Új design

Sziasztok!

Mint látjátok, új design van, remélem, tetszik nektek! :) A fejlécet én (Luna) készítettem, nem akartam designerre bízni (bár lehet, jobban tettem volna xD) Mivel ilyen sokan kedvelitek Lukast, őt választottam a fejlécre. 
Szegény chatet besuvasztottam külön menüpontba, mert belelógott a galád a szövegbe, és nem nézett ki szépen, hogy jobb oldalt van a csúszka. (amit nem tudtam áttenni másik oldalra.) De remélem, nem gond. 
Sajnos a desingcserével együtt a szavazatok is eltűntek, így újra kiírtam. Eddig Lukas, Aleksi és Silja fej-fej mellett halad tíz szavazattal, Lucy csak hármat kapott (reménykedünk benne, hogy azért, mert ő még alig szerepelt.) Mondjuk meglepődtünk, nem hittük volna, hogy ilyen sok Lukas-fan lesz. :D Azt hittük, kap max két-három szavazatot. (Persze nagyon örülünk neki.) Meg volt még egy másik szavazás, miszerint legyen-e rész Aleksi szemszögéből, nyolcból nyolcan arra szavaztatok, hogy legyen, ennyi elég is, + úgyis akartunk, de így már tuti lesz. A teljes 10. fejezetet az ő nézőpontjából írjuk, hogy egy kicsit belelássunk ennek a "gyökér tahónak" a fejébe. :'D 
Szegény Maiev barátnőm beteg, de amint jobban lesz, írjuk tovább. Viszont nekem elvonási tüneteim vannak, és addig úgy gondoltam, elkezdek írni a kis szereplőinkről egy novellát, ami betekintést enged a gyerekkorukba. Bár lehet, hogy nem írom meg, hanem belefűzzük valahogyan a sztoriba, még nem tudom. Nektek mi tetszene? Egy különálló novella a kb. tizenegy éves Lukas szemszögéből, vagy pedig visszaemlékezés az original történetben? Mert annyira nem akarok egy teljes fejezetet a visszaemlékezésre szentelni, mert úgy nem halad a sztori, de a novellában "kalandozhatok." Ti mit gondoltok? Egyáltalán érdekelne titeket egy efféle visszaemlékezés? 
Ezt meg csak úgy csináltam Rinmarun, mert unatkoztam, gondoltam, megmutatom nektek. 

8. fejezet

Silja és Aleksi egy darabig a kanapén ültek a gondolataikba mélyedve, miután átcserélték a vizes ruháikat. Hallották, hogy Lukas a szobájában feltételezhetően tör-zúz – legalábbis a hangos hupogásokból ítélve. Kisvártatva abbamaradt a tombolás, és Lukas zenét kapcsolt, szokásához híven black-metalt. Ezt sem Aleksi, sem Silja nem bánta, mert szerették a zúzós zenéket, és így legalább nem kellett Lukas őrjöngését hallgatni.

– Ez elmebeteg – jelentette ki teljes meggyőződéssel Silja.  

– Le fog higgadni – legyintett Aleksi, aki már szintén nyugodtabbnak tűnt. – Inkább nézzük meg azt a társkeresőt! – pattant fel, és a szobája felé indult.

Hát ez csodás.

– Na jó… – Silja kissé vonakodva követte a fiút. Azt remélte, hogy kiverte a fejéből az ötletet, de ezek szerint Aleksi tényleg komolyan gondolta… Kellett említenie. Mire felért, a fiú már be is kapcsolta a számítógépet. Silja elfintorodott, mert az asztal hátterén félmeztelen nők pózoltak, de Aleksi nyomban megnyitotta az internetet. Bátyja a forgósszékébe ült, ő pedig odahúzta a fiú kisszékét, azon foglalt helyet.

– Ismersz jó oldalt, vagy majd a Google kisegít?

– Honnan ismernék mégis? Én nem élek ilyenekkel – bökte oldalba a fiút.

– Eddig én sem… sebaj. – Aleksi rákeresett a társkeresés kulcsszóra, és kiválasztotta az első találatot.

– Mi lesz a felhasználóneved?

– Hmm… valami olyan, ami kifejezi a tökéletességemet és a szerénységemet – nevetett fel a fiú. – Én leszek mondjuk… Thor. Bassza meg, ez foglalt!

– Hm. Thundering Thor? – javasolta Silja. – Amúgy tényleg olyan vagy, mint Thor. Kretén vagy, szereted a hasadat és még külsőre is hasonlítasz rá.

– Ez jól hangzik! És tessék több tisztelettel beszélni róla! A végén még megharagszik rád, és belevág a villám a házba! – Aleksi kisandított az ablakon. Az eső még mindig zuhogott, és kisvártatva mennydörgés morajlott fel. – Látod? Már közeledik!

– Hú, kezdek félni! Az öcséd meg olyan, mint Loki – nevetett Silja. És ha Lukas megtehetné, ő is nyolcvan embert ölne meg két nap alatt.

– És te? Thornak nem volt lánytestvére… 

– De volt az a harcos-csaj, Sif vagy kicsoda… Tudod, aki együtt küzdött vele. 

– Igen, tudom… de ő a mitológiában a felesége volt! – Aleksi megütközve pillantott a lányra. Arckifejezése egyértelműen tudatta, hogy furcsának tartaná, ha el kellene vennie mostohahúgát.

– De nekem is fekete a hajam meg zöld a szemem, mint neki – viccelte el a lány. Rosszulesett neki belül az, amit a fiú mondott, de már jóformán fel sem vette Aleksi efféle megnyilvánulásait. Az évek során teljesen hozzászokott.

– Lucy is szőke és kékszemű, de ettől mégsem lesz Thor! – vigyorodott el Aleksi is, majd hozzálátott az adatok kitöltéséhez.

– Mert ő lány – csóválta meg a fejét a lány. – Na, nézzük! „Társkeresési célok: ismerkedés, szex, tartós kapcsolat.”

Aleksi nevetve kipipálta mindhárom négyzetet.

– Célszerűbb lenne folyamatábrával szemléltetni. Ismerkedés, aztán szex, és ezek alapján remélhetőleg tartós kapcsolat. Vagy az első kettő lehet akár fordítva is.

Silja kényszeredetten felkacagott.

– Már nem azért, de ameddig így állsz hozzá, sohasem lesz tartós kapcsolatod. – Kivette a fiú kezéből az egeret, és kitörölte a „szex és ismerkedés” rubrikákból a jelölést.

– Addig is marad a pornó – sóhajtotta Aleksi megjátszott fájdalommal, és tovább görgetett.

– Jaj, te szegény szenvedő lélek! Képzeld, én még csak nem is csókolóztam – húzta el a száját a lány. És ha rajtad múlik, nem is fogok, te tahó.

– Megnyugodhatsz, szerintem Lukas sem. A horoszkópom miért olyan lényeges?

– Ki az a hülye, aki csókolózna Lukasszal? Mármint Lucyn kívül. Aki remélem nem csókolózott. – Silja nem akart belegondolni ebbe. – És passz, de azért add meg – vonta meg a vállát. – Amúgy… milyen? – kérdezett rá félénken.

– Csókolózni? Szexelni jobb, de az se rossz. Etnikum? – akadt meg Aleksi szeme a következő kérdésen. – Milyen rasszista dolog már ez?

Silja megforgatta a szemét. Tipikus.

– És mit írsz bemutatkozó gyanánt?

„Ha teccem, írj rám!” – gépelte Aleksi, és egy kacsintós smileyt is hozzáfűzött.

Silja hangosan kinevette mostohabátyját, és megcsóválta a fejét.

– Istenem… Ezt remélem, te sem gondoltad komolyan. Na, el az útból! Megcsinálom neked rendesen az adatlapodat. Így max a tizenéves partypicsák fognak rád írni.

– Taníts, mester! – A fiú átadta neki a helyet, és érdeklődve figyelte a ténykedését. Silja gépelni kezdett:

Én egy huszonegy éves, egyetemista fiú vagyok, testneveléstanár szeretnék lenni. Szeretek filmeket nézni, a barátaimmal bulizni, koncertekre járni, edzeni. Érdekelnek a videójátékok, sportok és a kulináris művé… – Ezt kihúzta, mert egyrészt Aleksit a gasztronómián belül csupán az evés aktusa érdekelte, másrészt abban sem volt biztos, hogy ismeri a „kulináris” szót. Így folytatta: Nyitott, vidám fiú vagyok, és egy olyan lányt keresek, aki… – Aki nem én vagyok.

– Aki? – nézett rá Silja kíváncsian.

– Aki csinos, elfogad olyannak, amilyen vagyok, őszintén szeret… és jó az ágyban. És egy kacsintós smileyt is kérek a végére!

– Az utolsó mondatot a te érdekedben inkább kihagyom – mondta Silja megrovón, miközben gépelt.

