2015. 07. 25.

26. fejezet

Sziasztok!

Mostantól én, Luna fogok jelentkezni, mert ahogy Maiev írta előző bejegyzésben, ő nem tud a továbbiakban közösen írni velem. :( Remélem, meg lesztek elégedve ennek ellenére is a sztori színvonalával, én igyekszem kihozni a történetből azt, amit ki tudok egyedül. Nyaraltam eddig, így csak most tudtam hozni ezt a részt, amit már egyedül írtam. Jó olvasást és elnézést! :(



Lukas és Filip egy darabig némán ült egymás mellett és néztek maguk elé. Mindketten kissé zavarban voltak – Lukas a kezét tördelte, Filip pedig a pengetőjét forgatta az ujjai között. Nem tudta egyikőjük sem, mit mondjon, míg végül Lukas törte meg a csendet:
– Honnan van ez a zongora? – érdeklődött; valóban foglalkoztatta a kérdés. Rajongott a hangszerekért, és egy eredeti, ráadásul kifogástalan állapotban levő Biedermeierhez csak csillagászati áron lehet hozzájutni. Hacsak nem örökölte, bár gyanította, ez a helyzet, mivel Filipék háza amúgy is úgy festett, akár egy múzeum. Nagyon tetszett neki, mindig is hasonló helyen akart élni. Bár nekik is volt pár régiségük – pontosabban néhány váza, egy vitrin és egy ingaóra – utóbbit Aleksi sikeresen összetörte, amikor egyszer részegen ment haza és nekitántorodott. Csak a szokásos.
– Egy aukción vettem. A tulajdonosa mihamarabb meg akart szabadulni tőle, így jóval áron alul adta. Nem volt a legjobb állapotban, így kellett valamicskét költenem rá, de maximálisan megérte. Lenyűgözött, ahogyan játszottál rajta, jómagam a nyomodba sem érek.
– Túlzol – nézett le a fiú zavartan a földre; nem szokott hozzá a dicséretekhez. Jobban belegondolva Lucyn kívül nem igen dicsérte meg senki, mindig csak a hibáit emelték ki. Azonban Filip szavai mögött őszinteséget érzett, és ez számára teljesen új volt.
– Pedig elhiheted nekem. Mondanám, hogy bebizonyítom, igazat beszélek, de bevallom, szégyellem magamat előtted. Fényévekre jársz tőlem, és velem ellentétben neked van is tehetséged a zongorához. Elismerésem.
– Khm… köszönöm. – Lukas érezte, hogy forró az arca és a füle a fiú szavaitól. Bármennyire is kínos volt számára a helyzet, mélyen belül dagadt a keble a büszkeségtől. Mivel magától tanult meg játszani, és Lucyn illetve édesanyján kívül nem zongorázott senkinek, nem tudta, mennyire tehetséges. Ő nem érezte magát különösebben annak, de Filip ért a zenéhez, és ő reálisabban látja a dolgokat. Ennek ellenére nem hitt neki, mert biztos volt benne, hogy a fiú csak túloz és elfogult. De azért örült annak, hogy valaki értékeli a képességeit; már nem érezte magát egy elcseszett lúzernak. Darabokban heverő önbizalma az utóbbi hetekben kezdett helyrejönni, bár erre rányomta a bélyegét Lucy távozása. Három nap. Nincs tovább, ennyi jutott nekik.
– Látom rajtad, hogy szomorú vagy. Esetleg szeretnél beszélni róla? – Filip a vállára tette a kezét, amire összerezzent. Ez a fajta baráti gesztus és úgy általában a fizikai kontaktus szokatlan volt számára. Igaz, Lucyvel, ha csak tehették, összebújtak és csókolóztak, de az más. A lány a barátnője, hozzá másképp viszonyult, mint a többi emberhez.
– Nem. – Lukas összefonta a karját a mellkasa előtt, és konokul meredt maga elé. Nem fogja megosztani másokkal a gondjait! Még mit nem. Ez csakis rá és Lucyre tartozik. Ugyanakkor valami miatt mégis el akarta mondani, és úgy érezte, Filipben bízhat. Önmagát látta benne. Ha két hasonló lélek találkozik, ösztönösen felismerik egymást már messziről is. Filippel kapcsolatban is ezt érezte, és remélte, hogy a fiú is szimpatizál vele. Nem akart egyedül maradni, már megint. Ugyan a fiú nem fogja feledtetni vele Lucyt, őt senki sem pótolhatja, de talán így könnyebb lesz valamivel. Az édesanyja is azt akarná, hogy barátkozzon. Biztos volt benne, hogy kedvelné Filipet.
