jéghideg hangon. Már semmit sem érzett. Vagy épp túl sokat. Minden zavaros volt…   

Lucy ekkor olyat tett, amitől a lélegzete is elállt: odahajolt hozzá, és megpuszilta az arcát. Lukas kővé dermedt, megszűnt az őt körülvevő, jeges burok. De csak egy pillanatra.

– Kellesz. – Lucy csak ennyit mondott, majd még egy, utolsó pillantást vetett rá. Felállt, és magára hagyta Lukast a kavargó gondolataival együtt. Fogalma sem volt, mit higgyen. Ezek után végképp.  

Kérdések:

1. Hogy tetszett a fejezet, mit gondoltok erről a részről?

2. Mit gondoltok Lucy és Lukas kapcsolatáról?

3. Érthető Lukas reakciója? Együtt tudtok érezni vele?

Következő fejezet