– Ennyit arról, hogy a nők díjazzák az őszinteséget…

– Nagyon rosszul marketingeled magadat. Azt akarod, hogy komoly kapcsolatod legyen, de ha ilyeneket írsz bemutatkozóba, akkor magad alatt vágod a fát. Senki nem fog komolyan venni. Azt fogják hinni, hogy te is csak ugyanolyan bunkó tahó vagy, mint az összes többi, aki csak meg akarja őket húzni.

– Akkor mit írjak? Idézzek nekik Shakespeare-t?

– Sarkítasz. Na, nézzük még, mi van… Szexualitás – böngészte tovább Silja a honlapot. – Komolyan azt kérdik, mekkora a…? – vörösödött el a lány, és rögtön eszébe jutott a koncert utáni jelenet.

– Micsoda szerencse, hogy a múltkor megmértem Lukas vonalzójával!

– Te. nem. vagy. normális. – Siljának kikerekedett a szeme, és erősen homlokon csapta magát. – És amúgy a vonalzó nem csak tizenöt centi? Csak úgy szépen, halkan, finoman kérdem – csipkelődött a lány, miután magához tért sokkjából. Mostohabátyja esetében nem volt érvényes az az állítás, miszerint az ember egyre bölcsebb és komolyabb lesz az idő múlásával. Aleksi évről évre egyre idiótább lett.

– De, igen, úgyhogy meg kellett keresnem a harminc centiset is.

Silja nem bírta tovább – kirobbant belőle a nevetés.

– Láttam ám, nincs az harminc – csúszott ki a száján, és legszívesebben visszaszívta volna. Csak egyszer gondolkodna, mielőtt beszélne!

– Csak nem te is megmérted, amíg aludtam? Ejnye, húgi!

– Nem vagyok a húgod! – csattant fel a lány indulatosan. Már megint ez a megnevezés! Húgi. Kirázta a hideg ettől a szótól.

Aleksi értetlenül pillantott rá – szemmel láthatóan nem tudta mire vélni a reakcióját.

– Inkább folytassuk a kitöltést! – fordult aztán újra a monitorhoz.

– Már csak a külső van hátra, illetve hogy ki az ideálod – kattintott a lány a „külső”-fülre. – Hajszín, szemszín, testalkat, súly, magasság. – Silja elkezdte bejelölgetni – szőke haj, kék szem, izmos alkat… – Hány kiló és centi vagy?

– Mit tudom én… Azt hiszem, százkilencvenkettő és nyolcvanhét. De nehogy véletlenül fordítva írd be, hogy valami dagadt törpének higgyenek!

– Jaj, te – nevetett a lány, ahogy bevitte az adatokat.  – Ha nem sportolnál, már rég elhíztál volna, annyit eszel. Na, nézzük az ideált! Itt is ezt kérdezi. Hajszín, szemszín, testalkat…

Aleksi elgondolkodva meredt maga elé.

– Mindenképp legyen sportos… de a szem-és hajszín igazából mindegy. Mondjuk, ha nagyon választanom kellene, akkor inkább a sötét haj tetszik.

– Az én hajam is sötét – vigyorgott Silja kislányosan, és visszaemlékezett a fiú előző barátnőire – szinte mindegyiküknek sötétebb haja volt. Fogadott bátyja rámosolygott és összekócolta a lány fekete tincseit.

– Szép is – jegyezte meg csak úgy félvállról, majd továbbolvasta a kérdéseket. – Szemszínhez meg írj be valami világosabbat. Kék, zöld, szürke…

Silja elpirult. Szépnek találja…? Érezte, hogy hevesen ver a szíve a mellkasában. Persze nem élte bele magát, ez még nem jelent semmit, csak azt, hogy Aleksinek tetszik ez a szín. Semmi többet.  

– Oh... Oké – bólintott, majd bejelölte az összes, Aleksi által felsorolt szemszínt. – Na, meg is vagyunk! – dőlt hátra a székben. Nem tudta, hogy most sírjon vagy nevessen, ez az egész helyzet annyira abszurd volt…

– És most mi lesz? Várok, hogy valaki írjon?

Silja csak megvonta a vállát. Ismét eszébe jutott korábbi ötlete: mi lenne, ha ő is regisztrálna, és írna Aleksinek…?

– Vagy nézzünk meg néhány adatlapot, ott, oldalt! Ha nem érdekel, kimehetsz, de én körülnézek, ha már itt vagyok. – A fiú visszavette tőle az egeret, és kisvártatva már a profilok között böngészett.

– Ehh… Inkább kihagynám, amúgy is álmos vagyok – húzta el a száját a lány, majd felkelt a székről. Aleksi is felállt, majd egy pillanatra hálásan megölelte Silját.

– Köszönöm a segítséget, marketingkirálynő!

– Kicsit ciki, hogy a húgod jobban tud csajozni, nem gondolod? – csipkelődött vele.

– Hé, az eddigi barátnőimet én szedtem fel!

– És hányat tudtál megtartani közülük? – Silja tudta, hogy ezzel most valószínűleg beletapos fogadott bátyja érzéseibe, de ez volt az igazság, Janinán kívül nem járt egy lánnyal sem pár hétnél tovább. Aleksi arcáról nyomban lehervadt az örök mosoly, és visszahuppant a forgósszékbe.

– Azok csak arra voltak jók…

– Nyugalom, találsz magadnak megfelelő lányt! Te ne találnál? 

– Ja, tök igaz! Én ne találnék? – tért vissza a szokásos, önbizalommal teli stílusához. Silja elnézően megcsóválta a fejét.

– Sok sikert! Én szerintem megyek aludni.

– Menj csak! Én pedig addig megpróbálom megtalálni álmaim nőjét! – Felnevetett, mintha ő maga sem hinne ebben, de keresgélni kezdett.

– Jó böngészést! – kívánta Silja nem túl őszintén, majd távozott a szobából. A sajátjába ment, ahol is rögtön bekapcsolta a laptopját. Egy darabig tépelődött magában, hogy ő is regisztráljon-e társkeresőre, de végül is miért ne? Nem fogja Aleksi megtudni, hogy ő az, kamuprofilt hoz létre, és ráír a fiúra. Ki tudja, lehet, belészeret… Igaz, ez hiú remény volt, de ennél az állapotnál bármi jobb, bár meglehetősen kétségbeesett lépés, mi tagadás. De nem várhat örökké arra, hogy fogadott bátyja észrevegye! Úgysem fogja magától. Nem árt egy kis rásegítés. Persze semmi garancia arra, hogy beválik. Lehet, le fog bukni. Lehet, Aleksi nem fogja érdekesnek találni, és pattintja. Lehet, a fiú mást talál. Lehet…

Megrázta a fejét, és száműzte elméjéből a gondolatokat.

Kapkodva behozta az oldalt, de már a felhasználónév kérdésénél megakadt. Először Sifet akart írni, de sejtette, hogy azzal nyomban lebuktatná magát. Némi gondolkozás után végül a Sanoja mellett döntött. Ez talán kellően semmitmondó Aleksi számára… A többi adatot gépiesen, szinte oda se figyelve töltötte ki, és miután végzett, nyomban rákeresett a fiúra. Megnyitotta a profilját, és rákattintott az üzenetküldés gombjára… aztán tanácstalanul az ajkába harapott. Mit írhatna neki? Ekkor észrevette a chat funkciót, majd bizonytalanul gépelni kezdett:

– Szia! Szimpatikusnak tűnsz az adatlapod alapján. – Ha tudnád, mennyire…

Az oldal azonnal kijelezte, hogy a fiú gépel, és kisvártatva meg is érkezett a válasz:

– Szia, San! Te is szimpatikusnak tűnsz nekem. Sportolsz valamit?

– Aha, és te? – Silja direkt nem fűzte hozzá, hogy mit sportol, mert félt, hogy lebukik. Ekkor Aleksi átkiáltott neki a másik szobából:

– Kapásom van! – ordította diadalittasan.   

– Ne cseszd el! – kiáltott vissza, és izgatottan várta a választ. Így, hogy vele levelezett, már sokkal szórakoztatóbbnak tűnt az egész.

– Menő! Én gyúrni járok a haverokkal. – A fiú a mondat végére egy kacsintós smileyt biggyesztett. Ki gondolta volna...

– Ő is szeret sportolni! – tájékoztatta a fiú lelkesen.

– Na, az tök jó!

– Jól hangzik. Írtad az adatlapodon, hogy szereted a filmeket. Miket szeretsz? – gépelte Silja.

– A nyálas vígjátékokon kívül bármit megnézek. De legjobban a fantasyket szeretem – jött az üzenet. A lány hallotta, hogy Aleksi odaát felnevet.

– Megkérdezte, milyen filmeket szeretek! Mégsem vallhatom be, hogy hónapok óta szinte csak pornót néztem.