– Ahogy gondolod, tiszteletben tartom, és nem erőltetem. Ha szeretnél beszélni róla, én készséggel meghallgatlak, és szükség esetén ellátlak tanácsokkal, amennyiben igényt tartasz rá. Nem garantálom, hogy tudok is segíteni, de talán könnyebb lesz a lelkednek.
– Lucy… – bukott ki Lukasból és szaggatottan felsóhajtott. A fiú szavai felszakítottak benne valamit, és úgy döntött, mégis beszél róla. – Nem akarom, hogy elmenjen, én… Nem tudom, mit fogok kezdeni nélküle.
– Nagyon sajnálom, ami történt, ez valóban szomorú. Ugyanakkor gondolj arra, hogy nem marad ott véglegesen, és visszajön hozzád. Addig is tudjátok tartani a kapcsolatot, ami talán enyhít a helyzeten. Nem kell örökre elszakadnotok egymástól, és nem vagy egyedül. Mi itt leszünk melletted és támogatunk. Tudom, hogy még jóformán idegenek vagyunk, de biztosíthatlak, hogy rám számíthatsz. Ahogyan Siljára és Aleksire is.
Lukas gúnyosan felhorkantott.
– Hahh, pont rájuk!
– Tudom, hogy szeretnek. Aggódnak érted és féltenek. Fontos vagy számukra.
– Képzelem, mennyire…
– Nem akarok beleszólni a dologba, hisz nincsen hozzá semmi közöm, de én úgy látom, te vagy az, aki eltaszítja őket magától. Ha elfogadsz egy tanácsot, próbáld őket jobban megismerni, és megváltozik a véleményed.
– Ismerem őket, és még mindig nem fér a fejembe, hogy voltál képes beleszeretni Siljába. – Egy ilyen értelmes fiúnak nem tudott elképzelni egy olyan lányt, mint a mostohatestvére. Ugyan nem volt Silja buta, nem tartotta annak, csak teljesen más típusúnak, mint ő vagy Filip. Ebben az egyben egyetértett Aleksivel. Egyszerűen nem illett hozzá.
– Pedig Silja egy értelmes, csinos hölgy, és nekem pedig az nem fér a fejembe, hogy két ilyen intelligens ember hogyhogy ilyen rossz viszonyt ápol egymással.
Lukas felsóhajtott és felidézte magában az első alkalmat, amikor találkoztak egymással. Édesapjuk egyik pillanatról a másikra bejelentette, hogy mostantól Nitta és Silja velük fog élni, és legyenek hozzájuk kedvesek. Aleksi és Silja rögtön megtalálta a közös összhangot, azonnal összebarátkoztak. Kisvártatva együtt Playstatiönöztek, és mivel nem volt két joystick, ő addig a kanapén kuporgott mögöttük. Amikor pedig nagy kegyesen engedték, hogy játsszon velük, kegyetlenül elverték, így elment a kedve és duzzogva a szobájába vonult. Így telt az első nap, és a többi is hasonlóan. Ő eleinte próbált nyitni feléjük, de egyszerűen nem tudott felérni hozzájuk, bárhogy is igyekezett. Sokkal tehetségesebbek és talpraesettebbek voltak nála, és más dolgok érdekelték, mint őt. Haragudott Siljára, mert úgy érezte, elvette tőle a bátyját. Ahogyan az édesapjuk is. Aleksi volt mindig a tehetséges, az ügyes, és hiába hozott haza Lukas jobb jegyeket, édesapjának az számított, hogy ki mennyire rátermett és erős. Ő sohasem sportolt, azaz beíratták kosarazni, de hiába volt magas, tehetsége annál kevesebb. Egyszer sem talált bele a palánkba, és állandóan fellökték, így rendszeresen kék-zöld foltokkal ment haza. Amikor pedig direkt hozzávágta egy társa a kosárlabdát az orrának, és az kis híján betörött, közölte szüleivel, hogy nem hajlandó tovább folytatni. Édesapja ezen teljesen felháborodott, és onnantól fogva még kevesebbet beszélt a fiával. Figyelmét Aleksire és Siljára fordította, akik remekeltek a sportokban. Aztán ott voltak a barátok. Míg Aleksit és Silját felvetették, neki egyet sem sikerült szereznie. Az ő társaságukból pedig nem kért, mert számára nem volt kikapcsolódás a két napig tartó ivászat. Inkább otthon olvasott vagy zenélt.
