14. fejezet

Kedves olvasóink! 

47 olvasónk van jelenleg, el sem hisszük, mikor elindítottuk a blogot, bele sem mertünk gondolni abba, hogy ilyen népszerű lesz. *-* Szóval hálával tartozunk nektek, nem győzzük elégszer megköszönni a támogatást és a kedves szavakat! :) 
Ez a fejezet lett a kedvencünk, ezt élveztük legjobban írni, szóval reméljük, ti is annyira fogjátok élvezni az olvasását! :) Barátnőnk még rajzot is készített a részhez Lucyről és Lukasról, köszönjük szépen neki ezúton! :) És ezt a fejezetet most Lukas szemszögéből írtuk. Kettévágtuk, mert már így is elég hosszú lett, szóval valószínűleg a következő fejezet is róluk fog szólni. 

Hol van? Miért nincs otthon? Ugye nem történt semmi baj vele? Lukas fejében ezek a gondolatok cikáztak. Immáron nem tagadhatta önmaga előtt sem, de aggódott Lucyért. Ahogy letette a telefont, azon nyomban viharozott is… volna ki az ajtón, ám nevelőanyja megállította.

– Mi történt, Lukas? – Nitta arca aggodalmasnak tűnt, mint akit őszintén foglalkoztat, minden rendben van-e a nevelt fiával.

– Lucy… – Lukas csak ennyit mondott: ebben a pillanatban egyáltalán nem hiányzott neki senki társasága. Csak meg akarta találni a lányt.

– Lucy? Az amerikai csoporttársatok? – csodálkozott rá a nevelőanyja.

– Igen, és? – Lukast kezdte bosszantani nevelőanyja kérdezősködése.

– Csak eddig nem meséltél róla túlzottan sokat. – Nitta arcán lassan mindentudó mosoly jelent meg, és a fiút ez, ha lehet, még jobban idegesítette. Mégis mi olyan mulatságos?

– Nincs időm most erre. – Lukas csak ennyit mondott, majd kiviharzott.

Hova menjen? Merre lehet Lucy? Csak nem történt vele semmi! Biztos csak az van, amit Aleksi mondott: elment bevásárolni vagy valami… De miért izgatja őt ez ennyire? Miért aggódik úgy érte? Nem értette, de száműzte a gondolatot: majd ráér ezen akkor agyalni, ha megtalálta a lányt!

Visszasietett Lucy albérletéhez, majd onnan elindult a központ felé. Minden üzletbe belesett, ami szóba jöhetett, de Lucyt egyikben sem találta. Az esze tudta, hogy ez nem mérvadó, hiszen könnyedén elkerülhetik egymást, de mégis az idő múlásával egyre idegesebbé és tanácstalanabbá vált. A kedvenc parkja felé vette irányát, és leült egy padra. Kétségbeesésében a tenyerébe temette az arcát, és belemarkolt a hajába. A háttérből vidám nevetés és lelkes taps szállt felé, és ez tovább dühítette. Milyen jogon érzik mások magukat ilyen jól, amikor ő szenved? Hol van Lucy? Mi van, ha Aleksi téved, és mégis valami baja esett? Ha valaki kileste, hogy egyedül lakik, követte hazáig, és… nem! Az nem történhet meg! Egyre jobban aggódott érte, és már minden rémkép lepörgött előtte. Lucyt elrabolták. Lucy rosszul lett és elájult. Lucyt elütötte egy autó…

– Nem! – kiáltott fel hangosan.

– Lukas? – Tétova hang szólította meg, amire nyomban felugrott és megpördült. Döbbenten pislogott, ugyanis Lucy állt előtte. A lány egy apró női táskát viselt a vállán, mintha csak egy pillanatra ment volna el otthonról, és bizonytalan mosollyal nézett a fiúra.

