Sziasztok!
Mostantól én, Luna fogok jelentkezni, mert ahogy Maiev írta előző bejegyzésben, ő nem tud a továbbiakban közösen írni velem. :( Remélem, meg lesztek elégedve ennek ellenére is a sztori színvonalával, én igyekszem kihozni a történetből azt, amit ki tudok egyedül. Nyaraltam eddig, így csak most tudtam hozni ezt a részt, amit már egyedül írtam. Jó olvasást és elnézést! :(
Lukas és Filip
egy darabig némán ült egymás mellett és néztek maguk elé. Mindketten kissé
zavarban voltak – Lukas a kezét tördelte, Filip pedig a pengetőjét forgatta az
ujjai között. Nem tudta egyikőjük sem, mit mondjon, míg végül Lukas törte meg a
csendet:
– Honnan van ez
a zongora? – érdeklődött; valóban foglalkoztatta a kérdés. Rajongott a
hangszerekért, és egy eredeti, ráadásul kifogástalan állapotban levő
Biedermeierhez csak csillagászati áron lehet hozzájutni. Hacsak nem örökölte,
bár gyanította, ez a helyzet, mivel Filipék háza amúgy is úgy festett, akár egy
múzeum. Nagyon tetszett neki, mindig is hasonló helyen akart élni. Bár nekik is
volt pár régiségük – pontosabban néhány váza, egy vitrin és egy ingaóra –
utóbbit Aleksi sikeresen összetörte, amikor egyszer részegen ment haza és
nekitántorodott. Csak a szokásos.
– Egy aukción
vettem. A tulajdonosa mihamarabb meg akart szabadulni tőle, így jóval áron alul
adta. Nem volt a legjobb állapotban, így kellett valamicskét költenem rá, de
maximálisan megérte. Lenyűgözött, ahogyan játszottál rajta, jómagam a nyomodba
sem érek.
– Túlzol –
nézett le a fiú zavartan a földre; nem szokott hozzá a dicséretekhez. Jobban
belegondolva Lucyn kívül nem igen dicsérte meg senki, mindig csak a hibáit
emelték ki. Azonban Filip szavai mögött őszinteséget érzett, és ez számára
teljesen új volt.
– Pedig
elhiheted nekem. Mondanám, hogy bebizonyítom, igazat beszélek, de bevallom,
szégyellem magamat előtted. Fényévekre jársz tőlem, és velem ellentétben neked
van is tehetséged a zongorához. Elismerésem.
– Khm… köszönöm.
– Lukas érezte, hogy forró az arca és a füle a fiú szavaitól. Bármennyire is
kínos volt számára a helyzet, mélyen belül dagadt a keble a büszkeségtől. Mivel
magától tanult meg játszani, és Lucyn illetve édesanyján kívül nem zongorázott
senkinek, nem tudta, mennyire tehetséges. Ő nem érezte magát különösebben
annak, de Filip ért a zenéhez, és ő reálisabban látja a dolgokat. Ennek
ellenére nem hitt neki, mert biztos volt benne, hogy a fiú csak túloz és
elfogult. De azért örült annak, hogy valaki értékeli a képességeit; már nem
érezte magát egy elcseszett lúzernak. Darabokban heverő önbizalma az utóbbi
hetekben kezdett helyrejönni, bár erre rányomta a bélyegét Lucy távozása. Három
nap. Nincs tovább, ennyi jutott nekik.
– Látom rajtad,
hogy szomorú vagy. Esetleg szeretnél beszélni róla? – Filip a vállára tette a
kezét, amire összerezzent. Ez a fajta baráti gesztus és úgy általában a fizikai
kontaktus szokatlan volt számára. Igaz, Lucyvel, ha csak tehették, összebújtak
és csókolóztak, de az más. A lány a barátnője, hozzá másképp viszonyult, mint a
többi emberhez.
– Nem. – Lukas
összefonta a karját a mellkasa előtt, és konokul meredt maga elé. Nem fogja
megosztani másokkal a gondjait! Még mit nem. Ez csakis rá és Lucyre tartozik.
Ugyanakkor valami miatt mégis el akarta mondani, és úgy érezte, Filipben
bízhat. Önmagát látta benne. Ha két hasonló lélek találkozik, ösztönösen
felismerik egymást már messziről is. Filippel kapcsolatban is ezt érezte, és
remélte, hogy a fiú is szimpatizál vele. Nem akart egyedül maradni, már megint.