Tudta belül, hogy gyerekes dolog ilyenek miatt orrolni rájuk, de ezek a dolgok túl mélyen voltak benne. De talán igaza van Filipnek, lehet, hogy megváltozik valamelyest a véleménye, ha jobban megismeri őket. Ugyanakkor pár beszélgetéssel nem lehet felülírni majd’ egy évtizedet.

– Ez… bonyolult – adott Lukas kitérő választ; nem volt kedve erről beszélni. Nem akarta felszakítani a sebeket.
– Igen, sejtem, hogy ez egy összetett dolog, és nem lehet csak úgy pár mondatban összefoglalni. De tudod: ha szeretnél beszélni róla…
Lukas csak biccentett és tanulmányozni kezdte a fiú falát. Egy bekeretezett kép lógott Siljáról és Aleksiről az asztala fölött, továbbá számtalan oklevél és emlékérme. Ifjúsági zeneismereti verseny első helyezés, országos zenei vetélkedőn elért második helyezés, és három ezüst-illetve négy aranyérme. Ettől ismét kellemetlen érzés kezdett növekedni benne, és visszatért az önbizalomhiánya. Ő soha, semmiért nem kapott kitüntetést. 
Ekkor megcsörrent Filip telefonja, amire a fiú felvette.
– Üdv, hölgyem! Köszönöm kérdésedet, kellemesen… Nem, jövő hét keddre kell beadni. Segítek szívesen, amennyiben… Persze, készséggel, mikor tudnánk találkozni? Öö, hogy nálam…? Nem, nincsen akadálya, akkor holnap ötkor várlak! Szép napot!
Lukas felvonta a szemöldökét – ezek szerint Filip máris talált magának barátnőt…?
– Amalkka… A csoporttársam, és megkért, hogy segítsek neki, mert sokat hiányzott, és jövő hétre le kell adni egy házi dolgozatot.
– A barátnőd?
– Nem, ő… nem a barátnőm – pirult el a fiú és megköszörülte a torkát.
– Még. Nyilvánvaló, hogy nem csak tanulni akar. – Lukas nem volt jártas az ilyen dolgokban, de Aleksi mellett nőtt fel, és ahányszor a bátyja felhívott magához egy lányt „tanulás” címszó alatt, a dolgok igen hamar más fordulatot vettek. Ilyenkor inkább elment sétálni a partra, és csak este tért vissza. Rosszabb esetben reggelig maradtak a lányok „tanulni”, szóval beszerzett magának egy DJ-k számára kialakított fejhallgatót. Örült annak, hogy már nem kell használnia, lassan egy éve, bár sejtette, hogy hamarosan szüksége lesz rá. Hiába költözött el Silja, nyilván át fog járni hozzájuk. És biztos volt benne, hogy ki fogják használni a náluk töltött időt. Éljen.
– Nem hinném, hogy pont én kellenék neki, habár mostanában különösen viselkedik. Nem állítom, hogy nem csinos, csak, hogy is mondjam… Több férfi fordult meg benne, ahányszor bement órára.
– Kurva… – morogta Lukas.
– Nem akartam így kimondani, de van benne némi igazság. Mindenesetre nem ítélek el senkit, mindenkinek szíve joga úgy élni az életét, ahogyan akarja.
– És megdugod? – vigyorodott el Lukas.
– Lehet, hogy ez most szentimentálisnak fog hangzani, de én csak olyannal tudom elképzelni a szeretkezést, akit szeretek.
– Én is… – Lukas belegondolt abba, hogy azon az utolsó éjszakán együtt lesz Lucyvel. Nagyon izgult, és remélte, nem fog két percen belül elsülni. Erre minden esély megvolt sajnos, mert még szűz volt és rettentően kívánta a lányt. Épp ezért vett két csomag óvszert is, a biztonság kedvéért. Hátha elhasználják… Ha rajta múlik, biztosan.