Lukas szívéről hatalmas kő gördült le, talán még sohasem örült senkinek ennyire. Egy másodpercig megkövülten állt előtte, és nem bírt megszólalni sem. Lucy… Hát itt van, él és sértetlen! Ugyanakkor…

– Hol voltál?! – A hangja a szokásosnál ingerültebben csengett. Legszívesebben magához szorította volna a lányt, de nem merte.

– Egy amatőr színjátszó-kör most lépett fel itt, a szabadtéri színpadon, és gondoltam, megnézem őket. – Lucy megszeppenten pillantott rá és leszegte a fejét, mintha megrémült volna a fiú hangnemétől.

– És miért nem szóltál?! Ott vártam az ajtódnál! Tudod, hogy mennyire…?! – Lukas elharapta a mondatot. Nem, nem fogja beismerni neki, mennyire aggódott érte! A lány szeme csodálkozva kikerekedett.  

– Eljöttél az albérlethez? Hozzám?

Lukas hirtelen megbánta, és elszégyellte magát.

– Csak elegem volt otthon, egyedül, és gondoltam…

– Bocsáss meg, de egyáltalán nem számítottam rá. – Csak képzelte, hogy a lány is zavartan elpirult? – Ha szóltál volna…

– Ne csinálj ilyet többet, oké?! – Lukas tétován közelebb lépett hozzá. Meg akarta ölelni, hozzá akart érni…

– Könnyebb lenne, ha tudnám a számodat. – Lucy az egyik hajtincsét a füle mögé igazította, és viszonozta a fiú pillantását.

– Nincs mobilom. Minek? Úgysem keres senki. – Lukas most először bánta, hogy nem szerzett be telefont. Jól jött volt ebben a helyzetben.

– Úgy viszont könnyebben tudnánk beszélni, ha esetleg legközelebb is… kedved támad átjönni. – A lány hangja bizonytalanul, ugyanakkor reménykedve csengett.

– Aggódtam érted – bukott ki a fiúból. Nem hitte el, hogy kimondta! Mi ütött belé?

Lucy közelebb lépett hozzá, és félszegen elmosolyodott.

– Minden rendben… most már végképp.

Lukas eddig bírta – kinyúlt a lány felé és esetlenül magához szorította. Ez most kellett neki. Kellemes, szívet melengető érzés töltötte el, és erősen ölelte magához Lucyt. A forróság a bensőjében tovább fokozódott, amikor a lány is átkarolta őt, és a mellkasára hajtotta a fejét.

– Ne hagyj itt… Te is – motyogta az orra alatt, saját magát is meglepve.

Lucy kérdőn felpillantott rá.

– Én is? Miért, ki még…? – Az ajkába harapott, mintha megbánta volna a kérdést, ugyanakkor erősebben szorította a fiút.

– Senki… Nem kellettem soha senkinek.

– Nekem igen – suttogta a lány, és újból hozzábújt.

Lukas keserűen felsóhajtott. Annyira szeretett volna neki hinni.

– Akkor gyere el velem! – Lukas hirtelen felindulásból, gondolkodás nélkül mondta, és megdöbbent saját magán. Ha semmi másban nem is, abban igaza van Aleksinek: ha akar magának lányt, akkor nem üldögélhet egész nap a szobájában. És Lucy meglehetősen tetszett neki… Bár nem hitte, hogy van esélye nála.

– Mehetünk! – vágta rá a lány céltudatosan. – Hova szeretnél?

– Szaunázni – vágta rá a fiú tőle szokatlan módon. Félig-meddig viccnek szánta, de közben reménykedett benne, hogy a lány elmegy vele. Kezdett felbátorodni – hirtelen megnőtt az önbizalma attól, hogy nem utasította el. Tényleg igent mondott neki a lány? Tényleg vele tart? Lucy néhány pillanatig dermedten bámult, majd vidáman ránevetett.

– Sőt, utána ne sztriptízeljek neked a szobádban?

– Gondolatolvasó vagy. – Lukas eleresztette a lányt, és lazán leült a padra. Hirtelen megszűnt a feszélyezettsége, és akaratlanul is elképzelte a lányt falatnyi ruhákban… Határozottan tetszett neki a gondolat. Lucy felkacagott, majd mellé kuporodott.