– Akartam ezt tudni? – röhögött a lány, majd halk zenét kapcsolt, hogy elnyomja a klaviatúra kopogását. 

– Én is. A kedvencem a Thor – írta vissza; tudta, hogy az Aleksi kedvence is. Aztán eszébe jutott, hogy pont erről beszélgettek korábban. Remélte, Aleksi nem fog párhuzamot vonni, bár – őt ismerve – erre igen kevés esély volt. 

– Nekem is! – reagált szinte azonnal a fiú. – A barátaim szerint még hasonlítok is Thorra!

– Azért lett ez a felhasználóneved?

– És a Thort is szereti! Mi másért? – Az első mondat hangosan érkezett Siljához, a második már írásban.

– Akkor már rossz ember nem lehet! – válaszolt neki a lány vissza.

– Küldesz magadról képet? Hogy megítélhessem, tényleg hasonlítasz-e – írta. Kíváncsi volt, Aleksi milyen képet fog küldeni magáról. Pár perc múlva meg is érkezett a kívánt fotó. Silja majdnem leesett az ágyáról, ugyanis a képen ők ketten mosolyogtak a kamerába. A felvételt még Lucy készítette róluk tavasszal a tengerparton, amikor egyszer elkísérték a lányt fényképezni.

– Nem találtam normális képet hirtelen… de nem kell aggódnod, ő csak a húgom – szólt Aleksi kísérőszövege.

Silja szívébe fájdalom hasított, és szégyen öntötte el. „Ő csak a húgom”.  Hát ez nagyszerű, felettébb biztató kilátások… Hogy is gondolhatta egy percig is komolyan, hogy Aleksi majd belé szeret? Örökre a kis hugicája marad. Sohasem fog rá nőként nézni. Mélyet sóhajtott, majd, miután némiképp összeszedte magát, visszaírt:

– Csinos a húgod – jegyezte meg, majd hozzátoldotta: – És valóban, egy kicsit tényleg hasonlítasz Thorra. – Csak te még nála is helyesebb vagy. – De ezt már nem fűzte hozzá.

– Ja, nem is értem, miért nincs pasija – jött a válasz. Silja egy pillanatra lefagyott – komolyan ezt írta fogadott bátyja? – majd némi fáziskéséssel visszaírt:

– Én tudjam? – Igen, én tudom.

– Na de mindegy is, hagyjuk a húgomat. Te küldesz magadról képet? – Silja megint csak ledermedt. Mondjuk számíthatott volna erre, elvégre ő hozta fel a dolgot. Ha küldene, akkor biztos, hogy lebukna. Ki kell találnia valamit… Ismét el kellett gondolkoznia. Milyen szöveget találjon ki, miért nem küld képet, hogy ne tűnjön erőltetettnek a magyarázkodása? Bár Aleksi nem egy gyanakvó-típus, szóval az esetében szinte bármilyen indok megfelel. Na, de akkor is. 

– Igazság szerint nem igazán bízom a társkeresőkben. Másrészt pedig nem akarom, hogy a külsőm alapján ítéljenek meg. Mindenki csak a külsőmet látja, és nem néz mélyebbre – írta végül, és remélte, Aleksi hinni fog neki. Ezzel nem is hazudott nagyot, elvégre sok fiú csak azért akart vele szorosabb viszonyt kialakítani, mert „jól néz ki”. Az, hogy ő milyen, már nem érdekelte őket. Sok embernek mindegy, ki van mellette, csak legyen szép, az nem számít, ha belül üres. Egy csinos bábu, akit mutogathatnak, akár egy drága ékszert. Ő akkor is szerette volna Aleksit, ha nem néz ki jól mások szerint, ő viszont annak találja. A külső megjelenés csak borító egy könyvön, a lényeg, a tartalom belül van. Persze nem járt volna olyan fiúval, aki iránt nem érez szemernyi vonzódást sem, álszentségnek tartotta azt a kijelentést, miszerint „csak a belső számít”. Nem. Úgy vélte, a kettőnek az összhangja, de a belső valóban sokkalta fontosabb. Hiszen ki akarna egy olyan emberrel együtt lenni, akit nem tart kívánatosnak, és irtózik az érintésétől?

– Ismerős helyzet… – írta vissza a fiú szinte azonnal. – Na, de mégis, hogy nézel ki? Úgy nagyjából.

– Úgy, amilyen az ideálod – válaszolt Silja diplomatikusan.

Aleksi erre csak egy nevetős és egy kacsintós smileyt írt.

– Na, hogy alakul a dolog? – kérdezte meg Silja mostohabátyjától. Érdekelte, milyen hatást váltott ki a fiúból a beszélgetés.

– Hm, elég jól, csak nem küld magáról képet. De biztos jó csaj lehet. Szerinted mit kérdezzek tőle?

– Passz. Én asszisztáljak neked? Legyél már egy kicsit kreatívabb, mert mindjárt én szedem fel – nevetett a lány.

– Te, mit jelent az, hogy „Sanoja”? Az a felhasználóneve.

– Én tudjam? De például megkérdezhetnéd ezt.

– Tényleg! Kösz, jó ötlet.

Rögtön jött is a kérdés:

– Mit jelent a felhasználóneved?

– Semmit igazából, az egyik kedvenc együttesemnek a számcíme.

– Milyen zenéket szeretsz?

– Rock, metal, ilyesmi.

– Én is! – Aleksi három vigyorgós smileyt is hozzáfűzött.

– Hallod, sikerült kifognom egy rockercsajt! Máris szerelmes vagyok.

Silja felkuncogott. Már nem is tűnt olyan rossz ötletnek ráírni Aleksire… Ebből még bármi lehet. De mi lesz akkor, ha Aleksi találkozót kér? Ebbe csak most gondolt bele…

De nem maradt ideje ezen morfondírozni, mert valaki csengetett. Silja felpattant, és vele egyidejűleg Aleksi is kirontott a szobájából. Egyszerre értek le az ajtóhoz, amit kinyitottak. Lucy állt előttük, egy kendővel a fején, kisírt szemmel.

– Mi a baj? – kérdezte Silja aggódva, és betessékelte barátnőjét.

– Lukas… – Lucy csak ennyit mondott. 

– Mi? Mi van Lukasszal? – ragadta meg Aleksi a lány vállát, de a lány csak a fejét rázta.

Mit művelt ez az őrült…?  

Ui.: A hitelesség kedvéért én is (Luna) regisztráltam Aleksi nevében társkeresőre, és tényleg ilyeneket kérdeznek. :D (Töröltem fél órán belül. >.< ) 

Következő fejezet 

7. fejezet

Sziasztok!

Igen, tudjuk, hogy késtünk, amiért elnézést, csak mint írtuk előző posztban, technikai problémák merültek fel. De a lényeg: itt az új fejezet, amihez jó olvasást kívánunk! :) Továbbá köszönjük Beast Belle-nek és Snowdropnak a díjakat! Kedves tőletek, de ilyesmit nem szoktunk kitenni. 
Kárpótlásul kicsit hosszabb a mostani rész, mint szokott. :) Köszi az eddigi kedves szavakat, pipákat, és ezúttal is nagyon nagyon várjuk a visszajelzéseiteket. :3
(Mivel Beast Belle ennyire várta Lukast, így szerepel ebben a részben  ;-) ) 

– Sehogy… hmm, igazán szép név! – nevetett fel a fiú. – Bővebben? Ki ő? Honnan ismered?

Silja nem értette, mi ez a hirtelen érdeklődés. Igaz, nem csak testvérek voltak, hanem legjobb barátok, de általában az ilyen ügyeiket nem vitatták meg egymással. Bár Siljának nem is lett volna mit… Még a pápának is változatosabb a „szerelmi” élete, mint neki.    

– Áh, ő egy barom, szóra se érdemes – nevetett fel a lány elkínzottan.   

– Akkor hogyhogy szereted? – csodálkozott el Aleksi.

– Magam sem értem. Ráadásul tök hülye, mert egyáltalán nem vágja le. – Silja úgy gondolta, nyugodtan beszélhet ilyen nyíltan Aleksi előtt, ha eddig se vette a lapot, most se fogja.

– Ekkora egy idiótát! – erősítette meg a fiú a feltételezését. – Akkor ez a gyerek meg sem érdemel téged!

Siljából kitört a kényszeredett nevetés. Ez már nem lehet igaz! Bátyja tényleg vak, bár mindig is gondosan titkolta előle az iránta érzett vonzalmát.

– Hát igen, elég idióta, de én így szeretem. Még ha soha sem fogja észrevenni, mit érzek iránta. Te mit tanácsolsz? – kérdezte óvatosan. – Mit tudnék tenni, hogy észrevegyen?

– Állj elé, és üvöltsd a képébe, hogy szeretlek, te tuskó! Ha ez nem segít, akkor semmi sem segít.