– Meg aztán én még… – pirult el ismét Filip. – És nem pont vele képzeltem el.
– Megértem. Én most megyek Lucyhez, már vár – állt fel Lukas. Filip követte a példáját, és kivezette az ajtóig. Lukas ekkor benyúlt a zsebébe és előszedett belőle egy óvszert, majd a fiú kezébe nyomta. – Szükség esetére.

~~*~~

Amikor Lukas Lucyhez ért, a lány rögtön a nyakába vetette magát és megcsókolta. Valami miatt jókedvűnek tűnt, és a fiú szíve megdobbant – csak nem…?
– Történt valami?
– Igen! Nézd – fogta kézen Lucy a fiút, és a házba vezette. A földön, párnák között egy foltos kölyökkutya feküdt; alig lehetett több pár hónaposnál. Nagy, értelmesen csillogó, barna gombszemét nyitogatta, és lustán nyújtózott, amikor beléptek. Valamiféle keverék lehetett; apró volt, hosszú fülű és orrú, rövid bundájú. Lukas elmosolyodott és rögtön leült mellé.
– Hogy került ide? – simított végig az állat fényes szőrén.
– Beszökött, mert éhes volt. Adtam neki ételt, és amíg te Filipnél voltál, én elvittem állatorvoshoz. Nem volt benne chip, de feladtam hirdetést, hátha valaki keresi, bár erre az orvos szerint nem sok esély van. Így hát ideiglenesen befogadtam, és mivel elutazom, arra gondoltam, hogy lehetne nálatok. Úgyis azt mondtad, szeretnél állatot tartani.
– Amennyiben nincs gazdája, szívesen megtartom. Aleksi örülni fog neki.
– Az biztos – nevetett fel Lucy. A kutya ekkor Lukas ölébe fészkelte magát és a hasába fúrta a fejét. – De édes! – kezdte el ő is simogatni. – Mi lesz a neve?
– Kan vagy szuka?
– Az orvos szerint szuka.
– Akkor Frida – döntötte el Lukas, és megszorította Lucy kezét. A lány együtt érzően felsóhajtott és a vállára hajtotta a fejét.
– Gyönyörű név – jegyezte meg halkan.
– Az… 
– Figyel téged és büszke rád. Biztos vagyok benne.
– Anya egyszer azt mondta, hogy látni szeretné Valhallát, mert kezet akar fogni a nagy harcosokkal. Ironikus, de nemrég olvastam egy könyvet, amiben azt írták, hogy aki manapság egyszer is lő életében, akár csak nyíllal, oda kerül, mert annyira felhígult már a felhozatal – kuncogott halkan a fiú. Hangjába ugyanakkor szomorúság is vegyült, a sírás határán állt. – Persze ez csak paródia, de anya íjászkodott, és... – A fiú hangja elcsuklott, nem bírta befejezni a mondatot. Szeméből kicsordult egy könnycsepp és a kézfejére hullott. Lucy rögtön szorosan magához ölelte a fiú, aki belefúrta a fejét a nyakába.
– Ss, nincs semmi baj… Nyugodj meg. Itt vagyok.
– Még… – suttogta Lukas.
– Kérlek…
– Összeszedem magamat. Egy pillanat. – Lukas kiment a mosdóba, és megpróbált lenyugodni. Lemosta hideg vízzel az arcát, mélyeket lélegzett, hogy pulzusát stabilizálja, majd visszatért a lányhoz. A kutya időközben ismét elaludt a kanapén, és Lucy gyengéden simogatta.
– Minden rendben?
– Igen. Menjünk át hozzád, hagyjuk aludni. – Lukas betakarta pléddel a kiskutyát, majd átment Lucyvel a lány szobájába. Leheveredtek az ágyra, amire a fiú magához ölelte Lucyt. Karja a hátán nyugodott, és szemben voltak egymással, így közvetlenül bele tudtak nézni a másik szemébe. Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű…?
– Még sohasem volt állatom, ha a hörcsögöt nem számítjuk – szólalt meg Lukas, megtörve a csendet.
– Mi lett vele?