Ugyan a fiú nem fogja feledtetni vele Lucyt, őt senki sem pótolhatja, de talán
így könnyebb lesz valamivel. Az édesanyja is azt akarná, hogy barátkozzon.
Biztos volt benne, hogy kedvelné Filipet.
– Ahogy
gondolod, tiszteletben tartom, és nem erőltetem. Ha szeretnél beszélni róla, én
készséggel meghallgatlak, és szükség esetén ellátlak tanácsokkal, amennyiben
igényt tartasz rá. Nem garantálom, hogy tudok is segíteni, de talán könnyebb
lesz a lelkednek.
– Lucy… – bukott
ki Lukasból és szaggatottan felsóhajtott. A fiú szavai felszakítottak benne
valamit, és úgy döntött, mégis beszél róla. – Nem akarom, hogy elmenjen, én…
Nem tudom, mit fogok kezdeni nélküle.
– Nagyon
sajnálom, ami történt, ez valóban szomorú. Ugyanakkor gondolj arra, hogy nem
marad ott véglegesen, és visszajön hozzád. Addig is tudjátok tartani a
kapcsolatot, ami talán enyhít a helyzeten. Nem kell örökre elszakadnotok
egymástól, és nem vagy egyedül. Mi itt leszünk melletted és támogatunk. Tudom,
hogy még jóformán idegenek vagyunk, de biztosíthatlak, hogy rám számíthatsz.
Ahogyan Siljára és Aleksire is.
Lukas gúnyosan
felhorkantott.
– Hahh, pont
rájuk!
– Tudom, hogy
szeretnek. Aggódnak érted és féltenek. Fontos vagy számukra.
– Képzelem,
mennyire…
– Nem akarok
beleszólni a dologba, hisz nincsen hozzá semmi közöm, de én úgy látom, te vagy
az, aki eltaszítja őket magától. Ha elfogadsz egy tanácsot, próbáld őket jobban
megismerni, és megváltozik a véleményed.
– Ismerem őket,
és még mindig nem fér a fejembe, hogy voltál képes beleszeretni Siljába. – Egy
ilyen értelmes fiúnak nem tudott elképzelni egy olyan lányt, mint a
mostohatestvére. Ugyan nem volt Silja buta, nem tartotta annak, csak teljesen
más típusúnak, mint ő vagy Filip. Ebben az egyben egyetértett Aleksivel.
Egyszerűen nem illett hozzá.
– Pedig Silja
egy értelmes, csinos hölgy, és nekem pedig az nem fér a fejembe, hogy két ilyen
intelligens ember hogyhogy ilyen rossz viszonyt ápol egymással.
Lukas
felsóhajtott és felidézte magában az első alkalmat, amikor találkoztak
egymással. Édesapjuk egyik pillanatról a másikra bejelentette, hogy mostantól
Nitta és Silja velük fog élni, és legyenek hozzájuk kedvesek. Aleksi és Silja
rögtön megtalálta a közös összhangot, azonnal összebarátkoztak. Kisvártatva
együtt Playstatiönöztek, és mivel nem volt két joystick, ő addig a kanapén
kuporgott mögöttük. Amikor pedig nagy kegyesen engedték, hogy játsszon velük,
kegyetlenül elverték, így elment a kedve és duzzogva a szobájába vonult. Így
telt az első nap, és a többi is hasonlóan. Ő eleinte próbált nyitni feléjük, de
egyszerűen nem tudott felérni hozzájuk, bárhogy is igyekezett. Sokkal
tehetségesebbek és talpraesettebbek voltak nála, és más dolgok érdekelték, mint
őt. Haragudott Siljára, mert úgy érezte, elvette tőle a bátyját. Ahogyan az
édesapjuk is. Aleksi volt mindig a tehetséges, az ügyes, és hiába hozott haza
Lukas jobb jegyeket, édesapjának az számított, hogy ki mennyire rátermett és
erős. Ő sohasem sportolt, azaz beíratták kosarazni, de hiába volt magas,
tehetsége annál kevesebb. Egyszer sem talált bele a palánkba, és állandóan
fellökték, így rendszeresen kék-zöld foltokkal ment haza. Amikor pedig direkt
hozzávágta egy társa a kosárlabdát az orrának, és az kis híján betörött,
közölte szüleivel, hogy nem hajlandó tovább folytatni. Édesapja ezen teljesen
felháborodott, és onnantól fogva még kevesebbet beszélt a fiával. Figyelmét
Aleksire és Siljára fordította, akik remekeltek a sportokban. Aztán ott voltak
a barátok. Míg Aleksit és Silját felvetették, neki egyet sem sikerült
szereznie. Az ő társaságukból pedig nem kért, mert számára nem volt
kikapcsolódás a két napig tartó ivászat. Inkább otthon olvasott vagy zenélt.