– Szóval ezért akartál átjönni, hogy ott kettesben lehessünk – vigyorgott továbbra is.

– Igen, le akartalak teperni és megerőszakolni, hogy találtad ki? – vigyorodott el Lukas.

– Férfiak! – A lány színpadiasan felsóhajtott.

– Vagy… nem is lett volna erőszak? – Lukas akaratlanul is közelebb csusszant hozzá, de közben belül rossz érzés marta. Lucy úgysem hagyná magát, úgyhogy tényleg erőszak lenne. Elhúzta a száját.

– Micsoda magabiztosság! – A lány igyekezett határozott maradni, de belepirult a gondolatba.

– Szóval eljössz velem? – kérdezte meg Lukas újra, és a torkában dobogott a szíve. Nem hiszi el! Miért akarná elhívni a lányt bárhová is? Miért viselkedik ilyen lehetetlenül?

– Ha előtte elmegyünk olyan helyre is, ahol az embereken több ruha van, akkor igen – egyezett bele Lucy paradicsomvörös arccal.

Lukas egy pillanatig némán, döbbenten tátogott. Most tényleg? Lucy tényleg elmegy vele szaunázni? Ezt nem merte elhinni… Többé-kevésbé viccnek szánta a felvetést, meg amúgy is utált szaunába járni. Gyűlölte, ha mások megbámulják őt, és szánakozva méregetik a hegeit. Lucy előtt is rettenetesen szégyellte őket, de már úgyis látta. Az, hogy megcsodálhatja az ő – valószínűleg gyönyörű – testét, megért számára száz lenéző pillantást is. Nem merte elhinni a szerencséjét, és ebben a pillanatban annyira örült, hogy automatikusan száműzte a fejéből a negatív gondolatokat. Valami miatt most félretette a lánnyal kapcsolatos kételyeit, hogy Lucy esetleg ki akarja használni… Túl jól érezte magát a társaságában, hogy ezen agyaljon. Egyszer az életben járhat neki ennyi! És ha kiderül, hogy a lány tényleg átveri őt… Nos, legalább ezt a napot szép emlékként őrizheti. Nem fogja megbánni, még akkor sem, ha félreismerte Lucyt. Erősebb volt benne az iránta érzett vágy. Most az egyszer olyan akart lenni, mint a többi fiú, akik önfeledten szórakoznak a szeretteikkel. Szeretteik…? Mióta szereti Lucyt…? 

– Tényleg? – Lukas nem bírta palástolni izgatottságát, amit valószínűleg érezni lehetett a hangján. De ebben a pillanatban nem érdekelte. – Hova? És mikor? Menjünk most! – Nem értette a viselkedését – még soha nem lelkesült fel ennyire. Úgy viselkedett, mint valami kisfiú, aki megkapta hőn óhajtott akciófiguráját. Lucy lelkesen mosolygott rá, és útra készen felpattant.

– Ismersz valami jó helyet?

Lukas el sem merte hinni, hogy a lány ilyen könnyedén beleegyezett.

– Nincs nálam pénz… De elmehetnénk le, a partra, van egy elhagyatott világítótorony. – Tiltakozásra számított, de Lucy mosolya csak még szélesebbé vált.

– Menjünk!

– És nem félsz tőlem? Kettesben leszünk, egy olyan helyen, ahol csak mi vagyunk, sehol senki. – Meglehetősen izgalomba jött a gondolattól, és kéjes képek peregtek le lelki szemei előtt.

– Legutóbb is kettesben voltam veled, amikor Siljáék koncertre mentek – emlékezett vissza a lány. – Ha akkor nem éltél vissza a helyzettel, most sem fogsz. Nem. Nem félek.

– És ha visszaélek?

Lucy konokul rázta a fejét.

– Nem tűnsz olyannak… de ha mégis, arra az esetre figyelmeztetlek, hogy kung-fuzom már néhány éve.