Silja megfogta Aleksi vállát, a szemébe nézett, és rákiáltott:

– Szeretlek, te tuskó! – üvöltötte, majd kirobbant belőle a nem túl őszinte nevetés. Tudta, ha elvicceli, akkor Aleksi nem fogja komolyan venni, vagyis… remélte. Ugyanakkor egy picit az ellenkezőjében is bízott. A fiú is elnevette magát, bár Siljának úgy tűnt, mintha egy másodpercre lefagyott volna. De nem sejtett meg semmit, ugye…?

– Látod? Nem használ – nevetgélt tovább.

– Ó, én lennék az? – vigyorodott el végül Aleksi, de közben kissé gyanakvóan nézett rá. Silja elszégyellte magát a fiú tekintete miatt. Mi van, ha leesett neki, mit érez…? 

– Hogy találtad ki? – kérdezte a lány tettetett döbbenettel. – Aha, naná, hogy te vagy az, beléd mindenki szerelmes, nagyfiú! Na, megcsókolsz? – Ahogy ezt megkérdezte, enyhén elpirult, de mindeközben szélesen vigyorgott. Maga sem értette, miért bátorodott fel ennyire, hiszen még csak nem is ivott. Közben belül iszonyú kínosan érezte magát, és tudta, mennyire erőltetetten hatnak a szavai. Talán épp ezért reagált így. Érezte, hogy nagyon nem viselkedik természetesen, és ez Aleksinek is biztosan feltűnhetett. 

– Ki nem hagynám! – A fiú közel hajolt hozzá, és egy puszit nyomott az arcára.

– Ez nem is volt igazi csók – lökte vállba Silja a fiút kacagva, és remélte, nem túl vörös az arca. Persze, mit is remélt… Hogy majd Aleksi igazi csókot ad neki… Álmodozz, hercegnő. 

– Igazit akarsz? Hmm… azt hiszem, akkor a Lannister-família büszke lenne ránk – nevetett Aleksi.

– Te barom – bökte oldalba a lány, majd hirtelen felindulásból eldöntötte a fiút a földön. Valahogy le kellett vezetnie a lelkében dúló, hirtelen támadt haragot. – Mi nem vagyunk vér szerinti tesók – nézett le rá fölényesen.

Aleksi egyetlen határozott mozdulattal átfordította Silját a hátára, és immáron ő hajolt fölé.

– De te olyan vagy, mintha a húgom lennél. – Játékosan összekócolta a lány haját.

– Hát ez csodás – motyogta Silja az orra alatt alig hallhatóan. Csalódottság markolt szívébe, de igyekezett jó képet vágni. Ez kissé nehezére esett, főleg, mert a fiú csaknem rajta feküdt. – Igen, pont olyan… Bátyus – mosolygott kényszeredetten. – Bár ha vér szerinti tesók lennénk, elég furcsán venné ki magát ez a helyzet…

– Ellenedre van? – kérdezte Aleksi incselkedve.

– És neked? – Silja inkább visszakérdezett, mert jobbnak látta, ha nem válaszol erre.

– Hm. Ha nem lennél a húgom, most megdugnálak – kacagott.

Silja mélyen elpirult, és vállba ütötte a fiút. Rettentő zavarba jött, és szinte lángolt az arca. Az első reakciója az volt magában, hogy „képzeld azt, hogy nem vagyok a húgod”, de ha kimondta volna, és Aleksi így tesz, ő lett volna legjobban meglepődve. Sőt, tiltakozott volna. Ő nem egy tárgy, nem bánhat vele akként, mivel láthatóan nem szerelmes belé. De ezek szerint vonzónak találja, és ez hízelgett neki, bár mindig is mondta, hogy mennyire csinos. A vágy viszont nem egyenlő a szerelemmel, ugyanakkor, ha valaki szerelmes, a legtöbb esetben automatikusan vágyik a partnerére. A kettő nála együtt járt. Amíg viszont csak a vonzódás van meg – ami persze, átalakulhat szerelemmé, hiszen az az alapja –, nem akart lefeküdni vele. És a jelek szerint Aleksi megmaradt a testiség szintjén, vagy még úgy sem, hiszen ezeket nem mondta komolyan.

– Azt hiszed, hagynám? Amúgy is, miért akarnál megdugni?

– Miért ne? Tök jó csaj vagy.

– Hátöö… Kösz. – Erre nem tudta, mit feleljen, mert még jobban zavarba jött. Szíve hatalmasat ugrott mellkasában, és ismét elpirult. Orrát megcsapta Aleksi frissen mosott ruhájának az illata, amely keveredett édeskés parfümjével. Beszívta az orrába, amire még nagyobb vágy lett úrrá rajta. Eközben észrevétlen közelebb hajolt az arcához, és érezte, hogy szinte ég az ajka a meg nem történt csóktól. A fiú – direkt, vagy akaratlanul –, ránehezedett a testére, ami túl sok inger volt neki. Combjuk, csípőjük és hasuk egymásnak préselődött, és ettől Silja minden porcikája lüktetett és bizsergett. Még többet akart Aleksiből. A nyaka köré kulcsolta a karját, majd lehúzta magához. Kissé hevesebb mozdulattal, mint szerette volna, és így ajkuk pár centire állt meg egymástól… Silja érezte, hogy a pulzusszáma megugrik, és önkéntelenül is megnyalta az ajkát. Néhány másodpercig némán meredtek egymásra, és a lány az önuralmával küzdött. Most megcsókolhatná… De nem szabad. A helyzet egyszerre töltötte el érzékeit gyönyörrel és kínnal. Itt van, rajta fekszik a szerelme, de a fiú mit sem sejt az iránta táplált szerelemről… Késztetést érzett, hogy ismét a szemébe ordítsa, majd szenvedélyesen megcsókolja. De nem. Nem szabad, mert Aleksi nem szereti, és csak hülyét csinálna magából előtte. És ha mégis megtenné…? Hisz azt mondta, jól néz ki, és megdugná… Igaz, csak akkor, ha nem lenne a húga. De az volt.

Dilemmáját végül Aleksi oldotta meg, aki zavartan megköszörülte a torkát, majd elhúzódott tőle. Bánta, hogy nem tette meg, ugyanakkor megkönnyebbült. Kikecmergett a fiú alól, majd mélyet sóhajtott. Le kell nyugodnia.

~~*~~

– Voltál… voltál már szerelmes? Igazán – tette fel a kérdést a fiúnak elmélázva. Közel tíz percig szótlanul ültek egymás mellett, és a történteken gondolkoztak. Legalábbis Silja mindenképpen, és jobbnak látta, hogy nem tudja, a fiú mit gondol róla ezek után.

Aleksi szemöldöke kérdőn a magasba szaladt.

– Janinát sokkal jobban szerettem, mint a többieket együttvéve – felelte hosszas töprengés után. – De aztán dobott egy atomfizikusért. 

– Igen, emlékszem… Nem érdemelt meg téged. Hozzád nem egy ilyen liba való. – Hozzád én vagyok való.

– Akkor szerinted ki illene hozzám? – kérdezte Aleksi, mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban.

– Egy olyan lány, aki azért szeret téged, aki vagy. Egy hűséges, kedves lány, akivel bármit megoszthatsz, és nem ver át. Aki nem csak a szerelmed, hanem a legjobb barátod. – Mint én.

– Ilyen nem is létezik! Eddig mind csak azért járt velem, mert jól nézek ki.

– És ha azt mondanám, hogy létezik? – pillantott fel Silja a fiú szemébe.

– Akkor meghívlak egy vodkára, ha idehozod nekem.

Itt ül melletted, te sötét!! – Silja majdnem a képébe ordította, de moderálta magát.

– Talán nincs is olyan messze – suttogta a lány.

A fiú a szemét beárnyékolva körülnézett.

– Hol van? Én nem látok itt senkit rajtunk kívül. Vagy… magadra utalsz? – nézett rá felvont szemöldökkel.

– Azért, mert jól nézel ki, nem kéne így elbíznod magadat, és azt hinni, hogy mindenki beléd van zúgva…

– Pedig most komolyan megfordult a fejemben, hogy te tényleg… Várj egy kicsit! – Aleksi hirtelen mozdulatlanná dermedt. – Ugye nem Lucyre gondolsz?

– Lucy? – kerekedett ki Silja szeme. – Hát te ennyire vak vagy?! Lucy fülig bele van esve az öcsédbe, ha nem vennéd észre! – Nem. Nem veszi.

– Hé, nyugi! Tudom, és nem is akarom elvenni Lukastól. – A fiú feltartott kézzel mentegetőzött. – De rá még egészen illik az a leírás, amit adtál az ideális barátnőről.

– Ja, meg rám – kuncogott Silja. Gyökér, gyökér, gyökér.