Tudta belül,
hogy gyerekes dolog ilyenek miatt orrolni rájuk, de ezek a dolgok túl mélyen
voltak benne. De talán igaza van Filipnek, lehet, hogy megváltozik valamelyest
a véleménye, ha jobban megismeri őket. Ugyanakkor pár beszélgetéssel nem lehet
felülírni majd’ egy évtizedet.
– Ez… bonyolult
– adott Lukas kitérő választ; nem volt kedve erről beszélni. Nem akarta
felszakítani a sebeket.
– Igen, sejtem,
hogy ez egy összetett dolog, és nem lehet csak úgy pár mondatban összefoglalni.
De tudod: ha szeretnél beszélni róla…
Lukas csak
biccentett és tanulmányozni kezdte a fiú falát. Egy bekeretezett kép lógott Siljáról
és Aleksiről az asztala fölött, továbbá számtalan oklevél és emlékérme.
Ifjúsági zeneismereti verseny első helyezés, országos zenei vetélkedőn elért
második helyezés, és három ezüst-illetve négy aranyérme. Ettől ismét
kellemetlen érzés kezdett növekedni benne, és visszatért az önbizalomhiánya. Ő
soha, semmiért nem kapott kitüntetést.
Ekkor
megcsörrent Filip telefonja, amire a fiú felvette.
– Üdv, hölgyem! Köszönöm
kérdésedet, kellemesen… Nem, jövő hét keddre kell beadni. Segítek szívesen,
amennyiben… Persze, készséggel, mikor tudnánk találkozni? Öö, hogy nálam…? Nem,
nincsen akadálya, akkor holnap ötkor várlak! Szép napot!
Lukas felvonta a
szemöldökét – ezek szerint Filip máris talált magának barátnőt…?
– Amalkka… A
csoporttársam, és megkért, hogy segítsek neki, mert sokat hiányzott, és jövő
hétre le kell adni egy házi dolgozatot.
– A barátnőd?
– Nem, ő… nem a
barátnőm – pirult el a fiú és megköszörülte a torkát.
– Még.
Nyilvánvaló, hogy nem csak tanulni akar. – Lukas nem volt jártas az ilyen
dolgokban, de Aleksi mellett nőtt fel, és ahányszor a bátyja felhívott magához
egy lányt „tanulás” címszó alatt, a dolgok igen hamar más fordulatot vettek.
Ilyenkor inkább elment sétálni a partra, és csak este tért vissza. Rosszabb
esetben reggelig maradtak a lányok „tanulni”, szóval beszerzett magának egy
DJ-k számára kialakított fejhallgatót. Örült annak, hogy már nem kell
használnia, lassan egy éve, bár sejtette, hogy hamarosan szüksége lesz rá.
Hiába költözött el Silja, nyilván át fog járni hozzájuk. És biztos volt benne,
hogy ki fogják használni a náluk töltött időt. Éljen.
– Nem hinném,
hogy pont én kellenék neki, habár mostanában különösen viselkedik. Nem állítom,
hogy nem csinos, csak, hogy is mondjam… Több férfi fordult meg benne, ahányszor
bement órára.
– Kurva… –
morogta Lukas.
– Nem akartam
így kimondani, de van benne némi igazság. Mindenesetre nem ítélek el senkit,
mindenkinek szíve joga úgy élni az életét, ahogyan akarja.
– És megdugod? –
vigyorodott el Lukas.
– Lehet, hogy ez
most szentimentálisnak fog hangzani, de én csak olyannal tudom elképzelni a
szeretkezést, akit szeretek.
– Én is… – Lukas
belegondolt abba, hogy azon az utolsó éjszakán együtt lesz Lucyvel. Nagyon
izgult, és remélte, nem fog két percen belül elsülni. Erre minden esély megvolt
sajnos, mert még szűz volt és rettentően kívánta a lányt. Épp ezért vett két
csomag óvszert is, a biztonság kedvéért. Hátha elhasználják… Ha rajta múlik,
biztosan.