– Kezdek félni – vigyorodott el Lukas, majd elindultak a torony irányába. A part mellett húzódó fenyvessávon haladtak, ami elég ritkás volt, így a fák ágai közül láthatták a tengert. Körülbelül tíz perces séta után kiértek a sziklás partra, amire fel-felverődtek a hullámok. A víz kékeszöld színben pompázott, és olyan kristálytiszta volt, hogy le lehetett látni az aljáig. Lucy nyomban odaszaladt és leguggolt, még az sem zavarta, hogy a nekicsapódó hullámok átáztatják a szoknyája szegélyét.

– Nézd, halak! – mutatta kislányos rajongással.

Lukas is leguggolt mellé, és szemlélni kezdte a vizet.

– Kiskorunkban volt akváriumunk… De Aleksi nekiment és eltörött.

– Tőle nem is számítottam másra – nevetett fel Lucy. Óvatosan belemártotta a kezét a vízbe, amire a halraj nyomban szétrebbent. Lukas követte példáját, majd hirtelen felindulásból lefröcskölte a lányt.  

– Héé! – kiáltott fel Lucy. – Gonosz! – Ledobta maga mellé a táskáját, hogy viszonzásul mindkét kézzel árhullámot zúdíthasson a fiú nyakába. Lukas nevetve prüszkölt, és ebben a pillanatban olyan felszabadultnak érezte magát, mint még soha életében.  

– Én? Gonosz? És te? – Megfogta a lányt, és belelökte a vízbe.  

– Kikérem magamnak! – Lucy felemelkedett, éppen csak annyira, hogy megragadhassa Lukas kezét, és lerántsa maga mellé. A fiú sem volt rest: fölé térdelt, és a lány mindkét kezét a feje fölé szegezte.

– Megvagy!

– És most mit teszel velem? – Lucy kihívóan, ugyanakkor egy kicsit tétován pillantott rá.

Lukas elveszett a lány türkiz árnyalatú szemében, amely pont olyan színben játszott, akár a tenger. Közelebb hajolt hozzá akaratlanul is, és az ajkára bámult. Olyan jó lenne most megcsókolni… A lány önkéntelenül is megnyalta az ajkát, ahogyan ő is. Lucy lassan kiszabadította az egyik kezét, de csak azért, hogy Lukas egy kósza hajtincsét a füle mögé igazítsa. A fiú megremegett az érintéstől, és hirtelen elbizonytalanodott. Megijedt a közeledésétől, és gyorsan mellé hemperedett. Ez mi volt? És csak képzelődött, vagy mellette Lucy valóban felsóhajtott?

– Ha ezt tudom, fürdőruhában jövök – nevetett fel végül a lány, és feltápászkodott, hogy kicsavarja a ruhájából a vizet.

– Felőlem leveheted a vizes ruháidat, engem nem zavar. – Lukas lassan elmosolyodott, és végigmérte a lányt. Hmm… Határozottan az ínyére lenne. Most már nem is próbálta tagadni önmaga előtt, mennyire vonzónak találja őt.  

– Kellemes idő van, meg fogok száradni – hebegte Lucy zavartan, majd kilépett a vízből. – Felderítjük? – mutatott a torony felé. Közel jártak hozzá, és mivel a hely nem örvendett túl nagy népszerűségnek, a környezetét is elhanyagolták. Itt-ott szemét hevert a földön, és gaz nőtt ki a sziklák közül.

Lukas némi fáziskéséssel felállt, és követte a lányt. Hamarosan a magas épülethez értek, amely, mint mindig, most is lenyűgözte a fiút. Piros falán málladozott a festék, ajtaja rozsdás volt, ahogyan az azt őrző lakat is, ennek ellenére mégis volt a helyben valamiféle méltóság. Lucy tanácstalanul bámult rá, tekintetében kérdés ült: „Hogy fogunk bejutni?”  