– Aleksi rálépett.
Lucynek kikerekedett a szeme.
– Ez… most komoly?
– Igen. Miért, nem nézed ki belőle? Aleksiről beszélünk, akinek tíz évig nem esett le, hogy a húga szerelmes belé.
– De, kinézem, csak… jajj. Szegény.
– Igen, szegény értelmi fogyatékos.
– Nem a bátyád, hanem a hörcsög.
– Nem mindegy? Egy szinten vannak. Bár Sam ügyesebb volt, mert képes volt egyszerre öt ételt is a szájába tömni. Aleksi csak négyet.
– Nem akarom tudni a részleteket… – nevetett a lány.
– Egyszer pedig fogadásból a kukából evett – vigyorgott a fiú, ahogy visszaidézte a jelenetet. Azóta is ezzel heccelte. – Másnap egész nap hányt és majdnem a mentőknek kellett elvinni, mert annyira kiszáradt.
– Édes istenem… – csapott Lucy a homlokára. – Szegény Silja!
– Nem kell félteni őt sem, megérdemlik egymást.
– Te mit gondolsz arról, hogy összejöttek? Gondolom, furcsa.
– Én sejtettem, hogy Silja mit érez, és tudtam, ha Aleksi észreveszi, meg akarja majd dugni. Ismerem őt és nem hagyna ki ilyen lehetőséget. Meg azért valljuk csak be, elég izgató a helyzet. Mondjuk nem Siljával, de ha te lennél a mostohahúgom…
– Hé! – pirult el a lány.
– Most mi az? Jól nézel ki. Még jó, hogy rád hajtottam volna!
– Hát jó… Mindenesetre én örülök annak, hogy végre egymásra találtak, rossz volt nézni Silja szenvedését. Ők legalább együtt lehetnek…
– Bárcsak mi is… – sóhajtott fel Lukas.
– Lélekben veled leszek – csókolta meg a lány a fiút, amire Lukas átkarolta a nyakát. – Szeretlek – lehelte az ajkai közé.
– Én is szeretlek – mosolygott rá keserűen a fiú, és lassan, érzékien csókolni kezdte. A lány viszonozta, amire Lukas ráfeküdt, és a nyakával folytatta tovább. Pár perc múlva abbahagyta inkább, mert tartani akarta magát a lány elutazásáig. Elhúzódott tőle, a hátára feküdt és a mellkasára vonta Lucyt.
– Mit csináljunk most? – kérdezte a lánytól, miközben a karját simogatta.
– Zenélsz nekem? – Lucy vékony, kislányos hangon kérdezte, és nagyokat pislogva nézett rá. Lukas nem bírt ellenállni neki és bólintott.
– Bármikor, szívesen. Neked bármikor – állt fel, és a lánnyal együtt a zongorához ment. Leült a székre, és rögtön belekezdett egy általa kitalált dallamba. Melankolikus, ugyanakkor reménnyel kecsegtető dal volt, amelyet akkor írt, amikor összeismerkedett Lucyvel. Ez volt az ő dala.
– Milyen gyönyörű…! – sóhajtott fel a lány.
– Ezt még csak kétszer játszottam el. Rólad írtam.
– Rólam…? – hökkent meg Lucy. Látszott rajta, hogy zavarba jött és megszeppent. – Mikor és miért?
– Pár hónappal azután, hogy csoporttársak lettünk. Azt hittem, sohasem lesz közünk egymáshoz…
– Miért nem mertél nyitni felém?
– Nem éltem volna túl még egy visszautasítást… Ahány lánynak udvaroltam, mind visszautasított, és féltem, te is…
– Jaj, te… – Lucy odament hozzá és hátulról átkarolta. Lukas megszorította a kezét. – Örülök annak, hogy végül így alakult, csak annak nem, hogy… De legalább szereztél barátot. Filip jó ember, és én úgy láttam, kedvel téged.
– Jó lenne… Oh, már ilyen késő van? – tévedt Lukas pillantása Lucy faliórájára. – Nem fogunk tudni holnap felkelni…
– Igazad van, menjünk aludni – bólintott a lány, és közösen átmentek a szobájába. Megágyaztak, majd szinte azonnal álom nehezedett pilláikra. Két nap… 

2 megjegyzés :