– Meg aztán én
még… – pirult el ismét Filip. – És nem pont vele képzeltem el.
– Megértem. Én
most megyek Lucyhez, már vár – állt fel Lukas. Filip követte a példáját, és
kivezette az ajtóig. Lukas ekkor benyúlt a zsebébe és előszedett belőle egy
óvszert, majd a fiú kezébe nyomta. – Szükség esetére.
~~*~~
Amikor Lukas
Lucyhez ért, a lány rögtön a nyakába vetette magát és megcsókolta. Valami miatt
jókedvűnek tűnt, és a fiú szíve megdobbant – csak nem…?
– Történt
valami?
– Igen! Nézd –
fogta kézen Lucy a fiút, és a házba vezette. A földön, párnák között egy foltos
kölyökkutya feküdt; alig lehetett több pár hónaposnál. Nagy, értelmesen
csillogó, barna gombszemét nyitogatta, és lustán nyújtózott, amikor beléptek.
Valamiféle keverék lehetett; apró volt, hosszú fülű és orrú, rövid bundájú.
Lukas elmosolyodott és rögtön leült mellé.
– Hogy került
ide? – simított végig az állat fényes szőrén.
– Beszökött,
mert éhes volt. Adtam neki ételt, és amíg te Filipnél voltál, én elvittem
állatorvoshoz. Nem volt benne chip, de feladtam hirdetést, hátha valaki keresi,
bár erre az orvos szerint nem sok esély van. Így hát ideiglenesen befogadtam,
és mivel elutazom, arra gondoltam, hogy lehetne nálatok. Úgyis azt mondtad,
szeretnél állatot tartani.
– Amennyiben
nincs gazdája, szívesen megtartom. Aleksi örülni fog neki.
– Az biztos –
nevetett fel Lucy. A kutya ekkor Lukas ölébe fészkelte magát és a hasába fúrta
a fejét. – De édes! – kezdte el ő is simogatni. – Mi lesz a neve?
– Kan vagy
szuka?
– Az orvos
szerint szuka.
– Akkor Frida –
döntötte el Lukas, és megszorította Lucy kezét. A lány együtt érzően
felsóhajtott és a vállára hajtotta a fejét.
– Gyönyörű név –
jegyezte meg halkan.
– Az…
– Figyel téged
és büszke rád. Biztos vagyok benne.
– Anya egyszer
azt mondta, hogy látni szeretné Valhallát, mert kezet akar fogni a nagy
harcosokkal. Ironikus, de nemrég olvastam egy könyvet, amiben azt írták, hogy
aki manapság egyszer is lő életében, akár csak nyíllal, oda kerül, mert annyira
felhígult már a felhozatal – kuncogott halkan a fiú. Hangjába ugyanakkor
szomorúság is vegyült, a sírás határán állt. – Persze ez csak paródia, de anya
íjászkodott, és... – A fiú hangja elcsuklott, nem bírta befejezni a mondatot.
Szeméből kicsordult egy könnycsepp és a kézfejére hullott. Lucy rögtön szorosan
magához ölelte a fiú, aki belefúrta a fejét a nyakába.
– Ss, nincs
semmi baj… Nyugodj meg. Itt vagyok.
– Még… –
suttogta Lukas.
– Kérlek…
– Összeszedem
magamat. Egy pillanat. – Lukas kiment a mosdóba, és megpróbált lenyugodni.
Lemosta hideg vízzel az arcát, mélyeket lélegzett, hogy pulzusát stabilizálja,
majd visszatért a lányhoz. A kutya időközben ismét elaludt a kanapén, és Lucy
gyengéden simogatta.
– Minden
rendben?
– Igen. Menjünk
át hozzád, hagyjuk aludni. – Lukas betakarta pléddel a kiskutyát, majd átment
Lucyvel a lány szobájába. Leheveredtek az ágyra, amire a fiú magához ölelte
Lucyt. Karja a hátán nyugodott, és szemben voltak egymással, így közvetlenül
bele tudtak nézni a másik szemébe. Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű…?
– Még sohasem
volt állatom, ha a hörcsögöt nem számítjuk – szólalt meg Lukas, megtörve a
csendet.
– Mi lett vele?
– Aleksi rálépett.
Lucynek
kikerekedett a szeme.