Lukas elmosolyodott, és intett a fejével. A világítótorony mögé mentek, ahol is a fiú elkezdett a lábával kotorni. Kisvártatva egy csapóajtó tűnt fel előttük, ami szintén le volt zárva lakattal. Illetve csak látszólag, hiszen már járt itt többször is, és feltörte a zárat, amit nem pattintott vissza a helyére. Szerencsére abban az állapotban találta, ahogyan hagyta. Kitárta az ajtót, ahonnan egy vaslépcső vezetett a torony alagsorába. Először ő mászott le rajta, majd segített a lánynak, aki magukra húzta a fedelet. Egy pillanatra sötétség borult rájuk, de Lucy rögtön bekapcsolta a telefonján a zseblámpát. Nem volt lent semmi különös, csak törött bútorok és törmelékek a földön. Egy szűk csigalépcső vezetett a felsőbb emeletekre. Lukas előreengedte Lucyt – azt olvasta egy könyvben, így szokás, és udvarias akart lenni. Egy kisebb, kör alakú terembe értek, ami tele volt kacatokkal – köztük egy ütött-kopott ládával. A kis ablakokon keresztül fény szűrődött be, és egy rozoga ajtó vezetett a balkonra. A fal kissé mállott, és a levegőben nem épp a legfrissebb szag terjengett, ezért Lukas kitárta az egyik kerek ablakot.  Így már mindjárt más.

– Ez olyan, mint egy mesében! – nézett körül a lány csillogó szemmel, majd a ládához sietett. Megpróbálta felnyitni, de a karja túl erőtlennek bizonyult. Lukas odalépett hozzá, és segített neki felfeszíteni a zárat. Eléjük tárult a láda tartalma, amely sajnos nem kincseket, hanem ruhákat rejtett. Lukas nyomban kiszedett egyet a halomról – egy csipkés, egyberészes ruhát, ami nem tűnt egy mai darabnak. Már többször járt itt, de valahogy nem jutott eszébe kinyitni a ládát.

– Hűha! Kíváncsi vagyok, hogy ez kié lehetett. – Lucy óvatosan végigsimított a lágy anyagon, majd átvette tőle. Magához mérte, majd nevetve megpördült vele. – Nézd, hercegnő vagyok!

Lukas mosolyogva nézte a lányt – igazán gyönyörűnek találta ebben a pillanatban.

– Nem próbálod fel? – kockáztatta meg a kérdést.

– Iszonyat vékony a dereka… nem biztos, hogy jó lenne rám – állapította meg csalódottan.

– Majd segítek neked felhúzni – ajánlkozott a fiú kissé sunyi mosollyal, és nem minden hátsó szándék nélkül. Aztán pedig segítek lehúzni.

– Azt megköszönném – válaszolta ugyanolyan vörös arccal, mint Lukas.

– Öhh… Akkor… – pirult el még jobban a fiú. A lány most tényleg előtte fog átöltözni? Érezte, hogy megremeg a teste, és nagyot nyelt. Tenyere izzadt, és a szíve hevesen kalapált - fogalma sem volt, hogyan viselkedjen.

– Végül is egy strandon is látnál belőlem ugyanennyit – motyogta Lucy, majd kibújt a blúzából.

Lukas döbbenten tátogott – nem akarta elhinni, hogy Lucy tényleg előtte vetkőzik… Tekintetével akaratlanul is végigmérte a lányt, akit hihetetlenül gyönyörűnek talált. A hasa lapos volt, a dereka karcsú, és a bőre fehér, akár a tej, a melle pedig… Megrázta a fejét, ez már túl sok volt számára, úgy érezte, ennyi gyönyört nem bír már el. Rögtön lángba borult, és kissé meg is szédült a fejébe (és az egyéb testrészébe) tóduló vér miatt. Vágyakozva felszisszent, és erősen ráharapott az alsó ajkára. Arra gondolt, Aleksi már rég kihasználta volna a helyzetet, és ő is kísértést érzett rá. Ezt most vegye kihívásnak? Nem, nem lehet ilyen szerencsés… Egy igazi lúzernek érezte magát, hogy csak áll ott, és nem tesz semmit, csak bámul a lányra szájtátva.