– Végül is, rád is. És azt mondtad, szerelmes is vagy belém – tért vissza Aleksi a korábbi játszadozásukhoz, és felnevetett.

Az is vagyok!

– Halálosan – közölte Silja szemrebbenés nélkül, őszintén, majd elvigyorodott. – És te belém? – kérdezte incselkedve.

– Ó, hogyne, már az első pillanattól fogva, hogy megláttalak – kacsintott rá a fiú, és még egy komolytalan mosolyt is megengedett magának.

– És ha… nem lennénk mostohatesók, akkor tudnál rám nőként nézni? – kockáztatta meg a lány a kérdést. Ki akarta puhatolni tőle, mit gondol Aleksi erről az egészről, hogy van-e esélye. Bár sejtette, hogy nem sok... Azaz: örökké szűz marad, és egy kis albérletben fog élni húsz macskával együtt. Nagyszerű kilátások. 

Aleksi eltűnődve tanulmányozni kezdte az égboltot.

– Ezen még sohasem gondolkodtam…

Sejtettem – nyugtázta Silja magában. Ez sok mindent megmagyaráz.

– Ne… ne értsd félre – De, értsd félre! – Csak úgy eszembe jutott. Tudom, nem vagyok a legszebb meg minden…

– Szerintem csinos vagy. Határozottan csinos – jegyezte meg Aleksi elismerően.

Silja arca vörösbe borult, és egy pillanatra nem kapott levegőt.

– Te sem panaszkodhatsz – jegyezte meg szégyenlősen.

– Tudom – hangzott a meglehetősen szerény válasz.

– Tényleg… szépnek találsz? – húzódott közelebb Silja akaratlanul is a fiúhoz.

– Ja. Vékony vagy és szép színű a szemed.

– Te aztán tudsz bókolni! – nevetett fel a lány.

– De tényleg szép! Nem csúnya mocsárzöld, hanem olyan… szép.

Silja még hangosabban kacagott.

– Hát, kösz, szüleim igyekeztek. Szóval ezek szerint tetszem – nézett Silja mostohatestvérére. Mélyen a szemébe bámult, és ezúttal nem nézett félre.

– Ja. Mondtam, csinos vagy – ismételte meg Aleksi, és állta a tekintetét.

– Ha… nem lennénk mostohatesók, akkor… – kezdett bele ismét.

– Akkor? – A fiú szemében őszinte érdeklődés villant. – Akkor leszaggatnád rólam a ruhámat, hogy megcsodálhass teljes szépségemben? – öltött nyelvet Siljára.

– Ó, ha tudnád, még miket tennék veled! – vigyorgott a lány. Valamiért ebben a pillanatban egy cseppet sem zavartatta magát, teljesen természetesen jöttek a szavak a szájára.

– Hű, azt hiszem, kezdek félni tőled! – Aleksi védekezően összehúzta magát.

– Félj is! Megvan minden okod rá.

A fiú arca váratlanul elkomorult.

– Szerinted hol tudnék magamnak normális barátnőt találni? – kérdezte tőle szokatlan komolysággal.

Silja közömbösen megvonta a vállát.

– Én tudjam? De talán felregisztrálhatnál társkeresőre – jutott eszébe hirtelen az ötlet, amiért utólag átkozta magát.

– Te, ez nem is olyan rossz ötlet! – Aleksi azonnal fellelkesült a gondolattól. Nagyszerű. – Ha hazamegyünk, meg is csinálom!

– Csodás – mormogta a lány az orra alatt, és elfeküdt a füvön.

Vajon hogy fog tudni ránézni arra a lányra, akit a fiú ott szed össze? Akit az ő ötletének köszönhetően ismer majd meg? Remélte, hogy a csalódottságából semmi sem ül ki az arcára.

– Amúgy szerintem te is megpróbálhatnád – vetette fel váratlanul Aleksi. – Hátha lesz ott valaki, aki elfeledteti veled azt a tahót! – Aki nem mellesleg te vagy.

Silja elgondolkozott. Hm, miért is ne? Bár Aleksit úgysem fogja tudni elfelejteni. És mi lenne, ha… – fordult meg hirtelen a fejében egy ötlet, majd megrázta a fejét. A fiú ezt úgy értelmezte, hogy az ő javaslatára mond nemet, és kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Nem? Pedig szerintem akadnak rendes srácok is. Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, aki regisztrál – vigyorgott.

– Még meglátom – mondta a lány tűnődve; folytatta korábbi gondolatmenetét. Mi lenne, ha ő is regisztrálna… és létrehozna egy kamuprofilt, és írna álnéven Aleksinek? Ismét megrázta a fejét. Nem, ez túl meredek ötlet…

– Viszont a haveroknak ne meséld el! Kegyetlenül kiröhögnének, ha megtudnák. 

– Pedig pont most akartam küldeni körSMS-t – kuncogott a lány. – Olyan jó itt, álmos lettem kicsit…

Aleksi erre felkapta a plédet, és betakarta vele Silját.

– Puszit is kérsz, hogy nyugodtan tudj aludni?

Silja elégedetten felsóhajtott, majd a fiú combjára hajtotta a fejét.

– Igen, kérek.

– Aludj jól, kislány! – Aleksi végigsimított a haján, majd megpuszilta a homlokát.

Silja édesen bekucorodott a fiú ölébe; ebben a pillanatban tökéletesen boldognak és elégedettnek érezte magát. Azt képzelte, hogy Aleksi szerelmes belé, hogy együtt vannak, és most minden szép és jó és örökké együtt lesznek, és…

Percekkel, vagy talán órákkal később arra ébredt, hogy egy esőcsepp végiggördül az arcán. Nyomban kinyitotta a szemét, és felnézett; Aleksi épp a szürke viharfelhőket kémlelte derűs arckifejezéssel. Mostohabátyja imádta a borús időt. Emlékezett, egyszer kiskorukban a fiú felmászott egy magas fára a viharban, miközben a szél vadul tépte az ágakat, és ő boldog mosollyal az arcán dülöngélt rajta ide-oda...   

– Bevállalósak vagyunk? Mert én szívesen maradok még! 

– Azt mindjárt gondoltam – kuncogott. – Én meg nem vagyok Thor, szóval a részemről vége a partinak – tápászkodott fel a lány.

– Thor én vagyok! – jelentette ki Aleksi, majd a vállára csapta a plédet. – Jól van, akkor menjünk!

Silja szívesen nézte volna Aleksivel a csillagokat, de majd legközelebb. Így, rossz időben úgysem látszanának. Az utat futóléptekben tették meg, mert az eső egyre nagyobb cseppekben esett. A buszt nem várták meg, mert ritkán járt, így inkább gyalog mentek. Persze bőrig áztak. 

– Igyunk valamit, az majd átmelegít! – javasolta Aleksi, amint hazaértek, és nyomban a nappaliban álló bárszekrény felé indult. A helyiséget mintha csak egy IKEA-katalógusból szalajtották volna; letisztult pasztellszínek, és egyszerű berendezés jellemezte. Silja megpróbálta feldobni pár képpel és növénnyel, így már nem nyújtott olyan rideg hatást.

– Más is átmelegít… – csúszott ki akaratlanul is a lány száján, majd, amikor rájött, mit mondott, elvörösödött.

– Más? Áthívod azt a srácot? – nevetett fel Aleksi, és kiemelt a szekrényből egy üveget. – Na, iszol velem egy kis vodkát?

– Nem, én Lukasra gondoltam – öltött rá nyelvet Silja. – Tessék, lebuktam! – kacagott.

– Azt a rohadt élet…! Hát mit ne mondjak, ügyesen titkoltátok eddig!

Silja hangosan kinevette a fiút.

– Remélem, ezt te sem gondoltad komolyan… Akkor inkább már te.

– A két rossz közül a kisebbik rossz, mi? Na jó, mennyit kérsz? – szedett elő a fiú két poharat, amire Silja levágódott a nagyképernyős tévével szemközti bőrkanapéra. Kényelmes darab volt, annak ellenére, hogy nyáron szó szerint beleragadtak, így ráterítettek egy fehér színű ágytakarót.

– Tele! Ha lúd, legyen kövér – közölte, amire Aleksi teletöltötte a poharat, majd leült. A lány kezébe adta, aki belekortyolt, majd letette az előttük álló, kör alakú asztalra.  

Ekkor Lukas jelent meg a nappaliban morcos arckifejezéssel. Silja elhúzta a száját, nem hiányzott neki a társasága. A kijelentéséből ítélve a fiú sem kért az övékéből:

– Azt hittem, nyugtom lesz tőletek. 

– Nem kötelező itthon lenned – vágta hozzá Silja kapásból. – Kimehetsz te is a zuhogó esőre!

– Vagy Lucyhez – kacsintott rá Aleksi.

Lukas tekintete megvillant, mint akit érzékenyen érint a téma.