– Ez… most
komoly?
– Igen. Miért,
nem nézed ki belőle? Aleksiről beszélünk, akinek tíz évig nem esett le, hogy a
húga szerelmes belé.
– De, kinézem,
csak… jajj. Szegény.
– Igen, szegény
értelmi fogyatékos.
– Nem a bátyád,
hanem a hörcsög.
– Nem mindegy?
Egy szinten vannak. Bár Sam ügyesebb volt, mert képes volt egyszerre öt ételt
is a szájába tömni. Aleksi csak négyet.
– Nem akarom
tudni a részleteket… – nevetett a lány.
– Egyszer pedig
fogadásból a kukából evett – vigyorgott a fiú, ahogy visszaidézte a jelenetet.
Azóta is ezzel heccelte. – Másnap egész nap hányt és majdnem a mentőknek
kellett elvinni, mert annyira kiszáradt.
– Édes istenem…
– csapott Lucy a homlokára. – Szegény Silja!
– Nem kell
félteni őt sem, megérdemlik egymást.
– Te mit
gondolsz arról, hogy összejöttek? Gondolom, furcsa.
– Én sejtettem,
hogy Silja mit érez, és tudtam, ha Aleksi észreveszi, meg akarja majd dugni.
Ismerem őt és nem hagyna ki ilyen lehetőséget. Meg azért valljuk csak be, elég izgató
a helyzet. Mondjuk nem Siljával, de ha te lennél a mostohahúgom…
– Hé! – pirult
el a lány.
– Most mi az?
Jól nézel ki. Még jó, hogy rád hajtottam volna!
– Hát jó…
Mindenesetre én örülök annak, hogy végre egymásra találtak, rossz volt nézni
Silja szenvedését. Ők legalább együtt lehetnek…
– Bárcsak mi is…
– sóhajtott fel Lukas.
– Lélekben veled
leszek – csókolta meg a lány a fiút, amire Lukas átkarolta a nyakát. –
Szeretlek – lehelte az ajkai közé.
– Én is
szeretlek – mosolygott rá keserűen a fiú, és lassan, érzékien csókolni kezdte.
A lány viszonozta, amire Lukas ráfeküdt, és a nyakával folytatta tovább. Pár
perc múlva abbahagyta inkább, mert tartani akarta magát a lány elutazásáig.
Elhúzódott tőle, a hátára feküdt és a mellkasára vonta Lucyt.
– Mit csináljunk
most? – kérdezte a lánytól, miközben a karját simogatta.
– Zenélsz nekem?
– Lucy vékony, kislányos hangon kérdezte, és nagyokat pislogva nézett rá. Lukas
nem bírt ellenállni neki és bólintott.
– Bármikor,
szívesen. Neked bármikor – állt fel, és a lánnyal együtt a zongorához ment.
Leült a székre, és rögtön belekezdett egy általa kitalált dallamba.
Melankolikus, ugyanakkor reménnyel kecsegtető dal volt, amelyet akkor írt,
amikor összeismerkedett Lucyvel. Ez volt az ő dala.
– Milyen
gyönyörű…! – sóhajtott fel a lány.
– Ezt még csak
kétszer játszottam el. Rólad írtam.
– Rólam…? –
hökkent meg Lucy. Látszott rajta, hogy zavarba jött és megszeppent. – Mikor és
miért?
– Pár hónappal
azután, hogy csoporttársak lettünk. Azt hittem, sohasem lesz közünk egymáshoz…
– Miért nem
mertél nyitni felém?
– Nem éltem
volna túl még egy visszautasítást… Ahány lánynak udvaroltam, mind
visszautasított, és féltem, te is…
– Jaj, te… –
Lucy odament hozzá és hátulról átkarolta. Lukas megszorította a kezét. – Örülök
annak, hogy végül így alakult, csak annak nem, hogy… De legalább szereztél
barátot. Filip jó ember, és én úgy láttam, kedvel téged.
– Jó lenne… Oh,
már ilyen késő van? – tévedt Lukas pillantása Lucy faliórájára. – Nem fogunk
tudni holnap felkelni…
– Igazad van,
menjünk aludni – bólintott a lány, és közösen átmentek a szobájába.
Megágyaztak, majd szinte azonnal álom nehezedett pilláikra. Két nap…
folytasd léci!! Szuper lett!!
VálaszTörlésKint is van a 27. fejezet! :)
Törlés