Lucy megilletődötten pillantott rá, majd elvette tőle a ruhát. Szoknyáját alsószoknya gyanánt magán hagyta, és óvatosan megpróbálta felvenni a csipkés ruhakölteményt.

– Segítenél befűzni a fűzőt?

A fiú még mindig nem akart hinni a szemének, és továbbra is mohón legeltette a tekintetét a lányon. Elképzelte, ahogyan odalép hozzá, majd nekiszegezi a falnak, és végigsimít azon a gyönyörű, hibátlan bőrön… Belemarkol a derekába, nekiszegezi a csípőjét a lányénak, hogy érezze, mennyire kívánja őt… Lerántja róla a maradék ruhát is, majd durván megcsókolja.

Ez volt a terve.

Ehelyett félszegen biccentett, majd lassan odalépett a háta mögé. Lehunyta a szemét, ahogy megcsapta a Lucy hajából áradó samponnak az illata. Az az átkozott kókusz… Nem, muszáj türtőztetnie magát! Ő nem olyan, mint Aleksi… Különben is, Lucy nem hagyná úgysem… Hisz megmondta. Ennek ellenére belefúrta a fejét Lucy hajába, és mohón belélegezte az illatát. Mámorító érzés öntötte el, és akaratlanul is a hátának simult. De nem tehetett róla – ez egyszerűen túl sok inger volt neki, és észveszejtően kívánta őt.

– Lukas… – sóhajtotta a lány a nevét. Valószínűleg arra akarta kérni, hogy inkább a ruhával foglalkozzon, de a hangja teljesen elgyengült.

A fiú magához tért némileg Lucy hangjától, és zavarba jött. Mit művel? Megrázta a fejét, és mélyeket sóhajtott, hogy lenyugtassa kalapáló szívét. Távolabb lépett a lánytól, és esetlenül elkezdte beszorítani a fűzőt. Keze remegett, és nem bírta megállni, hogy hozzá ne érjen a bőréhez. Olyan bársonyos és puha… Mutatóujjának ujjbegyét lassan végigfuttatta Lucy gerince mentén, de olyan óvatosan és finoman, mintha a lány porcelánból lenne. Kirázta a jóleső hideg, és ismét lehunyta a szemét, hogy kiélvezze a pillanatot. Valószínűleg soha többé nem lesz ilyen alkalma az életben. Érezte, hogy Lucy összerándul, ugyanakkor nem húzódott el tőle, sőt, még halkan fel is sóhajtott. Lukas szerette volna azt hinni, hogy a lány is annyira élvezi az érintését, mint ahogyan ő. Hamarosan végzett a művelettel, de egyszerűen nem akaródzott eleresztenie Lucyt.

– Kész vagyok – suttogta, és végigsimított a lány karcsú derekán.   

Lucy pár másodperc fáziskéséssel ellépett tőle, majd nevetve megpördült.

– Hogy áll? – pillantott végül kérdőn a fiúra.

Lukas végigmérte és elmosolyodott. A halványkék, csipkés ruhakölteményt mintha Lucyre öntötték volna – úgy nézett ki benne, akár egy igazi hercegnő.

– Csinos – biccentett elismerően.

Csak képzelődött, hogy a lány a bóktól elpirult és zavartan elnézett?

– Köszönöm – suttogta, majd elmerengve hozzátette: – Az előadáson is olyan gyönyörű ruhákban léptek fel…

– Mit adtak elő? – kérdezte Lukas, és beletúrt a ládába. Kicsit örült is annak, hogy Lucy már nincs a közelében, mert így le tudott valamelyest nyugodni. Valamelyest.