– Mi van Lucyvel?

– Szerintem örülne, ha átmennél hozzá. Kérsz inni? – emelte meg a bátyja az üveget.

– Te meg miről beszélsz mégis?! Lucy csak a csoporttársam.

Aleksi csak sokatmondóan vigyorgott.

– Meglehetősen vak vagy, öcsém!

Siljának komoly erőfeszítésébe került, hogy visszafojtsa elkínzott nevetését. Pont Aleksi mondja?

– Ezt pont te mondod? – sandított Lukas Siljára, megismételve a lány gondolatát, mintha csak a fejében olvasna. Silja zavarában és dühében elvörösödött. Hiába gyűlölték egymást Lukasszal, a fiú valahogy tudta, mit érez Aleksi iránt, az ő legnagyobb bosszúságára.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Na, egészségünkre! – döntötte le Aleksi az italt.

– Ahhoz képest, hogy a Rorschach-teszten pszichopatának minősítettek, mégis jobban tudom, mi a helyzet – közölte Lukas gúnyosan, miközben a körmeit piszkálgatta egy tőrrel.

– Hogy vágnád el az ujjadat… – motyogta Silja alig hallhatóan.

– Micsoda fenyegetés! Kezdek megijedni. – Lukas hirtelen Silja előtt termett, majd megvillantotta előtte a tőrét. Gonoszul elvigyorodott, majd felkacagott. A lány felugrott és reflexből arcon vágta.

– Ne is az ujjadat, inkább a torko… – kezdte indulatosan, de ekkor egy erős kar szorította meg az övét.

– Elég legyen! – lépett közéjük Aleksi, és eltolta őket egymástól.

– Á, a hősszerelmes! Jött, hogy megmentse a hercegnőjét! Hogy oda ne rohanjak! – Lukas megvető tekintetet lövellt feléjük. 

– Eressz el, hadd verjem péppé! – sziszegte Silja.

– Tudd, hol a helyed, öcsém! – mennydörögte Aleksi vészjóslóan.

– Azt hiszed, félek tőled? – lökte mellen Lukas Aleksit. Tekintete izzott a gyűlölettől.

– Nem akarlak bántani… de adj rá okot, és megteszem!

– Gyáva! – lökte ismét mellen a fiú a bátyját, ezúttal jóval erősebben.

Aleksi felmordult, majd egyetlen határozott mozdulattal kicsavarta Lukas kezéből a tőrt, és lefogta a fiú mindkét karját.

– Ne kényszeríts erre!

Lukas fájdalmasan felszisszent, de állta bátyja tekintetét.  

– Csak rajta! Üss meg! 

Silja látta Aleksi arcán a vívódást. Fogadott bátyja rengeteget járt kondizni, ellenben Lukasszal, aki egész nap a szobájában kuksolt. Játszva földbe döngölhette volna a fiút… ám mégsem tette.

– Nem – eresztette el végül. – Akkor csak még rosszabb lenne a helyzet.

Pedig megérdemelné – gondolta a lány.

– Most hősnek érzed magadat, mi? Bravó, bravó, tapsot az ünnepelt sztárnak! Micsoda kegyelem! – kacagott a fiú sötéten.

– Menj ki! – parancsolt rá Aleksi, és ellentmondást nem tűrően nézett a szemébe.

– Nekem te nem parancsolsz!

– Azt mondtam, menj ki!

Silja ekkor avatkozott közbe.

– Hé, nyugi, álljatok már le! Nem veszitek észre, hogy mennyire szánalmasak vagytok?! Komolyan, mint két ötéves! 

– Ha így mersz bánni Lucyvel is, ne akarj a közelembe kerülni! – Aleksi remegett a dühtől, de lassan leeresztette a kezét.

– Csak azokkal viselkedem így, akik megérdemlik.

– Megérdemeltük? És mégis mivel, öcsém? Azzal, hogy egyáltalán élünk? – Silja még sohasem látta fogadott bátyját ennyire dühösnek.

– Többek között. – Lukas olyan gyilkosan nézett rájuk, mintha a következő pillanatban elmetszené a torkukat. – Na további jó enyelgést! – köszönt el gúnyosan, majd a szobája felé vette irányát.

– Végre – sóhajtott fel Aleksi, majd lehuppant a kanapéra. – Csak tudnám, miért lett ilyen…

Silja az ajkába harapott. Őt más nyomasztotta: Lukas tulajdonképpen mindent kitálalt az érzéseivel kapcsolatban. Lehet, hogy Aleksi ezúttal nem foglalkozott vele, annyira elborította az agyát a düh, de később vajon mire fog emlékezni? Egy része még mindig azt remélte, hogy semmire… 

Következő fejezet

Helyzetjelentés

Sziasztok!

Maiev barátnőmnek bizonytalan ideig nincs most nete, mert megszűnt a szolgáltatójuk, és nem tudni, mikor kötik neki vissza... :( Szóval nem tudjuk pontosan, mikor tudjuk hozni a folytatást, nem rajtunk múlik. De ha minden jól megy, akkor jövő héten már minden rendben lesz. A fele kész a fejezetnek, de mint írtuk, most teljes fejezetet akarunk hozni, de amennyiben van rá igény (írjatok kommentet, ha igen, lájkokat nem veszünk figyelembe), akkor előbb feltesszük, csak ugye az rövidebb. (900 szó.) 

Továbbá köszönjük az eddigi támogatást, pipákat (10 pipa a 6. fejezet 1. részére! :O), és feliratkozókat. Bízunk benne, hogy idővel még többen iratkoztok fel, és még több véleményt kapunk, hihetetlenül jó érzés a hozzászólásokat olvasni. :) Nyugodtan osszátok meg a gondolataitokat, szívesen fogadunk építő jellegű kritikákat is, hogy fejlődhessünk. 

Ahogy észrevettük, a Lukas és Lucy páros népszerű, talán még jobban is, mint az Aleksi-Silja páros, szóval úgy döntöttük, ezentúl gyakrabban fogunk róluk írni. :) Illetve mint látjátok, kiírtunk egy szavazást, kérlek, szavazzatok. :) 

Luna 

6. fejezet 2. része

Sziasztok!

Mivel kettészedtük ugye ezt a fejezetet, ezért ez is értelemszerűen rövidebb. A következő fejezetet viszont már nem szedjük ketté. Nos, nem is csépeljük a szót, itt az új rész, továbbra is várjuk a véleményeiteket! :) És köszi az eddigi 13 feliratkozót! :) 

Silja és Aleksi alig fejezte be az ebédet, amikor Lukas visszatért. A fiú meglehetősen feldúltnak és még a szokásosnál is mogorvábbnak látszott. Köszönés gyanánt csak mormogott valamit, és nyomban a szobájába indult volna, de Silja az ingénél fogva visszarángatta.

– Hol van Lucy? Mit csináltál vele? – támadt neki azonnal, és a szeme haragos szikrákat szórt. Ha kiderül, hogy a fiú bántotta a lányt…

Lukas viszonozta a dühös pillantást.

– Az albérletben van, él és sértetlen. Most meg hagyj! – Kitépte magát Silja szorításából, és felviharzott a lépcsőn.

– Felhí… – A lányban csak késve tudatosult, hogy Lucy telefonja még mindig náluk van, így nem érheti el őt. A francba is!

– Túlaggódod – legyintett Aleksi, de Silja idegessége ezzel cseppet sem csökkent.

– Egyszer megölöm az öcsédet – fogadkozott gyilkosan. Nem fért a fejébe, Lukas hogyan viselkedhet ilyen lehetetlenül, az pedig végképp nem, hogy Lucy ennek ellenére miért kedveli. Kedveli? Ugyan! A lány reménytelenül bele van esve, és ez a lehető legrosszabb… Ő már csak tudja.

Összerezzent, amikor Aleksi megérintette a vállát.

– Már mondtam. Lukas nem baltás gyilkos, csak te hiszed azt. Inkább menjünk vissza az erdőbe!

Silja tépelődött magában egy kicsit, majd felsóhajtott. Végül is… Kijár neki egy kis lazulás a „bátyjával” együtt. Nem koslathat örökké Lucy sarkában! Talán igaza van mégis Aleksinek… Barátnője tud magára vigyázni.

– Na, jó, de előbb csomagolok kaját, hogy ne kelljen hallgatnom a nyafogásodat – vigyorodott el Silja, és kinyitotta a hűtőajtót.

– Rakj a szendvicsekbe mindent, amit találsz! – kacsintott rá Aleksi. – Én addig szerzek egy plédet – lépett ki a konyhából.

Silja csak megcsóválta a fejét, és nekiállt szendvicseket gyártani. Hamarosan végzett, és felment a szobájába, hogy összepakoljon. Pár perc múlva készen állt, és lent, az ajtó előtt várta Aleksit. A fiú hamarosan befutott.