– A Szentivánéji álmot. Ugyan amatőr kör, de fantasztikus volt! És a jelmezek is… – A lány lelkesen csillogó szemmel mesélt. – Persze, téged nem hat meg, hogy Titániának milyen meseszép abroncsos szoknyája volt, de én szívesen felpróbálnám azt is. Mondjuk nem telhetetlenkedem. – Boldog mosollyal végigsimított a ruhája csipkeszegésén.

– Én is el akartam menni színházba, de nem jött el senki velem. Szóval még nem voltam soha – ismerte be a fiú, és előtúrt egy elegáns férfijelmezt a ládából.

– Ez nagyon jól állna – vágta rá Lucy szinte azonnal, majd zavartan visszatért az előző témához: – Én bármikor elmegyek veled nagyon szívesen. És igazából szívesen ki is próbálnám. Az előadás végén azt mondták, hogy várják az érdeklődőket.

– Menj – vonta meg a vállát mellékesen Lukas. – Na ne, nem veszem fel ezt a förtelmet! – hördült fel.

– Szerintem szép. Olyan, mint egy herceg ruhája, és szerintem jól állna neked ez a méregzöld – makacskodott a lány, majd felsóhajtott. – Igen, csak egyedül annyira nincs kedvem elmenni. Nem ismerek ott senkit.

Lukas egy pillanatra elgondolkodott. Nem, kizárt, hogy elmenjen a lánnyal! Semmi kedve nem volt leégetni magát sok ember előtt. Magához mérte a ruhát, és megállapította, hogy nem is olyan vészes végül is. Meg ha Lucynek tetszene rajta…

– Na jó, felhúzom. – Lukas elkezdte kapkodva kigombolni az ingét, miközben a földet pásztázta. Szégyellte magát, a hegeit a lány előtt, és undorítónak tartotta emiatt és a soványsága miatt a testét. Kinek kellene egy betegesen sovány, összeszabdalt fiú…? Félénken felnézett Lucyre, és legnagyobb döbbenetére a lány lelkesen, kislányosan mosolygott rá. Lenéző, lesajnáló pillantásra számított, és erre… Csordultig telt a szíve hálával, és ekkor belátta. Lucy más, mint a többi ember, ő nem fogja se kihasználni, se megbántani. Egyszerűen érezte. A lány felé nyúlt, hogy segítsen neki az öltözésben, de aztán zavartan elhúzta a kezét. A fiú meglepetten pillantott rá, majd hirtelen felindulásból magához rántotta, így Lucy nekiütődött fedetlen mellkasának. Átkulcsolta a derekát, és belefúrta tekintetét a lányéba. Lucy tartotta vele a szemkontaktust, és lassan a vállára tette a kezét. Ahogyan ott állt előtte, abban a királynői ruhában, amire ráomlott selymes, szőke haja, ismét elállt a lélegzete. Te jó ég… Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű?

– Én meg akarlak… – Lukas hangja elcsuklott, és a lány ajkára bámult. Már fogalma sem volt, mit hord összevissza, már rég száműzött mindent a fejéből… Őrülten kívánta őt. Csak ez számított. Vajon milyen ízű lehet az ajka…?

– Mit? – kérdezett vissza Lucy hasonlóan zavartan, és átkulcsolta a nyakát.

– Én... – motyogta Lukas, és lassan elkezdte közelíteni a fejét. Rettegett attól, hogy a lány visszautasítja. Teste és lelke reszketett, de egyszerűen nem bírt parancsolni önmagának. Szorosabbra fogta az ölelését, de megállt a lány szája előtt pár centivel. Mi van, ha Lucy nem akarja? Mi van, ha undorodik tőle? Mi van, ha…?