– Először majdnem azt a szakadt asztalterítőt hoztam el – nevetett fel a fiú. – Ugyanolyan mintája volt, mint ennek. – A kezében tartott plédet palástként Silja vállára terítette. – Remekül áll önnek, felség! – vigyorgott, és mélyen meghajolt a lány felé. Silja felnevetett – imádta Aleksit, amikor ilyen bolondos.

– Igazán köszönöm megtisztelő bókját, hercegem! – pukedlizett.

– Megengedi, felség, hogy elkísérjem a hintóhoz? – intett a fiú a buszmegálló felé, és a karját nyújtotta. Sija levette a válláról a pokrócot, és a hóna alá csapta, majd boldog mosollyal belekarolt a fiúba.

– Mi sem okozna nagyobb örömet, uram! – Csak az, ha megcsókolnál.

– De ezt én hozom! – vette el tőle Aleksi a hátizsákot, majd elindultak.

– Óó, micsoda lovagiasság! – kuncogott a lány; határozottan tetszett neki a fiú önzetlen viselkedése. Hamarosan megérkezett a busz, és kisvártatva már az erdőben gyalogoltak. Gyönyörű, augusztus végi idő volt – a szél enyhén fújdogált, és a levegő olyan tiszta volt, hogy el lehetett látni egészen a világítótoronyig. A fák mintha üdvözlés gyanánt feléjük integettek volna az ágaikkal, és az árnyékukba érve a levegő kellemesen hűvössé vált. A lombok közt madarak trilláztak, és Silja a távolban egy rénszarvast is megpillantott, ámde az állat eltűnt, mielőtt közelebb érhettek volna.

– Ha legközelebb kopókkal érkezünk, levadászom önnek, felség! – tért vissza Aleksi a korábbi lovagszerepébe.

– Igazán ízletes a rénszarvashús, így támogatom az ötletet! Mit szólna hozzá, hercegem, ha kinyújtóztatnánk fáradt végtagjainkat? – Silját rendkívül szórakoztatta ez a kis színjátszás, és visszaemlékezett arra, hogy kiskorukban mennyit játszottak ilyeneket. Mindig ő volt a hercegnő, Aleksi pedig a királyfi… Eleinte Lukast is hívták, de ő mindig elrontotta a játékukat, mert állandóan szörny akart lenni. Azt viszont már nem tűrte, hogy a királyfi legyőzze…

– Tarthatunk pihenőt, amennyiben a hölgy úgy kívánja – biccentett a fiú. Végszóra a fák ritkulni kezdtek, és egy apró tisztásra értek ki. Közel volt a romokhoz, bár nem egészen értették, hogyan jutottak el ide, mert legutóbb másik útvonal felől közelítették meg.

– Úgy kívánja – biccentett a lány, és leült a fűbe. Fejét hátravetett, és lehunyta a szemét – élvezte a nap sugarait az arcán, a friss, langyos levegőt, és a hajába kapó, lágy szellőt. Aleksi leterítette a plédet, majd ő is lekuporodott mellé. Egy darabig így ücsörögtek, közel egymáshoz, és gyönyörködtek a tájban. Innen jól lehetett látni a kikötőt és a tengert, ahogyan a part melletti házikókat is. A fű és a virágok magasra nőttek, és kicsit szúrták is őket, de nem törődtek vele. Az égen átúszó felhők egyre alacsonyabban szálltak, és sötétebbé váltak. Silja remélte, hogy nem fog eleredni az eső.

– Szerezhetnénk egy kutyát – vetette fel váratlanul Aleksi.

– Jó ötlet, de a szüleink mit szólnának hozzá? Apropó, mikor érnek haza üzleti útról? – kérdezte a lány. Már lassan két hete távol voltak. Szüleik ugyanazon a munkahelyen dolgoztak, ott ismerkedtek össze egymással. Mindketten riporterek voltak, és ezúttal Angliába utaztak ki.

– Tudtommal egyikük sem allergiás a szőrre… és ha Lukast elviselik, egy kutya meg se kottyan! – legyintett Aleksi. – És ha jól tudom, három nap múlva.

– Na, azért rosszabb napjaidon téged is elég nehéz. Lukas legalább nem olyan rendetlen, mint te, ez az egy írható fel a számlájára.

Aleksi megvonta a vállát.

– Anyukád úgyis kitakarít utánam!

– És mit fog szólni majd a barátnőd ahhoz, hogy ilyen rendetlen vagy? – nevetett fel a lány kényszeredetten. A barátnője, aki nem ő lesz… A lány elszomorodott a gondolattól, de már megszokta tulajdonképpen. Ez az egész annyira reménytelen volt…

– Az én barátnőm ugyanolyan rendetlen lesz, mint én – kacagott a fiú. – Vagy majd akkor ő takarít helyettem. Vagy felfogad egy bejárónőt.

– És… van már kiszemelted? – kíváncsiskodott a lány óvatosan.

– Most épp nincs. És neked? – kapta vissza Silja a saját kérdését.

– Izé… nekem se – pirult el a lány.

– És hogy hívják? – vigyorodott el Aleksi.

Úgy, ahogy téged – gondolta magában Silja. A kérdéstől kis híján szívrohamot kapott – még jobban elpirult, és köhögni kezdett.

– Ööh… Sehogy – felelte zavartan. Remélte, hogy a fiú nem kezd gyanakodni zavara láttán, és hogy nem kérdezgeti tovább. Mit mondjon…? Gyűlölt hazudni, de mostohabátyja előtt nem tehetett mást. Azokban az esetekben, ha az igazság túl fájdalmas, járható út a kegyes hazugság. Legalábbis a lány ezzel nyugtatta magát. De úgy érezte, egyre kevésbé bírja titkolni a fiú előtt az iránta táplált, gyengéd érzéseit. Félt, hogy ki fog bukni belőle előbb vagy utóbb az igazság, hogy mennyire is szereti őt…

Aleksi ugyan imádta fogadott húgát, és bármit megtett volna érte, de Silja többre vágyott. Nem volt elég neki a fiú barátsága; ölelni, csókolni akarta, elveszni a karjában, és ezerszer is elmondani neki, mennyire szereti… Még ha mostohatestvére sohasem fog rá nőként tekinteni.

Következő fejezet

6. fejezet 1. része

Sziasztok!

Itt az új rész, meglehetősen melankolikus lett, és azért ilyen rövidke most, mert az utána következő jelenet Siljáról és Aleksiről fog szólni. Ez így kerek, ahogy van, és reméljük, hogy ti is annyira élvezni fogjátok a rész olvasását, mint mi a megírását. A "Heart asks pleasure first" című szám nyújtotta többek között az inspirációt.  

Lukas és Lucy a lány szobájában ücsörögtek, Lucy egyszemélyes ágyán. Lukas még mindig nem tért magához, és nem merte elhinni, hogy egy szobában tartózkodik egy nőnemű lénnyel.

Mivel nem vetették fel a barátok, nemhogy lánnyal, de még fiúval sem volt egy légtérben, az iskolát és Aleksit leszámítva. Teljesen új volt számára a helyzet, és kicsit zavarban is érezte magát. Egyenes háttal, a kezét a térdén nyugtatva ült, és feszengve pislogott körbe. A korallszínű falon egy bekeretezett tájkép függött, és a raklapokból összetákolt ruhásszekrény ajtaján ki akartak ömleni a ruhák. Talpa alatt érezte a fehér rongyszőnyeget, amit gyűrögetett a lábujjaival. A sarokban egy félméteres szobanövény állt, valamiféle pozsgás. Erről eszébe jutott, hogy neki is jól jönne egy.

Lucy, az összeveszésük után félórával újra bekopogtatott hozzá, miután lenyugodott, és elbeszélgettek egymással. A lány megemlítette neki, hogy ahol ő él, az albérletben, van egy tizenkilencedik századbeli, tökéletesen működő zongora… és amikor Lucy felajánlotta, hogy megmutatja neki az antik hangszert, nyomban kapott az alkalmon. Noha még mindig benne volt az, hogy a lány át akarja verni őt, de nem hagyhatott ki egy ilyen ajánlatot.

Az albérletbe vezető utat gyalog tették meg, és a lány jó házigazdaként hozott neki egy pohár vizet, majd hellyel kínálta. A szobában azonban minden ülőalkalmatosságot ruhahalmok és könyvek foglaltak el, így maradt az ágy.

– Ne haragudj, nagyon régen pakoltam utoljára. – Lucy idegesen az ajkába harapott, és kapkodva megpróbált arrébb tenni egy könyvhegyet, de a kötetek kicsúsztak a kezéből, és hangos puffanással a padlón landoltak. Lukas automatikusan lehajolt értük, és összeszedte őket, majd a lány felé nyújtotta a kupacot. Lucy piruló arccal átvette tőle.