Tétovázott, és behunyta a szemét. Ha a lány elutasítóan pillantana rá, azt nem viselné el… Egyre rosszabb ötletnek tűnt, hogy engedjen a vágyainak, ám ekkor megérezte a lány ajkát az ő ajkán. Lucy átszelte a köztük lévő távolságot, és félszegen megcsókolta, mintha nem lenne biztos benne, hogy a fiú hogyan fogadja. Lukas el sem merte hinni, hogy ez vele történik, és annyira meglepődött, hogy egy pillanatra ledermedt. Teste lángba borult, szíve ki akart ugrani a helyéről. Nem gondolta volna álmaiban sem, hogy valaki… főleg egy ilyen szép lány meg fogja őt csókolni, ráadásul önszántából. Életében először úgy érezte, hogy kell valakinek. Mérhetetlen boldogság és szenvedély járta át, és nem tehetett róla, de kicsordult egy könnycsepp a szeméből. Végigsimított Lucy hátán, majd ugyanolyan óvatosan viszonozta a csókot. Forró ajkát erősen a lányéra nyomta, de nem érte be ennyivel. Kidugta a nyelve hegyét, és hozzáérintette Lucy enyhén elnyílt ajkához, bebocsátást kérve. A lány azonnal engedett neki, és a hajába markolt, hogy még közelebb húzza őt magához. A fiú magánkívül volt örömében, mikor Lucy elmélyítette a csókot. Ettől felbátorodott, és halkan felnyögött. Nyelveik vad táncra perdültek, és ő is belemarkolt Lucy hajába. A lány boldogan felsóhajtott, és Lukas érezte, milyen forró a bőre, és milyen hevesen ver a szíve. Ebben a pillanatban minden kételye szertefoszlott, és könnyen elhitte, hogy Lucy is ugyanúgy élvezi a közelségét, ahogyan ő. Hogy esetleg a lány… szereti őt. Lucy végül zihálva, levegő után kapkodva elhúzódott tőle. Nem szólt semmit, de rajongó tekintetéből Lukas mindent kiolvasott. A vágyat, a boldogságot, és talán… a szerelmet is. A fiú szinte lebegett a testét elöntő eufóriától, és ő is pont ugyanolyan elbűvölten nézett a lányra. Ez tényleg megtörtént? Álmodik? Mi volt ez…?

– Miért? – Csak ezt a kérdést tette fel, és mélyen Lucy szemébe nézett. A lány lágyan megérintette az arcát.

– Mert vágytam rá. Már egy ideje – ismerte be félszegen.

A fiút kirázta a jóleső hideg az érintésétől. Alig bírta felfogni a szavait.

– Te? Pont te? – kérdezte kikerekedett szemmel. Lucy túl gyönyörű hozzá… Testileg és lelkileg is. A lány elbizonytalanodott Lukas kérdésétől, és elhúzta a kezét.

– Más lányra vágytál volna?

Lukas akaratlanul is felhördült.

– Én… – Elfordította a fejét, és kinézett az ablakon.

– Te…? – Lucy finoman az álla alá nyúlt, és kényszerítette, hogy újra a szemébe nézzen.

Lukas nem bírta tovább – ismét magához vonta a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta. Nem bírt betelni Lucyvel. Sokkal bátrabb volt, mint előtte, ujjbegyei belenyomódtak a lány hátába, olyan erővel szorította magához. Lucy halkan felszisszent, de őt is elragadta a vágy. Immáron ő is hevesebben reagált, hezitálás nélkül visszacsókolta, és lágyan végigsimított Lukas fedetlen mellkasán. Lukas nem számított erre, de nagyon is tetszett neki a dolog… Hihetetlenül jó érzés öntötte el, ahogyan teljes testük egymásnak feszült. Olyannyira erős vágy tört rá, hogy vissza kellett fognia magát, hogy ne teperje le a lányt azon nyomban. Lágyabban, lassabban csókolta tovább, de ugyanolyan mély átéléssel. Csak Lucy létezett a számára ebben a pillanatban, és nem érdekelte semmi más. Érezni akarta a lányt, az ajkára tapadó ajkát, a forró testét, az összes porcikáját… Érezni, hogy kell valakinek, hogy igenis számít, hogy nem egy elcseszett lúzer… Ebben a pillanatban ő volt a világ legszerencsésebb embere. 

  

Következő fejezet