– Ugyan… Láttad a szobámat, milyen, ahhoz képest nem is vészes. Különben sem a szobád érdekel – utalt a zongorára, aztán rájött, hogy a megjegyzése félreérthetőre sikeredett. Gyűlölte magát amiatt, hogy nem bír rendesen gondolkodni. A lány arca még vörösebbé vált, a keze megremegett, és kis híján újból leejtette a kupacot.

– Kint van a nappaliban – felelte bizonytalanul, miközben visszacsúsztatta a könyveket a helyükre.

Lukas csak biccentett, majd felállt, és távozott a helyiségből. A nappali felé vette irányát, ahol nem volt sok minden a hatalmas zongorán és kényelmesnek tűnő, kopott bőrkanapén kívül. A falról tájképeket ábrázoló festmények függtek le, és egy tévé árválkodott a sarokban. Csillár gyanánt egy rizslámpa szolgált.

– Szabad? – kérdezte izgatottan, és már alig várta, hogy ujjai alatt érezze a billentyűket. Mióta vágyott már egy saját versenyzongorára…! Lucy azt mondta, meg akar tanulni rajta játszani, és Lukas felajánlotta számára, hogy tart leckéket. A lány már volt tanárnál, aki nyomtatott neki kottákat, ezért is mentek fel hozzá, hisz nála voltak. 

– Csak nyugodtan! – mosolygott rá a lány, és lekuporodott a kanapéra. Lelkesen csillogó szemmel figyelte, ahogy a fiú felnyitotta a zongorát, és próbaképp végigfuttatta az ujjait a klaviatúrán.

– El sem merem hinni… Egy tökéletesen működő, eredeti Steinway 1858-ból. – Lukas ellágyultan nézett a hangszerre, majd leütött rajta egy billentyűt. Rajongott a hangszerekért, különösen az antik darabokért.

– A tulajdonosnő szerint egy használhatatlan vacak – fintorgott Lucy. – Azért merte itt hagyni nekem.

– Használhatatlan vacak?! – nézett rá Lukas olyan mélységes felháborodással és megbántottsággal, mintha neki tapostak volna bele a lelkébe.

– Nem én mondtam! – A lány védekezően feltartotta a tenyerét. – És nem is értek vele egyet. Az a nő… – Nem fejezte be a mondatot, de megvető hangsúlyában ott bujkált minden ellenérzése.

A fiú azonban gondolatban messze járt, így meg sem hallotta a lány utolsó mondatát. Mindkét kezét feltette a klaviatúrára, és egy szomorú, lassú dallamba kezdett. Ő maga komponálta. Lehunyta a szemét, hogy még jobban átérezze, és észre sem vette, hogy egy könnycsepp kiserken a szeme sarkából. Az édesanyja emlékére írta ezt a dalt. Fogalma sem volt, miért ezt játssza le, főleg a lány előtt… De ezt érezte méltónak a hangszerhez. 

Teljesen alámerült a játékban, és miután az utolsó hangok is elhaltak, hosszú ideig csak meredt maga elé. A fejében még mindig ott visszhangzott a dallam, a lelkében pedig a közös emlékek. Újra látta őt maga előtt: a napfényben megcsillanó vörös haját, szeme szikrázó azúrkékjét, kedves mosolyát… mindenre emlékezett vele kapcsolatban, olyan kristálytisztán, mintha Frida még mindig velük élne. Mintha évek helyett csak percekkel ezelőtt hagyta volna el őket…

– Ez gyönyörű volt. – Gondolataiból Lucy lenyűgözött hangja rántotta vissza.

Lukas lassan visszatért a valóságba, és hitetlenkedve megnyalta nedves, sós ajkát. Ez a nedvesség csak nem…? Pír öntötte el, és sután megtörölte az arcát ingujjával. Remélte, hogy a lány nem vette észre, Lucy mindenesetre nem tett szóvá semmit. Néma maradt, és a tekintete a távolba révedt, mintha még mindig a zene hatása alatt állna.

– Köszönöm, hogy ezt eljátszottad – suttogta végül megilletődötten, mintha megsejtette volna, mi járhatott a fiú fejében.

Lukas még mindig képtelen volt megszólalni, csak biccentett, majd felállt a zongorától, és a bőrkanapéra ült. Attól tartott, ha tovább tartózkodik a zongoránál, annyira megrohamozzák az emlékek, hogy nem bírja tovább tartani magát a lány előtt. Rátette a kezét a térdére, és kinézett az ablakon. Lucy a tenger mellett lakott egy kis faházikóban, és a kilátás is arra nyílt. A parton csak néhány sirály lézengett, és a víz valószerűtlenül nyugodtnak tűnt. Lukas szinte az orrában érezte a sós illatot. Fridával rengetegszer lejártak ide, de amióta magára maradt, kerülte a tengert. Nem akarta, hogy arra emlékeztesse, mennyivel másabb volt régen, és milyen nyomorúságosan érzi magát a jelenben. Szomorúan, alig hallhatóan felsóhajtott, és ekkor érezte, hogy besüpped mellette a kanapé – Lucy leült mellé.

– Örülök, hogy tetszett – szólalt meg a fiú rekedtes hangon. Hirtelen nem tudta, mi mást is mondhatna. Meg akarta osztani valakivel… Talán épp Lucyvel a fájdalmát, de félt attól, hogy a lány kihasználná. Ugyan miért is barátkozna vele egy olyan lány, mint ő…? Nevetséges gondolat… Magán érezte Lucy pillantását, és egy másodpercre találkozott a tekintetük. A lányon látszott, hogy mondani akar valamit, de végül csendben maradt. Mintha egyik szót sem érezte volna helyénvalónak.

– Neki írtam – bukott ki belőle önkéntelenül. Nem sírta el magát, de közel járt hozzá. Ahogy ezt kimondta, úgy érezte, valami felszakadt benne. Lucy megérintette a vállát.

– Csodálatos ember lehetett.

– Nem volt nála jobb – mondta elcsukó hangon. Édesanyjára mindig számíthatott – ott volt mellette akkor, amikor senki nem állt az ő oldalán… Amikor sírva ment haza az iskolából, mert társai kiközösítették és csúfolták… És már nincs többé.

– Annyira… sajnálom – lehelte Lucy alig hallhatóan. Pár másodpercig még megilletődötten pillantott a fiúra, majd átölelte – úgy érezte, ezzel mondhat a legtöbbet.

Lukas teljesen megdermedt a lány gesztusától, és benne rekedt a levegő. Édesanyján kívül nem ölelte meg soha, senki, és annak is több mint tíz éve… Melegség öntötte el, ugyanakkor meg is ijedt kissé. Nagyon különös volt számára ez a lelkét elborító, egyszerre fájdalmas, egyszerre felszabadító érzés.

Lucy némiképp elbizonytalanodott a fiú reakciójától, de nem eresztette el. Segíteni akart rajta, ám ezt nem merte hangosan kimondani. Attól tartott, hogy Lukas ismét azt gondolná, csak szánalomból cselekszik, és nem akarta őt még mélyebb bánatba taszítani.

– Miért…? – Lukas csupán ennyit kérdezett.

– Rossz látnom, hogy szenvedsz – válaszolta a lány őszintén.

Lukas ekkor hirtelen elszégyellte magát, és dac jelent meg benne. Gyűlölte kimutatni a fájdalmát mások előtt, mert nem akart gyengének tűnni. Különösen egy lány… nem… különösen Lucy előtt. Bármennyire is jólesett neki az ölelése – amit még önmagának sem vallott be –, kiszakította magát a lány karjai közül.

– Nem szenvedek – szólalt meg jeges hangon, és keresztbefonta a karját a mellkasa előtt. Újra felhúzta magára a maszkját; újra Lukas Valkoinen, Aleksi pszichopata és vesztes öccse volt.

Lucy halkan felsóhajtott – szinte fizikai fájdalmat okozott neki Lukas hazugsága. Mégsem szállt vele vitába. Türelmesnek kell maradnia, ha azt szeretné, hogy a fiú bízzon benne.

– Most megyek – közölte Lukas, azzal felállt, és szó nélkül faképnél hagyta a lányt. Ez túl sok volt neki.

– Lukas, én… – kezdte Lucy, ám csak az ajtócsapódás felelt. A lány az ablakhoz sietett, és onnan figyelte a távolodó fiút. Vékony ujjaival szorosan megmarkolta a párkányt, és azt kívánta, Lukas bárcsak meggondolná magát és visszajönne hozzá. Beszélgetni akart vele, szerette volna, ha a fiú végre megnyílik előtte… rendkívül egyedül érezte magát, amióta Finnországba költözött tanulni, és úgy érezte, Lukasszal megtalálhatja a közös hangot. Még annak ellenére is, hogy ez ebben a pillanatban lehetetlennek tűnt. 

Következő fejezet